A Végzet Hercege

2. fejezet

Őrült kell egy őrült ellen


Alex remegő kézzel rátette ujjait a kilincsre. A kilincs hideg volt. Lenyomta és megtolta az ajtót. Az, mint egy hű kutya engedelmeskedett gazdájának, és hangtalanul kinyílt.
A szobában sötét volt, ám Alex tudta, hol van, felismerte a helyet. Előre lépett egyet és ebben a pillanatban meglátta fia ágyát, amit saját kezűleg faragott ki handi fából. Fia az ágyon feküdt és nem mozdult. Zahari keze azonban ebben a pillanatban megmozdult és rámutatott az idegenre, aki az ágya szélén ült. Fekete csuklyát viselt. Alex még közelebb lépett az ágyhoz. Teste egésze remegett, nem tudta mi fog történni. Félt. Igen. Ő, aki soha semmitől nem félt. Most mégis úgy érezte, tanácstalan. A legjobb védekezés a támadás - gondolta.
- Fordulj felém, te féreg! Fedd fel kiléted! Mutasd magad! - Alex úgy érezte, ennél több most szavakban nem telik tőle. A kámzsás alak megfordult és Alex akkor döbbent meg igazán. Felkészületlen volt, és mikor felismerte a helyzetet, a zöld csóva már az arcába csapódott. Izmai megremegtek, reflexei csődöt mondtak. A zöld csóva megvakította, nem látott semmit, csak a zöld foltot, érezte, testét átjárja ez a zöld test.

Aztán zuhanni kezdett, és utána a sötétség jött, megszűnt minden körülötte. Nem voltak színek, szagok, hangok. Eltűnt minden, a világ semmisült meg körülötte. Hirtelen felnyögött, ezt hallotta. Nem tudta, mi történik vele, és ekkor egy könnycsepp szaladt ki szeméből, érezte, ebben a könnycseppben volt mindene, ami valaha is számított neki. Szíve, lelke, a tudása, Kate, akit mindennél jobban szeretett, szerelmük örök és minden próbát kiállt. Fia, Zahari, akiért az életét is feláldozná, kinek a lelke hófehér és ártatlan. Mosolya őszinte, szeme csillogó... igen, az anyja csodálatos szemét örökölte.
Miért? Ők jók, nem tettek semmi rosszat... kegyelmezz nekik... vigyél engem... hagyd a fiam! Ám cserbenhagyta őket, és nem tudta megakadályozni, hogy fiát megátkozzák. Hibázott. Belátta, hogy öntelt volt. Azt hitte, ő a legjobb és soha semmi baj nem történhet vele. A könnycsepp eltűnt. És a zuhanás megszűnt. A semmi, ami körülvette, a csontjáig hatolt. Üvölteni akart, de nem tudott. Szíve nem engedte, halk kopogással jelezte, még él. Majd a kopogás egyre halkabb lett és lassabb. Alex még egy mondatot ki tudott préselni ajkán: - Bocsáss meg, fiam...

-

Csodálatos volt a napkelte. A nap első sugarai, ahogy betelítették ezt az amúgy is ritka és páratlanul gyönyörű vidéket. Ahogy elnyúltak a sugarak a fák lombjain és a zöldellő, harmatos, még vizes füvön… Mindent bejáró fény volt ez. Nyugodt, csendes napfelkelte. Vörösen izzó égitest, melyhez megannyi ima és fohász érkezett ilyenkor. Ki a jobb életért, ki a nagyobb szerencséért. A magas fűben csillogó szemű őzike játszott a sugarakkal. Talán négy napja állt először lábra, de már most tudta, hogy minden egyes nap erre a pillanatra fog várni. Anyja óvó tekintete mosolyt, szeretetet sugárzott. Talán még a felkelő nap is mosollyal tekintett vissza a fürge, zsenge gidára.

Szépen, lassan haladt előre, mintha csak egy célja lenne. Megment valakit. Siet, nagyon siet, hisz mint ha tudná, nincs sok ideje. Ahogy elérte a Sheeba-szőrből készült, dupla béléses hálózsákot, ami egy kis tölgy alatt terült el. Beterítette fényével. És elkezdte melegíteni. Gondterhelt arc nézett vissza rá. Nehéz éjszaka állt mögötte. Kínokkal és gyötrelmekkel teli éj. Ahol a gonosz van fölényben, és ahova fény nem érhet el. Ez volt a sötétség. Ez a minden és a semmi.
Az arc, mely a hálózsák alatt megpihent, két nagyon hosszú éjszakán van túl. És csak imádkozni lehet, hogy szűnjenek, tűnjenek el örökre ezek az álmok. Vagy ez egy nagy rémálom? Nem tudni, de nagyon valóságszaga volt. A nap mintha újra egyszerű nap lenne, és mintha az égvilágon semmi nem történt volna, folytatta útját. Magára hagyva a megfáradt vándort, aki mintha most tért volna vissza az Antisz síkról.

