Árnyak sikolya

FIGYELEM: Az itt szereplő nevek és helyszínek mind kitaláltak, így bármily nemű egyezés csak a véletlen műve lehet. A mű szerzői jog által védett, szabadon terjeszthető a szerző feltüntetésével.

1. NAP: HÉTFŐ

- Olvastad a mai újságot?
- Nem, miért, mit írnak benne?
- Egy tanárt brutálisan meggyilkoltak, különös, ilyen nem szokott történni errefelé.
- Egy tanárt? – kérdezte megdöbbenve
- Igen. Miért kérded ennyire megrökönyödve?
- Mert tegnap kérdeztem ki egy volt tanáromat a legújabb cikkemhez, hogy hívják?
- Seres István.
- Jesszusom!
- Csak azt ne mondd...
- De igen... Ő az...
- Úristen! Ez hihetetlen és miről kérdezted?
- Arról, hogy ha valamit megváltoztathatna, akkor mit tenne másképp.
- Erre mit felelt?
- Várjunk csak... Azt mondta, hogy volt egy kétes üzlete, szegény ember, vajon mibe keveredett? Nem is akart erről többet beszélni, így más témára terelődött a szó. Ma egy nagy barátját látogatom meg, legalábbis általánosban még az irodájuk is egymás mellett volt.
- Azért én még mindig nem tudok napirendre térni. Vigyázz magadra, nagyon vigyázz!
- Ne aggódj anyám, tudok én vigyázni magamra.
Azzal Sándor, merthogy így hívták, be is falta a lekváros zsömléjének utolsó falatjait. Gyorsan magára kapkodta a ruháit és elindult meglátogatni Kópét.
Tél volt, a legnagyobb fagyok ideje, a hófúvás már napok óta nem akart abbamaradni, de hát az Élet nem állhat meg. A nap is csak gyengén pislákolt délben, alig akarta átvilágítani a csontig hatoló ködréteget. Közeledett a karácsony. Mivel Kópé csak pár utcával lakott odébb, ezért a fiú a gyaloglást tartotta a legmegfelelőbb utazási formának erre a pár méterre.

Amikor odaért meg is nyomta a csengőt.
- Hú de hideg van kint, majd megfagyok.
- Szervusz Sándor, hát téged mi szél fújt erre?
- Monszun... Félretéve a tréfát készülök az új riportomra, most József tanárurat fogom felkeresni.
- Erről jut eszembe, olvastad a mai újságot?
- Igen... és épp tegnap jártam nála...
- Szerinted ki akarhatta megölni?
- Azt mondta volt egy kétes üzlete...
- Igen, pár éve autókat adott el egy embernek, akit azóta sem láttam, valószínűleg a kocsik nem voltak teljesen tiszták.
- Igen, nem voltak, micsoda? Autókat adott el, ezt te honnan tudod? Én mindent kihúztam belőle. – kérdezte teljes csodálkozással az arcán
- Ez régi történet, egyszer elbeszélgettem vele, de csak ennyit mondott...
- Biztos nem mondott még valamit?
- Sajnálom, de nem, vajon kinek állt az útjában?
- Fogalmam sincs, mindig is egy jóra való ember volt.
- Kópé, nem kapunk be valamit, farkaséhes vagyok.
- Jó ötlet, és miről fogod kifaggatni szegény Kiss tanárurat?
- Mi másról, a földrajz rejtelmeiről, másról se tud beszélni az öreg.
- Mi tagadás, ha szóba jön a szeretett tantárgya, nehéz leállítani, mit kérsz? Van májkrém, vaj, van egy kis felvágott...
- Csak a szokásos lekváros zsömlémet kérem. – vágott közbe Sanyi hetykén
- Jó-jó, adom már!
- És veled mi a helyzet, Kópé? Felszedted azt a bögyös macát?
- Áh, kiderült, hogy a férje nemzőképtelen és csak ezért akart velem kavarni.
- Huh, pedig egész jól nézett ki...
- Belülről annál rondább volt.
- Na felkészülök, aztán megyek is Józsibához.
Az újságíró-tanhallgató összeszedte gondolatait, miféle kérdésekkel fog Kiss József elé állni. Nem volt könnyű feladat, hisz az öreg mindenről tudott beszélni, de csak a pályafutására volt kíváncsi a fiú.
- Akkor pont szentestén indulsz Amerikába?
- Igen, így lesz ha minden jól megy.
- Sok szerencsét, most indulok, majd még látjuk egymást.
- Helló!

