A bajnok

Eszter magányosan sétált végig gimnáziuma folyosóin. Péntek délután volt, de a Volán Zrt. áldásos menetrendjének köszönhetően és a szigorú történelem tanárnak, nem érhette el a sárga Ikarus csodát, ami hazavihette volna. Így az iskola falai között keresett menedéket a téli hideg és szállingózó hópihék elől. A folyosói falait az elballagott osztályok tablói borították. Az egyik előtt hosszasan megállt és nézte. Tekintete egy képen, nővére fotóján sokáig pihent. Ketten voltak testvérek, csak ők ketten. Bea már elég rég elköltözött Pestre, ott tanult, majd ott is kapott állást. Talált egy rendes, kedves srácot, aki feleségül vette. Azóta már lett két gyerekük, egy iker pár Ildi és Ilcsi, aranyos két kis csaj.

Mikor összejön a család, akkor órákig képes volt elbabázgatni velünk. Pedig sose szerette a babákat, valahogy nem érezte jól magát, ha játszani kellett velük. A két kicsi közelsége ezt megváltoztatta, de csak addig, míg velük volt. Kis idő múlva az ablakhoz lépett és szakadó hózáport figyelte. Egy pillanatra a hideg rázta, mikor belegondolt, milyen is lehetne, ha kint sétálna. Kabátját az ablak alatt lévő radiátorra helyezte, majd félig ráült. Táskája a fűtőtest mellett huppant. Karajit egymásban fonta mellkasán. Percekig állt egyedül a folyóson. Néha már arra gondolt, hogy rázárták az iskolát. Jó volt egy kicsit egyedül lenni. Már elege volt állítólagos barátnői folytonos csacsogásaiból. Milyen ruhát vegyenek fel hétvégére a discoba, az álom randira, meg az uncsi mozira, ahol a sötétben mindent szabad. Izgalmas. Gondolataiból egy férfihang hozta vissza a valóságba.

- Eszter, te miért vagy még itt? – kérdezte a lány irodalom tanára.
- Tanár úr, nekem nincs úgy buszom, mint a többieknek. Történelem óra végéről pedig nem engedtek el.
- Mazsola?
- Igen. – felelte kuncogva, mikor a tanár kollégája becenevén érdeklődött kiléte felől.
- Hát van ilyen szokása. És? Döntöttél már, hogy hova jelentkezel?
- Nem, még nem. Pedig már itt az ideje!
- Igaz. Mégis mi érdekel, mivel szeretnél foglalkozni? – érdeklődött a tanár.
- Műszaki dolgok, de apám nem helyesli. Szerinte lányos dolgot kellene tanulom. Közgázt, kereskedelmi iskolát vagy ilyesmit. – fejezte be, elhalkulva a mondatot.
- Vagy ilyesmit? – kérdezett vissza a tanár. Eszter szomorúan bólintott.
- Nem akarom bántani, de meg akarja szabni, hogy mit tanuljak. De lehet neki van igaza, meg Mazsolának, nem bírnám én azt az iskolát. – a mondat végén a szájába harapott, a szeretett tanár becenéven való említése miatt.
- A műszakira gondolsz?
- Igen, arra. – a lány szomorúan hajtotta le a fejét, mintha már eldőlt volna az egész élete és jövője.

- Eszter, bízol te magadban? – kérdezte a tanár komoly hangon.
- Egy kicsit. – válaszolta bátortalanul.
- Gyere, ülj le és figyelj, mondok valamit. – intett kezével a tanár a közeli ügyeletes asztal felé. Eszter felvette cuccait és az asztalhoz sétáltak, majd leültek.
- Nézd, most elárulok neked egy nagy titkot, amiről az órán nem beszélnek, mert csak az anyaggal foglalkoznak.
- S mi az? – kérdezte a lány megilletődve.
- Ha hiszel magadba és bízol, bármit elérhetsz. - Eszti elnevette magát a sokszor halott közhelyen – Tudom, ezt már számtalanszor halottad, elérheted, amit Mazsola vagy a többi tanár gondol ki neked, vagy a többieknek, de amit ti szeretnétek, arról nem regélnek. Igaz?