Alex felriadt álmából. Teste minden porcikája remegett. Soha nem érezte még ennyire gyengének, tehetetlennek magát. Ez az érzés megbénította. Fiáért nem tud mit tenni, és olyan emberekre kell majd támaszkodnia, olyanokban bíznia, akiket nem ismer. Bizalmatlan volt mindenkivel szemben. Igen, nem bízhatott senkiben és semmiben, csak fia gyógyulásában. Két napja vágtázott és még legalább egy nap hátra van, ha minden jól megy. Alex tekintete az égre szegeződött. Visszagondolva az álomra, mi két napja gyötri, megállapította, hogy a gonosz ma este sem aludt. És őrangyala cserbenhagyta, ha ugyan létezett ilyesmi. Megannyi csatában és háborúban vett részt. Soha nem voltak rémálmai, mindig érezte, hogy vigyáz rá ott fent valaki. Őrzi álmát és vigyáz szeretteire. Különleges volt így a reggel, mintha elvesztette volna a hitét.

Ekkor döbbent rá, miért is van úton. A fia, Zahari. El tudott vonatkoztatni a sötét felhőről, mi most beárnyékolta az életét. És ezt az angyaloknak köszönheti?! Ezt még maga sem merte így kimondani magában. Fia élete pengeélen táncol, nincs ideje szöszmötölni, holmi angyalkákról meg az égiekről. Nagyon remélte és szívből kívánta, hogy az ősöreg gyógyító még éljen, és ami még fontosabb, segítsen neki.
Kinyújtózkodott, majd felkelt. Összepakolta az összes holmiját, majd a lovához sétált. Lova hangos nyerítéssel üdvözölte gazdáját. Alex kezével végigsimította a csodaszép táltost, majd egy mosolyt erőltetett arcára és kedves hangon, elf nyelven beszélni kezdett hozzá.
- Hű társ vagy a bajban is, Thinel, nagyon jó, hogy itt vagy. - Thinel közel harmincöt éve volt Alex hű táltosa. Az öregnek számító kancán nem látszott a kora. Ma is bármelyik kráni harci ménnel felvette volna a versenyt. Egyes legendák szerint az elf lovak addig tartják meg fiatalságukat, erejüket, míg gazdájuk szívből szereti őket, és míg van rendeltetésük. Thinel rendeltetése az lehetett, hogy Alexet elkísérje eme úton. Alex minden csata előtt ezt gondolta. Csak még ezt a csatát, biztos, hogy ez lesz az utolsó, ez a végzetünk. De mindig jött egy következő konfliktus, csata, vagy háború. De el sem tudta volna képzelni, hogy Thinel egyszer elhagyja őt. A sorsuk össze van kovácsolva. Ha az egyik odavész, vele megy a másik is. Röhejesnek hangzik, de Alex ebben szentül hitt, és meg volt győződve arról, hogy ez másképp nem is alakulhatott.