Végül teljes képet alkotott a beszélgetés menetéről. Barátjától való távozása után rögtön Kiss úrhoz sietett. Már közelgett a napnyugta, pedig még csak négy óra volt. A tanár házában pislákolt a fény, így Sándor fellélegezhetett, nem volt hiábavaló a félórányi buszozás. Nyomban bekopogtatott, nem volt sok kedve a hidegben ácsorogni.
- Igen, nyitom! – szólalt meg egy érdes hang a messziből.
Az unalmas, általános kérdések után végre rátértek a lényegre. Hamar eltelt az a másfél óra, semmi szokatlan vagy rendkívüli nem történt közben.
Pénteken kellett leadnia a három tanár előadását, és még csak hétfő volt aznap. Úgy tervezte a fiú, hogy holnap látogatja meg Szabó Etelka tanárnőt. Elköszönt a riport alanytól, és felszállt a buszra.
Csütörtökön volt huszonnegyedike, így Sanyinak volt még egy kis ideje. Az ajándékokat már hétvégén megvette, legalább ezzel nem kellet bajlódnia. Amikor hazaért meglehetősen fáradt volt, ez okból rögvest álomra hajtotta a fejét. Éjszaka elég kellemetlenül aludt, hiszen azért mégis csak egy tanárát meggyilkolták, ráadásul pont az ő távozása után.

2. NAP: KEDD

Egy szemhunyásnyit sem aludt, azért másnap csak elment Kópéhoz, hogy onnan induljon tovább, persze ott felejtette a tollát, ezért ment vissza igazából. A barátja szívéjesen fogadta.
- Szia, Kópé, csak azért jöttem vissza, mert itt felejtettem a tollamat nálad és tudod, az a kedvenc íróeszközöm.
- Persze, értem, gyere csak beljebb. Ha már itt jársz, ezt az üveg bort elvinnéd Szabónak?
- Ó, de rendes tőled, mit mondjak, ezt hozza a Jézuskád?
- Igen, gondoltam ő is érdemel valamit...
Ekkor pillantottam meg az asztalon a tollamat, de volt mellette még egy toll.
- Jé, pont ugyanolyan tollunk van.
- Nahát, tényleg, nem rég vettem.
- Köszi szépen, most indulok is, még szeretném délelőtt lezavarni ezt az ügyet.
- Jó, menj csak, na holnap után már Amerikában leszek remélem...
- Jó utat, bár szerintem még holnap benézek hozzád, na minden jót!
Szabó Etelka szerencsére ebben a városban lakik. Meg lehetett spórolni a buszozást ebben a csípős téli időben. Sándor elbattyogott a tanárnő házához, ahol elfogyasztotta a maradék lekváros zsömléjét. A tanárnő elég zaklatottnak tűnt, amikor ajtót nyitott.
- Jó napot kívánok tanárnő!
- Szervusz Sanyikám.
- Mit tetszett éppen csinálni?
- Jaj, ne is kérdezd. – tört ki zokogásban a nő. – szörnyű ami Seres tanár úrral történt, semmi rosszat nem tett, olyan jóravaló ember volt.
- Nyugodjon meg, kérem! Valóban szörnyű a halála, de erősnek kell maradnunk. Képzelje, Kópé küldött magának egy üveg bort.
- Ez igazán meglepő tőle, már vagy húsz éve nem küldött semmit.
- Mindenki változhat...
- Köszönöm szépen, és akkor miről beszélgessünk?
- Milyen tapasztalatokat adna át a fiatal, pályakezdő tanároknak?
A beszélgetés egész izgalmas volt, ahhoz képest, hogy Szabóné már jócskán elhagyta az ötvenet. Nem is gondolná az ember, hogy ennyi sok mindent tud egy tanár... és hogy ennyi mindent nem... Rögtön hazament, el akart gondolkodni a múlt eseményein, hogy ki ölhette meg Seres Istvánt, az egyik volt tanárát, aki „kétes” üzletekbe keveredett. Ki volt a másik fél?
Ekkor került a kezébe a keddi újság, a címlap hátborzongató volt:
„Újabb tanárgyilkosság.” Ez már nem lehetett véletlen. Lehet, hogy semmi köze nincs Seres tanár úr halálához az üzletei? Ebbe bele se mert gondolni a fiú. Egész nap csak az ügyön rágódott, semmi sem jutott az eszébe, mit tehetne? Végül elnyomta az álom, és elaludt.

