Emlékül, Neked 7.

- Regina! – kiáltott fel döbbenten Trini, mire a másik nő is a felismeréstől megkövülve mondta ki a rég látott ismerős nevét
- Trini Harper!
Mindketten hallgattak, mindketten haboztak, és a szavakat keresték. Tizenkét éve még szinte gyerekek voltak, akik csúnyán összevesztek egy fiún, de hiába nőttek fel az óta, sérelmeiket nem tudták feledni. Ahogy egymás szemébe néztek, mindketten tisztában voltak vele, hogy közöttük semmi sem változott meg az elmúlt tizenkét évben, s a tragédia csak még jobban elmélyítette az egymás iránt érzett gyűlöletüket.
- Te mit keresel itt? – tette fel a kérdést Trini még mindig meglepetten
- Ezt kérdezhetném én is tőled! Azt hittem azok után, ami történt visszafutsz a te híres Amerikádba, s többé sose kell, hogy lássalak!
- Hát, nagyot tévedtél! Pedig hidd el, nekem sem hiányoztál! – vágott vissza Trini ugyanolyan csípősen, ahogy Gina indította a beszélgetésüket
- Sajnálom, de most nem érek rá a mi kis érdekfeszítő eszmefuttatásunkra, ugyanis dolgozom. – Gina lenézően Trinire mosolygott, és gúnyosan még hozzátette – Fuss, te is hazáig, mint a többi bámészkodó, hisz Bell Johnsont ma már úgysem láthatod, itt a rendőrség!
- Nem futok sehova Gina! Ugyanis én nem bámészkodó vagyok! Én is a munkámat végzem!
- A munkádat? – nevetett fel Gina – És mégis mi vagy? Bell Johnson személyi testőre, vagy talán a sofőrje?
- Gúnyolódj csak! Egyáltalán nem tartozik rád, hogy mit csinálok! – Trini óriási megvetéssel tekintett Ginára, s nem is akart tovább vele társalogni – Nem mondom, hogy örültem a találkozásnak, de hát egyszer ennek is meg kellett történnie! Ég veled Regina! Remélem örökre! – ezzel Trini otthagyta a nőt, de még hallotta, ahogy Gina utána kiáltja:
- Úgy legyen!

Aztán percekig csak bámult a távolodó nő után. Miért kellett találkozniuk? Tette fel magában a kérdést. Mindent megtesz annak érdekében, hogy elfelejtse azt a szörnyű tragédiát, erre a munkája Szegedre szólítja, ráadásul még Trini Harperbe is belefut. Gina úgy érezte, neki ez már sok. Ki akart törölni mindent az agyából, a szívéből, mely valaha is ehhez a városhoz kötötte, s tessék, újra itt van. Visszaballagott a szállodába, fel a szobájába, melyet előző nap reggel vett ki, miután megérkezett Budapestről. A fizetéséből nem engedhetett volna meg magának egy ilyen luxusszállást, de minden költségét a munkahelye finanszírozta, így most Gina nagy lábon élhetett. Természetesen ezért cserébe megbízható munkát is vártak Ginától, amit eddig mindig megkaptak. A nő karrierje szépen ívelt felfelé, ő azonban mégsem tudott maradéktalanul boldog lenni. Valami nagyon hiányzott az életéből. Valaki, akivel tisztában volt, hogy soha nem kaphatja meg. E miatt gyötrődött évek óta minden nap, és minden éjszaka, hisz tudta, ez a tény nem csak az ő életét befolyásolja, hanem egy másik ember életét is, akit szeret, és meg szeretne óvni egy ekkora csalódástól. Azonban zárkózottságával csupán annyit ért el, hogy még távolabb került a szeretett embertől, s ezért minden fájdalmát, és bánatát a munkájába ölte. Gina tehetséges újságíró volt.