- Erionban, aki beszélget egy lóval, az vagy őrült, vagy olyasvalaki, akinek elmentek otthonról! - Alex felkapta fejét és az idegenre szegezte tekintetét.
Végigmérte őt. Nagydarab, túlsúlyos férfi állt előtte, kora erősen a 40-es évekhez közeledett. Kopasz volt, szénfekete szeme csak úgy csillogott. Ruhája, viselete abasziszi nemesre utalt. Alex el is hitte volna, hogy egy gazdag ficsúr áll előtte, ha nem lógott volna egy hosszú, jól kidolgozott nemesi, kráni kard az oldalán. Ilyet csak különleges harcosoknak adnak. Alexet nem az lepte meg, hogy összefutott egy abasziszival, hanem hogy meglepte őt, nem is érezte közeledtét. Megint cserbenhagyta ereje és megérzése.
- Név is tartozik ehhez a szellemes belépőhöz? – Alex hangján érezhető volt a gúny. Nem szerette a meglepetéseket. Abban mindig hiba volt. És ő nem szeretett hibázni, mert az valakinek az életébe került. Nem kívánt bájcsevegni és amilyen gyorsan csak lehetett, ki szeretett volna lépni a társalgásból. Nem volt olyan idegállapotban, hogy társaságot fogadjon. Most is, ahogy a férfit nézte, fia jutott eszébe. Milyen értékes másodperceket veszít. Majd másodpercek után percek, percek után órák következnek. Mire feleszmél, kifutott az időből. És neki az időpocsékolás luxus volt. Zahari most is szenvedhet, gyötrelmei vannak, tán már nem is él... Nem! Nem, ez nem lehet, fia él és erős, kitart. Hisz kemény gyerek. Apja fia, ő is erős, és ehhez még párosulnak felesége erényei. Nem, fia kitart, míg megoldja ezt a problémát.
- Abdul Ahm Shareb a nevem. Abaszisz fegyvertár-parancsnoka, és Halla Alh Mashla jobbkeze és bizalmasa… – De jól esett kimondani ezt. Olyan büszke volt, ám ebből nem nagyon mutatott semmit. Mintha elégedett lett volna Alex arcával, mikor kimondta, ki ő és honnan jött. Nagyon jó, a fiatal elf máris leírta és nyereségnek könyvelte el őt. Majd nagyot fog nézni. Remélem, elérem célom. Remélem, elvezet hozzá - folytatta volna elmélkedését, de Alex úgy gondolta, ideje félbeszakítani a csendet.
- Abaszisz messze van jó uram, és a veszélyt nem kéne keresnie minden áron! – Abdul felvette a ritmust, gondolván, nehogy már azt higgye, hogy Abasziszban nincsenek jó vitapartnerek. Abaszisz büszke nép, ne vágjanak szavába, főleg ne egy elf. Ha most Abasziszban lennének, maguk a városőrök vagy ő maga végezhetné ki ezért a cselekedetéért. Nagy bűnnek számít ez a hazájában. De most tényleg nem otthon van. Alex szavába vágott.
- Ha a tetteid is olyan nagyok lennének, mint szavaid, akkor most nem rettegést látnék a szemedben, barátom. – Abdul mély, dübörgő hangja sokkolta Alexet.

Barát? Engem ne nevezzen senki barátjának. Főleg ne egy ilyen pökhendi, túlsúlyos ember. És ekkor Alex érezte, hogy agyát elönti a sűrű harag és gyűlölettel teli köd. Erre várt már négy napja, mióta fiát megátkozták. Most végre kitöltheti valakin a haragját és dühét. Érezte, visszaszállt régi erejének töredéke. Pszi csatornái megnyíltak és érezte, hogy keresztüláramlik rajta a chi. Ha most nem használja ki a meglepetés erejét, akkor nem biztos, hogy lesz még alkalma. Hisz egyikőjük sem tudhatja, hogy a másiknak milyen nagy is az ereje. Mindketten nagyot tévedtek, mikor elhitték, hogy erősebbek a másiknál. De ez is majd csak később derülhet ki, hisz senki nem láthat a jövőbe.

És mikor megtette volna első lépését ellenfele irányába, Alex hibázott. Nem figyelt és érezte, vesztett. Mindennek vége. Ugyanis mikor felemelte jobb lábát, az megakadt egy farönkben. Egyszerűen elkerülte figyelmét. Nem hitt a szemének. Az előbb még nem volt ott, és most hirtelen a semmiből előtűnt. De már késő volt bánkódni, mert amitől a legjobban tartott, be is következett. Hanyatt esett, és mikor fejét felemelte, már nyakához volt szegezve Abdul hosszú kardja.