3. NAP: SZERDA

Sándort nem hagyta nyugodni a lelkiismerete. Próbálta elnyomni magában az érzést, de nem bírta, ha a másik két riport alanya elhalálozott, és nem is akárhogy, akkor valószínűleg Etelka néni sem Él már. Szörnyű volt még belegondolni is. Végül nem türtőztette magát, mivel most nem volt se kedve sem ideje gyalogolni, felszállt a leghamarabb érkező buszra, rendkívül furdalta a kíváncsiság az oldalát, a szíve mélyén már nem remélt.
Amikor leszállt, mintha a táj is jelezni akarta volna az események súlyosságát; Telihold volt, előtte baljós felhők hömpölyögtek az égbolton. Egy napsugár sem érkezett ez idáig, pedig már dél is elmúlt. A környező fák már hetekkel ezelőtt lehullajtották az utolsó levelüket is. A hófúvás legalább abbamaradt, de így túl csendes volt minden, túl csöndes... Lassan, félve közelítettem a házat, amelyben Szabóné Él... vagy legalábbis Élt. Hosszasan nyomtam a csengőt, de semmi választ nem kaptam... aztán bekopogtattam, ismét semmi. Végül megpróbáltam benyitni, s az ajtó tárva nyitva volt. Végigfutott rajtam a hideg, megborzongtam, majd megpillantottam Etelka nénit holtan feküdni, balszemében egy toll volt... vagy nem is egy toll, hanem a toll, az ő tolla, a padlót a vére áztatta, nagyon összetört a fiú, a térdére borult és elkezdett zokogni.
- Én tettem... – mondta
Nem sokáig teketóriázott, azonnal hívta a rendőrséget és a mentőket, majd elviharzott a környékről, azonnal hazament és utána olvasott a két előző áldozat halálának, van-e bennük valami közös. Az anyjának sem mert szólni, hisz elvégre közeledett a karácsony.
Mivel nem volt otthon az anyukája, ezért ő etette meg a macskájukat: Cirmit. Jó ötlete támadt:
- Mi lenne, ha tennék egy kis lekvárt az ételébe?
Így hát benyúlt a hűtőbe elővett egy üveg lekvárt, kinyitotta, majd pár kanálnyit tett a macska táljába. Aztán az igazi cicaeledelből is adagolt neki. Ő neki semmi kedve nem volt enni, így előkészült a lefekvéshez és lepihent.

UTOLSÓ NAP: CSÜTÖRTÖK

Lehet, hogy karácsony volt, valahogy mégsem érezte Sándor azt a meghitt hangulatot. Már várta az aznapi újságot, vajon mit írnak a gyilkosságról. Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő tette, egyszerűen nem akarta elhinni. Amint megjött a hírlap, el is olvasta. Egy képet sem közöltek erről a gyilkosságról, és a cikk sem volt túl adat gazdag: „Szabóné Etelkát holtan találta a rendőrség, egy ismeretlen nyomravezető telefonált. Az időshölgy szemébe egy tollat szúrt az elkövető, ez okozta a halálát. A rendőrség szerint Gizi néni, az áldozat szomszédja volt az utolsó látogató nála.”
- Nem igaz, hogy semmi többet nem írnak. – méltatlankodott a fiú
Mivel jobb ötlete nem akadt, ezért elment Kópéhoz, hátha ő majd megérti az esetet. Mire észbekapott már ott is volt, meg is nyomta a csengőt.
- Ki az? – szólt ki Kópé zaklatottan.
- Csak én vagyok az, Sándor.
- Ó, gyere be.
A könyves polc előtt foglaltak helyet, ahol az asztal is volt.
- Hogy-hogy nem vagy még Amerikában?
- Sajnos nem jött össze a dolog, nem tudtak elég pénzt összekapargatni a szüleim.
- Nagyon sajnálom, azért boldog karácsonyt, bár nem is vettem ajándékot, hisz úgy volt, hogy elutazol.
- Semmi gond, és veled mi van?
- Képzeld, lehet, hogy skizofrén vagyok és én öltem meg a tanárokat.
- Jézusom, ne hülyéskedj már, ez nem vicces!
- Nem, ez komoly, Etelka néniben az én tollam volt...
- Ugyan már, miért szúrtad volna a balszemébe a tolladat, biztos vagyok benne, hogy csak írtál vele.
- Igen, de akkor mégis ki tette? Ráadásul mindegyik pont az én távozásom után... Túl sok a véletlen egybeesés.
- Talán egy maffiavezér, aki le akart számolni Seres úrral.
- Igen lehet, vagy várjunk csak... rájöttem mindenre... a bor, a toll és most, a balszem, az újság nem közölte ilyen részletesen.
- Jól van, most nagyon okosnak hiszed magad, igaz? Szerinted kinek tartozott Seres? Igen, nekem még hozzá nem egy kis aprópénzzel, több milliót kaszálhattam volna, csakhogy átvágott az a szemét. A kis barátai sem voltak ám olyan ártatlanok, mind benne voltak.
- Te őrült vagy...
- Komolyan? Nem mondod... Most pedig veled is végzek, nem is értem hogy vagy még Életben, bár az a ringyó sem ivott a borból, mert ő olyan szent, undorító!
- Te meg akartad mérgezni?
- Csak így csúszott a dolog, már rég a gépen ülhetnék, de a pénz így több napot késik, ennyi volt, készülj a halálra...