Egy budapesti lap megbecsült tagjaként tevékenykedik már ötödik éve. Munkáját illetően mindig maximalista volt, ezért mikor nem sikerült meginterjúvolnia a Budapestre érkező Bell Johnsont, pillanatnyi habozás nélkül bepakolt a bőröndjébe, és már útban is volt Szegedre. Hiába érezte még mindig fájó pontjának ezt a várost, jött, mert a karrierjét mindennél előbbre tartotta. A pesti forrásainak köszönhetően tudta meg, hol fog megszállni a híres rendező, így ő is ott foglaltatott magának szobát. Ahogy végigsétált a szálloda folyosóján, látta az egyik szoba előtt ácsorgó jól megtermett két férfit, akik szúrós tekintettel végigmérték őt. Gina is végigfutatta a szemét rajtuk, majd továbbhaladt a saját szobájába. Tehát Bell Johnson még az épületben van. Nyugtázta magában a dolgot Gina, s még mindig a rendező szobája felé tekingetve lépett be a saját lakosztályába.
- Tudod édesem, ahogy elnézem ezt a szobát megértem, hogy miért a szerkesztőségben töltöd minden időd, és miért nem velem, otthon!
Gina a hangra ijedten fordult meg, s az ágyon ülve, skót whiskyt iszogatva ott találta a férfit.
- Ingyen pia, ingyen kaja, ingyen luxus! Hát igen, drágám, ez az, amit én soha nem adhatok meg neked! – a férfi hangjából áradt a keserűség, de azért a nőre mosolygott, s kiitta a poharában lévő alkoholt
- Megtennéd, hogy töltesz nekem még egy pohárral? – a férfi a nő felé nyújtotta a poharát, aki eddig szótlanul állt az ajtóban, most a kérésre elindult a férfi felé, elvette a felé tartott poharat, és a bárpulthoz lépett vele
- Hogy jutottál be? – kérdezte Gina szárazon
- Egyszerűen. Megmondtam a portásnak az igazat: a férjed vagyok, és szeretnélek téged meglepni. Mert ugye attól, hogy már a gyűrűnket sem hordod, még nem felejtetted el egészen, hogy férjnél vagy?
- Endre! – Gina idegesen felkiáltott a férfi gúnyos megjegyzésére – Tudod jól, hogy ha dolgozom sosem viselem a gyűrűt, de ha otthon vagyunk...
- Csak ez a baj édesem, hogy te sose vagy otthon! Olyan nincs már, hogy otthon vagyunk, mert te mindig egy jó sztorin dolgozol! És most is! Nem gondolod, hogy elfelejtettél valamit? Például közölni velem, hogy Szegedre utazol, ne várjalak haza?
- Úristen, Endre! Ne haragudj! – Gina csak most döbbent rá, a férfinak igaza van: a nagy kapkodásban valóban nem szólt neki az utazásról. – Olyan hirtelen kellett eljönnöm, te pedig akkor még szintén dolgoztál, este fel akartalak hívni, de elfelejtettem, nagyon fáradt voltam! Sajnálom! – mentegetőzött Gina, bár tudta, most nem tudja meglágyítani a férfi szívét

Miután Gina felépült a tragédia után, nem volt maradása Hattyason, visszament Budapestre, és elhatározta, új életet kezd, lezárja örökre a múlt árnyait. Először megpróbálta felvenni az apjával a kapcsolatot, de ő újfent börtönben töltötte az idejét, s úgy nézett ki, egy jó darabig ott is marad, tehát nélküle kell helytállnia. Az anyjára sem számíthatott, hisz ő már régen eldobta a lányát magától, s ezen semmi sem változtatott, még a tragédia sem. Így kénytelen volt munkát vállalni, s nagyon gyorsan lakást keresni magának. Nappal pincérnőként dolgozott egy étteremben, éjjel táncosnőként kereste a kenyerét egy szórakozóhelyen, hogy legyen miből kifizetnie a lakbért, s legyen miből lehetősége a tanulásra. Hamar rádöbbent, ezt nem fogja tudni véghezvinni egyedül, ezért hirdetés útján lakótársat keresett. A jelentkezők közül a legszimpatikusabb egy Nagy Endre nevű egyetemi hallgató volt, aki már másnap be is költözhetett Ginához. Gina nem csak egy kiváló lakótársra lelt Endrében, hanem a férfi lett a legjobb barátja, támasza, a mindene. Gina a múltjáról csak szűkszavúan mesélt Endrének, és kissé elferdítette az igazságot. Azt mondta, a szülei meghaltak már nagyon régen, s a Szegeden töltött időszakról sem számolt be a férfinak. Hamarosan egymásba szerettek, Gina végre boldognak, és felszabadultnak érezte magát.