A kráni hosszú kard pengéje csak úgy csillogott a napsütésben. Abdulnak kedvezett a szerencse kereke, de ez is, mint minden, könnyen fordulhat, ezért az abasziszi nem bízta el magát, sőt, nagyon is komolyra vette.
Talpra, hegyes fülű! – Abdul mosolya diadalittas volt. Hangja éreztette: \"na én megmondtam! Vagy nem?\". Abdul most mérte végig Alexet először igazán és feltűnt neki, hogy mennyire meggyötört. Mi lehet ezzel az elffel? Ez abnormálisnak tűnik. Egy elf soha nem hagyná ezt, nem állna talpra az első szóra, és a „hegyes fülűt” sem hagyná csak úgy szó nélkül. Talán tényleg bolond? Vagy csak tudja a halála idejét? Megőrült talán? Ám Abdul nem csalatkozott, mert jött is a válasz, ami azért megnyugtatta egy kicsit. Tényleg elfből van ez.
- Ne merészelj így hívni, te koszos… - Alex már talpon volt. Elsziszegve ezt a mondatot, még mindig forrt benne a düh. De nem Abdul iránt, saját magára volt mérges. Ám Abdul nem engedte, hogy befejezze a szitkot. Közbevágott, ezzel is mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy ki is van most fölényben.
- Ne fenyegess, mert megeszlek vacsorára… bár ahogy elnézlek még előételnek is kevés lennél. Hamm – érezhető volt a vicc és a gúny Abdul szavaiban.
Próbálta kicsit oldani a hangulatot. Mivel még nem volt terve. Az időhúzás a humorral a legjobb, így az ellenfél is összezavarodik.
- Nem szokásom fenyegetni senkit. Nem tudhatom, mikor leszek rászorulva az illetőre, és talán az életemet mentheti meg. – Alex megpróbált érvelni. De ez nagyon gyengének hatott. Talán ha egy kicsit máshogy adta volna elő.
- Nocsak, ez egy ilyen helyzet, nem de bár? – és Abdulnak igaza is volt. Kíváncsi volt, mi lesz a következő lépése Alexnek. Megint egy gyermeteg mentőszöveg, amivel, azt hiszi, kimentheti a bőrét? Magában mosolygott. Abdul tudott valamit, amit még Alex nem. Most? Neeem, várok még egy kicsit.
Ám ekkor Alex egy furcsa módját választotta a támadásnak, amin Abdul is meglepődött. Mindent hitt, csak ezt nem. Ami most jött, az túl ment mindenen.

- Ölj meg! Gyerünk... ölj meg! Mire vársz még? – Alex ordított és még hirtelen ő maga is elhitte a blöfföt. Veszélyes játékot űzött, de erre is felkészült. Abdul arcán kiült a mély döbbenet. Mikor már egy perce álltak egymással szemben, Abdul elérkezetnek látta az időt. És ismét fordulatot vettek az események. Abdul hangos kacajban tört ki és leeresztette a kardját. Ezen Alex nagyon meglepődött és nem tudta a helyzetet kezelni. Viszont akkora kő esett le a szívéről, hogy az még Taba El Ibara bármely faluját is porrá zúzta volna.
- Az istenekre, lomblakó, nem célom az életed kioltása! Az idős pap mondta, hogy merre felé tartasz, és hogy most minden segítségre szükséged van. Nem volt véletlen a találkozásunk. Higgy nekem. Két napja vágtázok utánad, hogy segítsek. Bár nem tudom, mi történt, de az öreg kérelme fontosnak tűnt.
Alexnek leesett az álla. Nagyon meglepődött és megörült Abdulnak. Nem kell egyedül végigcsinálnia mindent. Egy perce akár meg is halhatott volna. Most meg egy társra lelt hosszú útjára.
Ám ha a másik oldalt tekintjük, akkor, ha Abdul tudta volna, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, mikor leeresztette a kardját, most minden másképp alakult volna.

-

A nap már rég fel kelt, magasan járt. Ám egy rossz fuvallat végigsöpört az egész vidéken. Elindult a dombtetőtől, mint ahogy a kisgyerek is megtette első lépéseit. Még ártatlan. Mire a völgy végére ér, hatalma van. De ez nem természetes szél. Valaki elindította. Egy sötét lélek táplálja, akinek semmi sem drága. Aki egy ártatlan fuvallatból tornádót kovácsol. A félelem éltette, és erősítette hatalmát. Ő gonosz volt. A tökéletes gonosz.
A tölgy félve adott neki árnyékot. Mintha rettegett volna tőle. A gyökerektől, a törzsön keresztül, felfelé az ágakon, és a leveleken robbanva ki. Ott állt, mozdulatlanul nézte Alexet és Abdult, ahogy tőle nem is olyan messze a völgyben haladtak az ösvényen. Nem bújt el. Tudta, hogy nem vehetik őt észre. Az árnyékából egy kis goblin lépett ki.
- Nagyúr, biztos jó ötlet volt így rendezni a dolgokat? Ha rosszul sül el, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. – A kicsi goblin felnézett a csuklyás alakra. Testét most is mintha misztikus homály fedte volna. Arcát még így alulról is lehetetlen volt kivenni, nem hogy arcát még a testét is. Persze ezt egy pillanat alatt szűrte le a goblin, hosszan nem mert a gazdája szemébe nézni, félt tőle.