Ebben a pillanatban a magasból egy vaskos könyv hullt alá a könyvespolcról, ami pontosan a sarkával fejen találta Kópét, aki azonnal lefordult a székről és elájult. Sándor előkapta telefonját és azonnal hívta a rendőrséget. Megnézte, hogy miféle könyv mentette meg az Életét, a címe: Árnyak sikolya. Felnyitotta az első oldalt, ahová egy idézet volt írva: „A legjobb barátaid is lehetnek árulók, hisz igazbarátod is csak egy lehet, vagy egy sem.” Gyorsan el is tette a könyvet, szerencsére perceken belül ott voltak, addigra pont magához tért az igazi tettes.
- Lehet, hogy lecsuknak, de te is követni fogsz a pokolba, Sándor! Nincs menekvés!
Azzal kikísérték a rendőrök a lebilincselt foglyot. Sanyi elképesztően boldog volt, hogy ártatlan, és hogy teljesen egészséges pszihikummal rendelkezik. Hazafelé menet még elgondolkozott a történteken, azért egy valami nem hagyta nyugodni, miért mondta azt Kópé, hogy ő is követni fogja... ekkor villantak be neki a tegnapi események: Cirmi nem véletlenül dobta föl a talpát, azt a lekvárt neki szánták, rögtön rohanásra fogta a dolgot. Amikor hazaért az ajtajuk nyitva volt, félve lépett beljebb.
- Te vagy az Sanyikám?
- Igen, de örülök, hogy Élsz!
- Miről beszélsz kisfiam?
- Képzeld, Kópé ölte meg a tanárokat, úgy, hogy közben azt higgyem, hogy én vagyok az.
- Micsoda?
- Vett magának egy ugyanolyan tollat, mint ami nekem van, meg jól kitervelte a dolgot.
- Ez szörnyű...
- Ne aggódj, anya, most már minden rendben, illetve... ettél a lekvárból?
- Nem, miért?
- Mert valószínűleg Kópé azt is megmérgezte, hogy én is meghaljak.
- Magasságos...
- Bizony ám, magam sem gondoltam volna róla.
Még aznap kivizsgáltatta a lekvár tartalmát, ami valóban mérgezőnek bizonyult.
Amikor már kezdtek nyugodni a dolgok, megpróbálkoztak az ajándékozással.
- Tessék anya, ezt neked vettem.
A dobozkában egy cserép virág volt, pont olyan, amit már régóta szeretett volna Sanyi édesanyja.
- Nagyon szépen köszönöm. Te is kapsz ám valamit...
Azzal egy Hatalmas üveg lekvárt nyújtott át a fiának az anya.
- Köszönöm, de ez ugye nem mérgezett? – kérdezte a fiú viccelődve
- Remélem nem. – az anyja elmosolyodott
- Boldog karácsonyt!
- Neked is!
Már éppen kezdett volna meghitté válni a hangulat, amikor csöngettek. Sanyinak minden eszébe jutott, lehet, hogy Kópé kiszabadult és eljött bosszút állni?
- Ki az? – félve nyitott ajtót
- Az epe...
- Jó napot kívánok!
Egy feketekabátos különös külsejű fiatalember állt az ajtó előtt.
- Kellemes ünnepeket, az eper és áfonyától jöttem. Képzelje, megnyerte a fődíjunkat, egy üveg áfonya és egy üveg eper lekvárt, gratulálok!
- Köszönöm szépen, de van egy olyan érzésem, jó darabig nem fogok lekvárt enni...

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

2006.12.23 Ocsovszki Imre