Beiratkozott egy újságíró iskolába, s miután azt elvégezte, s Endre is megkapta a diplomáját, összeházasodtak. Mindketten jó állást kaptak, s egy darabig nagyon boldogan éltek. Ám akkor Endre előhozakodott azzal, amitől Gina rettegett, hogy egyszer szóba kerül: a gyermekvállalás. Gina szeretett volna ugyan gyermekeket, de a sors kegyetlenül elbánt vele, s abban a szörnyű balesetben ő ugyan életben maradt, de ennek az volt az ára, hogy megfosztották a legnagyobb ajándéktól, melyet egy nő el tud képzelni, hogy gyereket szülhessen. Amíg nem jött Endre, Gina nem is foglalkozott ezzel a fogyatékosságával, ám a férfi mellett egyre jobban szorongott miatta. Endre népes családban nőtt fel, rengeteg unokahúga és unokaöccse van, akiket imád, s tudta jól, hogy szeretne saját gyerekeket is. Ám ezt Gina nem adhatta meg a számára, bármennyire szerette is volna. Érezte, az lett volna legtisztességesebb, ha már az esküvőjük előtt felfedi meddőségét Endre előtt, de szerette a férfit, s félt, ha kiderül, soha nem lehetnek majd gyermekeik, Endre elhagyja őt. Azt nem bírta volna elviselni, s az óta is csak hallgat, és emészti magát. Endre pedig egyre türelmetlenebb, s csak a felszínt látja: Gina a munkájába menekül a házasságuk elől.

- Miért jöttél utánam? – kérdezte a nő, miközben a férjének szánt itallal a kezében leült mellé az ágyra
- Mert elegem van Gina! És nem vagyok hajlandó többet homokba dugni a fejemet! Lássuk be, a házasságunk nem működik! Te karriert akarsz, én egy szerető feleséget és gyerekeket.
- Ez mit jelent? – Gina hangja remegett, ahogy Endre szemébe nézve feltette a kérdést – El akarsz válni?
Endre pár pillanatig habozott a válasszal, hiszen szerette Ginát, s nem akarta őt elhagyni, de érezte, így mellette sem tud maradni. Elkapta a tekintetét a feleségéről, az ablakból nyíló kilátást fürkészte, miközben csendesen megszólalt:
- Igen, el akarok válni tőled.


Győző aznap alig ismert Szabinára. A nő kora reggel felébredt, kivonult a konyhába, s az óta ott sürgölődik, kedvesét kirekesztve a helyiségből.
- Áruld már el, hogy mire készülsz? – kíváncsiskodott Győző bekukucskálva a konyhába
- Meglepetés! Este megtudod! Most menj, mert elkésel a munkából! – ezzel Szabina becsukta az ajtót, de olyan hirtelen, hogy Győzőnek alig maradt ideje a fejét visszahúzni a résnyire nyitott ajtóból
Mosolyogva megcsóválta a fejét, és felsétált az emeletre. Valóban ideje volt már készülődni, mert indulnia kellett a kórházba. Mikor belépett a hálószobájába megcsapta a frissen mosott ágynemű illata, a szekrényében pedig megpillantotta a katonás rendben sorakozó ingeit. Boldogan elmosolyodott. Hálás volt az égnek, hogy Szabinával lehetett, hogy asszonyt kapott maga mellé. Nem is tudta, hogyan boldogulhatott oly sok éven át nő nélkül! És érezte, Szabina is ugyanilyen boldog mellette. Először félt attól, hogy kedvese a fogyatékossága miatt nehezen tud majd beilleszkedni a mindennapokba, de kellemesen meglepődött: Szabina rendkívül ügyesen, és gyorsan elsajátított mindent, napról, napra egyre többet. Győző büszke volt a nőre, ugyanakkor féltette is, és legszívesebben óvta volna mindentől, mint egy kis gyereket. De Szabina hamar a tudtára adta, nem kezelheti őt félemberként, attól, hogy tolószékhez van kötve, nem ismer korlátokat, s igyekszik Győzőnek bebizonyítani, ér annyit, mint egy két lábon járó nő, bár Győző soha nem éreztette vele, hogy fogyatékossága miatt kevesebbre tartaná őt.