Igazából nem tudta mikor került pontosan gazdájához de nagyon régen volt már. Egy mocskos ork sámán falujába tévedt és nem találta kellően udvariasnak a kiszolgálást és a behódolást. Akit akart, megölt, akit akart, életben hagyott. De az rosszabb volt, mint a halál. A rabság hosszú és kegyetlen kínzásokkal kezdődött. És mikor már nem volt mit elmondani, még jobban kínoztak. És ha nem haltál bele, akkor talán, de csak talán életben maradhattál, hogy úgy élhess, mint egy rühes toroni kutya. És ez így ment mindenkivel, nővel, férfival, gyerekekkel. Lassan félni kezdték nevét. Válogatott tettei elrettentették a világot. A kicsi goblint nem kínozták meg. Elfogói gondolták, a nagyúr úgyis megöli őt, mert csak egy féreg. A goblinok mind azok. Nem tudják, hogy nekik is van érzésük, fájdalmaik, örömeik. Hozzá szokott a nagyúrhoz, nem kellett már más gazda. Félte és csodálta őt, titkon olyan akart lenni, mint ő. Ő, a tökéletes gonosz.
- Igen, minden a terv szerint halad, te mocskos patkányürülék! Az időt és az eseményeket nem lehet megállítani! – kis szünetet tartott, hangja tekintélyt parancsoló volt. Nem amit mondott, ahogy mondta. A csend kézzelfogható volt, mintha mindenki az ő szavain csüngne. Majd folytatta.
- Ha egy kis szerencsénk is van, könnyebben fog menni, mint ahogy elterveztem!
- Dicsőséges nagyuram, miért pont a gyereket?
- Alex bármit megtenne a fattyú gyermekéért. Hidd el, tudom. Mindennél jobban ismerem, a gondolatait, észjárását, érzéseit. – Ezután hosszú csend következett, a goblin nem mert gazdája szavába vágni. Alattuk a völgyben Alex és Abdul sétáltak lovaik mellett, a nagyúr és a goblin is őket követték tekintetükkel.

- Gazdám, nagyuram, milyen érzés látni őt? – és érezte a kicsi goblin, hogy most lehet, túlfeszítette a húrt. Ezért nem is fog meglepődni, ha most a halál fog jönni érte. Furcsamód megtanulta gazdája mellett, hogy bármikor meghalhat, és erre remekül felkészült. De nem jött sem a halál, sem a szítok. Helyette egy furcsa kacaj, majd a válasz következett:
- Furcsa. Nem így gondoltam, terveztem, hittem a találkozásunkat. Olyan, mint egy rémálom. Gyengesége undorító, visszataszító a jósága, a naivitásától meg egyenesen émelygek. Ez a szánalmas lény itt előtted még hisz a csodákban.
És ekkor a háttérből előlépett egy alak. Magas volt és izmos. Rövid fekete haját kócosan hordta. Vörösen izzó szemei démoni külsőt kölcsönöztek neki. A goblin hátralépett és meghunyászkodott, mint az esőben elázott kóbor eb. Tudta, mikor kell a háttérből figyelnie és várnia. Neki most nem osztottak lapot.
- Atlan, tanítványom – szólt a nagyúr – itt vagy végre, már nagyon vártalak. Lenne neked egy feladatom, amit végre kell hajtanod nagy precizitással. Nem hibázhatsz, az az életedbe kerülhet. Bár ez a te érdeked, nem az enyém!
- Értem, mester, mi a feladatom? – Atlan tudta, mi fog következni és ez mosolygásra adott számára okot.

- Öld meg őket! Mindegyiket! Mindenkit, aki vele van.
A szellőből fuvallat lett, a fuvallatból szél, a szélből vihar, a viharból tornádó, a tornádóból hurrikán. Majd a pusztítást maga mögött hagyott, síri, halálon túli csend. Csend, mely nem hallatta a holtak háborgását és morajlását. Valaki számára a pusztító vég jött el ebben a pillanatban. A vég, mely egy fuvallatból indult és a félelemből táplálkozott. Sok ember retteg és fél. De ez mire kiteljesedett és robbant, már nagyon messze járt Alextől. De óva intés volt ez a nagyvilágnak, Ynev népének. Megváltoznak az idők, új korszak köszönthet ránk. A közelgő vészt senki nem érezte. Talán egy ember, csak ő még maga sem akarta elhinni érzéseit, gondolatait, mással törődött. Talán a jelek nem egyértelműek. Eddig…

/folyt. köv./