Történetek

Hosszú ideig tartott mire rájöttem, hogy nekem írási kényszerem van, mint sok más embernek, aki az internetre felteszi az általa oly nagyszerűnek hitt irományt. Sokszor olvastam, és így már kezdem elhinni, hogy egy irodalmiaskodó, művészkedő önmagát sajnáltató, különcködni vágyó fiatal vagyok. Egy kora vén. Aki nem töltötte még be a húszat se, de már annyira tud mindent az életről, annak árnyoldaláról, keserűségéről, a mérhetetlen nyomorról, a szenvedésről, a kínról és más dolgokról, amikről...

Marci sétál a virágos réten, nevet a szíve, nevet a rét, nevet ezernyi százszorszép. Amott egy Katalin szórja szirmait az égbe. Hej de gyönyörű és magasztos! Varázs lakik mélyen benne, hullámain sodródunk a végtelenbe. Rideg és szürke világban oly vonzó a fénye. A hangja mesét csilingel, andalít, azt hinné az ember, ilyen már nincs. A természet tőle díszbe öltözik. Ha kérded, válasza eleven mosoly. Jobbá tesz.
A Kedves...

- Tedd le a kést, vagy próbáld befejezni, amit elkezdtél. – folytatta, miközben láthatatlan tekintetét nem vette le a lányról, aki megbabonázva nézett a csuklyába.
Chintia ugyan olyan hirtelen mozdulattal, mint amikor kirántotta tőrt, vissza is helyezte a harcos oldalán függő hüvelybe. Érezte, hogy teste szinte megkönnyebbül, mintha egy nehéz követ dobot volna le magáról...

Visszagondolnál, de már nincs mire. Nincs egy apró kis emlék, ami még tisztán maradt. Keresel. Keresel, de nem találsz. Lejátszod magadban a hosszú sétákat, a rengeteg együtt töltött időt. De hoppá! Ekkor rábukkansz az első csókra. Hmm… milyen szép is volt. Kicsit esetlen, kicsit félénk, de teljességgel őszinte. Akkor vagy egyszerre te magad a semmi és a minden...

Immár William fogta le Corinet, aki egy szemrebbenés nélkül tűrte ezt. A vámpír megy nyalta a szája sarkát és a lányhoz hajolt. Ámde Corine gyorsan reagált és egy rúgással a földre terítette a vámpírt. Felállt és a földön fekvő Williamhoz indult. A mellkasára tette a lábát, és megvető pillantással illette őt. Kezét a magasba emelte, s a holdfényben megcsillantak a hatalmas karmok...

Isten nem az eseményekkel, hanem az események valószínűségével játszik. Ez volt az utolsó mondata a nagy filozófusnak, amivel befejezte élete főművét. Jóleső érzéssel felállt az asztaltól, kabátot vett és elment sétálni. Alig lépett ki az emeletes ház kapuján, egy hatalmas zongora zuhant alá a magasságból és tangóharmonikává gyűrte...

A körön az 1 dimenziós hangya egyenesen megy. Megette a szappant a trolibusz és kéket hányt a festőállvány... a dinnyék meg magot köptek a bárpultra és meghámozták a narancsokat. Azután jött a sakál és egereket árult cukros babért a szobor meg levette a babért a koszorúról, és tarhonyalevest főzött kukoricából. Halakról hebegett a mézes karfiol meg a csigák szájáról lopta le a levegőt, hogy a mustár ki ne száradjon, amíg a tököt gyalulja az aluljáró rácsán...

A legjobb tanuló volt Bori a tanyasi iskola alsó tagozatán, itt sem akart szégyent vallani. Egy-két óra óvatos szemlélődés után itt is elsőként jelentkezett a tanító néni kérdéseire, és majd kiesett az iskolapadból, hogy ő mondhassa a jó választ. Egyre többször történt így, Bori hibátlan válaszokat mondott, kifogástalan megoldást adott a számtanpéldára a táblánál is, és mesés fogalmazásaival már nemcsak a tanító nénit bűvölte el, hanem érdeklődő osztálytársait is szórakoztatta...

Látva a lány hitetlenségét megragadta kezét és maga után vonta.
A lány kételkedve nézett rá. Ez volt az egyetlen, amit nem tudott egykönnyen megtenni, de mégis hagyta, hogy magával ragadja a fiú. Hosszú séta után kiértek a város szélére...

Csak fekszem mozdulatlan. Szemem a semmiben kutat. Kutat valami után, amit sosem láthatott. Érzékeim eltompultak Már kialudt minden, csak egy kósza gyertya szolgál minden fény forrásaként...