Miután átöltözött, még lesietett a konyhába elbúcsúzni kedvesétől, s Szabina mosolyogva karolta át a nyakát.
- Szeretlek, és vigyázz magadra! – csókolta meg a nőt Győző
- Én is szeretlek, és ne aggódj miattam! Este időben jössz? – Szabina kérdésére Győző csak bólintott. Mióta együtt élt a nővel nem vállalt éjszakai műszakot, mert mellette akart lenni, s vigyázni rá.
Szabina az ablakból nézte végig ahogy Győző beszáll az autóba, és elhajt vele Szeged irányába, majd a konyhaszekrény fiókjához sietett, elővette a pénztárcáját, egy összehajtott papírt, melyen a megvásárolnivalók hosszú listája volt látható, majd elindult az élelmiszerbolt felé. Most hagyta el először egyedül a házat. Nem félt kilépni az ajtón, sőt, boldog volt, hogy megteheti. Sugárzó mosollyal az arcán gurult végig a főtéren kerekesszékével, egyenesen Farkasék boltjába. A jó öreg Annus néni majd kiesett a pult mögül meglepetésében a lány láttán.

- Szabina, kislányom, hát igaz a hír, hogy visszajöttél! Alig hiszem el! – ezzel Annus néni odasietett a lányhoz, s körbepuszilta az arcát
- Én is nagyon örülök, hogy láthatom! – mosolygott Szabina
- Vásárolni jöttél? Na, add csak ide a listádat, majd én segítek összeszedni, ami kell – Annus néni meg sem várva Szabina válaszát már ki is vette a listát a lány kezéből, és egy jó nagy kosárba elkezdte összeszedni a rajta szereplő élelmiszereket.
- Ez aztán a bevásárlás, az biztos, hogy nem fogtok éhezni! – kiáltotta nevetve Annus néni a lánynak, mire Szabina elmosolyodott
- Vendégeket várok ma estére, ezért kell ez a sok minden. Valami különlegeset szeretnék főzni!
- Vagy úgy! – mosolygott Szabinára elismerően Annus néni, majd az éppen nyíló ajtóra szegezte a tekintetét, s csillogó szemekkel így szólt a belépő alakhoz – Ibolya! Pont jókor jöttél! Ráfér a lányodra a segítség, nem lesz könnyű ennyi mindent hazacipelni!
Ibolya és Szabina nem köszöntek egymásnak, csak némán meredtek a másikra. Szabina még képtelen volt megbocsátani az anyjának, oly sok évnyi keserűséget, s azt várta, Ibolya közelítsen felé, hogy végre halljon az anyjától egy bűnbánó szót, de erre várhatott. Ibolya tudta jól, ha igazán magába néz, rá kell jönnie, hogy Szabinának igaza van, de túl büszke volt ahhoz, hogy ezt be is ismerje.
- Köszönöm Annus néni, de elbírom egyedül – szólalt meg még mindig az anyjával farkasszemet nézve Szabina, s elvette a megrakott kosarat a ledöbbent öreg hölgytől – Mennyit fizetek?
Annus néni a kérdésre feleszmélve a pénztárgéphez lépett, beütötte az összeget, melyet Szabina gyorsan kifizetett, és elhagyta a helyiséget anélkül, hogy Ibolyára nézett volna.