Eszter elkomolyodott e néhány szó hallatán. Bólintva, némán adott igazat a férfinak.
- Erről mind hallgatnak, mert így könnyebb a tanároknak. Ha nekik nem jött össze a nagy álom, akkor nektek se igaz? Sokan vannak, akik így gondolkodnak, nemcsak itt a másik iskolában is. – a férfi mély levegőt vett, hogy folytassa, de a lány szavában vágott.
- Tanár úr is ilyen?
- Ha ilyen lennék, nem mondanám ezt el neked, de nehogy visszanyald!
- Nem vagyok csókos, ha erre gondol! – mondta kicsit rekedtes hangon.
- Mégis mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte a tanár, kicsit vidámabb hangon. Eszter gondolkodóba esett, hogy megossza e féltett titkát. Szíve azt súgta, bízhat a tanárban. Péter mindig közvetlen és barátságos volt minden diákjával. Mikor lehetett viccelődött, mikor tanulni és tanítani kellett, akkor a munkáját végezte. Soha nem illette jelzővel őket, csak a végső esetben, ha már csak úgy lehetett valaki önérzetét felkelteni egy jobb osztályzat reményében. Általában ez bejött, de ez a végső esett volt és soha nem használt olyan mondatokat, hogy:”Megtépem, mint a libát!” – vagy hasonló. Ha valaki segített rajtuk az ő volt. Tudta, hogy nem fogja kinevetni. Erőt vett magán s Péter füléhez hajolt és belesúgta.
- Utcai vagy verseny? – kérdezett vissza komolysággal az arcán a férfi.
- Verseny. – felelte Eszti mosolyogva.
- Feladatnak bizony nemes!
- Látja, ön is csak gúnyolódik velem, min apa. – hajtotta le a fejét megbánva őszinteségét.
- Eszter, egyáltalán nem gúnyolódok rajtad, szívből kívánom, hogy érd el, amit akarsz! – biztatólag mosolygott a tanár. A lányba visszatért a remény, hogy van, aki hisz benne és az álmaiban. A diák órája hangosan csipogni kezdett jelezve, hogy a busz nem sokára indul, ami hazaviszi.

- Tanár úr, mennem kell, ezt a buszt el kell érnem.
- Persze, nekem tanáriba kell mennem, elkísérsz arra, úgy is rövidebb? – a lány bólintott, miközben felvette kabátját és táskáját, majd elindultak a kijárat felé.
- És tanár úr, itt marad ebben az iskolában? – kérdezte Eszti.
- Nem tudom, az igazgató unokahúga tanév végén végez és kell neki a hely. Lehet, hogy kitesznek. – mondta szomorú csengéssel a hangjában Péter.
- Ilyet lehet?
- Próbaidős vagyok, bármikor kirakhatnak. – felelte rezzenéstelenül.
- Sajnálom!
- Ne sajnáld! Ki tudja, lehet, hogy még jól jövök ki belőle! Na mindegy! Azért köszönöm! – Péter keze a tanári kilincsén pihent meg – Ne ad fel Eszter, én hiszek benned!
- Köszönöm tanár úr! – Eszter szemei remegtek az örömtől. Majd elköszöntek egymástól.

Az érettségiig hátralévő pár hónap nagyon gyorsan elrepült. Eszter osztályát még Péter vizsgáztatta irodalomból, de a következő tanévet már nem kezdte abban az iskolában. Helyét az igazgató unokahúga foglalta el. Minő meglepetés. Eszter leérettségizet és egy műszaki iskolába adta be a jelentkezési papírokat. Felvették, és végre azt tanulhatta, amit szeretett. Az egyetemen kimaradt a gépészek szokásos kocsmatúráiból és ivászataiból. Meg is kapta annak rendje és módja szerint a stréberjelzőt. Nem volt minden perc könnyű, de megcsinálta, hitt magában, mindenféle egoizmus nélkül. A nehéz vizsgák és szigorlatok előtt volt irodalom tanárára gondolt, aki megtanította a szorgalomra, a hitre és az akarásra. Az örök közhelyre, hogy nem szabad feladni, még ha senki sincs, aki a kezét fogja és biztassa, mikor egyedül áll.

Az egyetemi évek után külföldön tanult tovább még egy pár évig. Majd jelentkezett oda, ahol mindig is szeretett volna dolgozni. Hitt és imádkozott. Felvették. Az első évek, amolyan inas, tanoncévek voltak. Megtanulni az alapokat, átlátni a rész és az egész működését. Aztán tervezni, álmodni, hallgatva az idősebbre, a tapasztaltra. Nem eldobni a több évtizedes ismereteket. Próbálni és küszködni. Éjszakázni egy-egy hiba, rossz elképzelés kijavítása érdekében. Majd élesben kipróbálni mindent és nyerni! Győzni, a hit által! Érezni az igazi siker ízét, hogy megérte lemondani olyan sok mindenről. Hogy az egész csapaton. – aminek ő is a tagja – a világ szeme! Az egyik győzelem után kapott egy táviratot, amiben osztálytalálkozóra hívták De egy kis gyászkeretben ott volt a fájó hír. Péter tanár úr nem jöhet, meghalt. Eszter körül ünnepelt a világ. Egy minden eldöntő diadalt, fergeteges győzelmet, de ő csak egyedül akart lenni. Ilyenkor csak egy helyen lehetett egy magában. A kocsinál, amit ő tervezett, ami az ő gyermeke is volt.

Egy győzedelmes estén könnycsepp siklott végig arcán, amit megannyi követett. Mert már nem köszönheti meg az egyetlen embernek, hogy ő hitt benne és ebből a hitből ért el álmait. A diadal éjszakáján egy kitartó lány szeméből könnycsepp indul útjára, hogy az ágaskodó fekete ló jelére essen. Egy könnycsepp, amiben benne van az üzenet és az egymásba vetett hit ereje.