Kristóf alig hogy hazaért a szerkesztőségből, máris rohant el otthonról. Este hét fele járt az idő, és sietett a húgához, mert Szabina meghívta őt vacsorázni. Ez alkalomból gyönyörű csokrot rendelt a lánynak, amin megakadt az anyja szeme is.
- Randevúd lesz? – kérdezte gyanakodva, miközben a virágokat méregette
- Nem, de elmegyek itthonról, egy vacsorára vagyok hivatalos. – Kristóf hirtelen nem tudta, hogy beszámoljon – e az anyjának arról, hogy ez a bizonyos vacsora Szabinánál lesz, de erre nem volt szükség, ugyanis Ibolya magától is kitalálta:
- Á, már mindent értek. Szabinához mész ugye? – Ibolya a fia meglepődött tekintetét látva folytatta – összefutottam vele Farkaséknál, éppen bevásárolt. Nem is tudtam, hogy tud főzni.
- Pedig tud. Régen is nagyon szeretett főzni, nem emlékszel?
- Jól mondod, régen. Azóta sok minden megváltozott. – szögezte le Ibolya, mire Kristóf dühösen felcsattant
- Anya, hogy mondhatsz ilyet! Ő a lányod, és mégis te vagy az egyetlen, aki nem fogadja el őt olyannak, amilyen! Te vagy az egyetlen, aki elfordul tőle, mert egy szörnyű balesetben, önhibáján kívül megbénult! Te szégyelled Szabinát, ez az igazság!
- Nem! Nincs igazad! - tiltakozott kétségbeesve Ibolya, s hogy ne is hallja fia sértő szavait, felsietett a hálószobájába

Kristóf nagyot sóhajtva nézett utána, de nem törődött tovább az anyjával, fogta a csokrot, autóba ült, és elhajtott Győző és Szabina otthonához. Takaros kis ház volt, s Kristóf örömmel nyugtázta, hogy Győző a húga számára kiépíttetett egy mozgássérült feljárót, s a lakásban is több munkálat még folyamatban van, ami megkönnyítheti a nő számára a közlekedést otthonában. Kristóf éppen fellépett a bejárati ajtóhoz, mikor észrevette a házhoz siető nő alakját. Minden lépésénél cipője hangosan koppant a kikövezett járdán, s a férfi egyre közelebbről vélte hallani ezeket a lépteket, s hamarosan már a nő is felismerhetővé vált: Trini Harper. Kristóf megdöbbenve nézett a közeledő lányra, nem számított az ő jelenlétére is. Maga sem tudta, hogy mi ütött belé, de érezte, egész teste megfeszül, hirtelen nyugtalanná válik. Ez a nő másodpercek alatt a puszta jelenlétével képes volt őt összezavarni. Trini lelassította lépteit Kristóf láttán, s kényszeríttette magát, hogy tekintetével végig a férfi arcát figyelje, minden rezdülését kövesse.

- Szia! – köszönt mosolyogva Kristófnak, miközben fellépett mellé az ajtóhoz
- Nem tudtam, hogy te is jössz. – szólalt meg nehezen a férfi, de nem tudta levenni a szemét a nőről. Ma különösen szépnek találta Trinit a fekete hosszú szoknyájában, és a sötétkék ujjatlan blúzában
- Szabina felhívott valamelyik nap, és meghívott vacsorázni. Kicsit izgulok, hisz nem találkoztunk tizenkét éve! – magyarázta meg ittlétét Trini. Bejelentését csend követte, ami már kezdett kínossá válni mindkettejük számára.
- Becsöngetsz? – kérdezte Trini mosolyogva, mire Kristóf észbe kapott, és gyorsan kétszer is megnyomta a csengőt.
- Nyitom! – szűrődött ki Szabina vidám hangja, s már kattant is a zár, s megjelent a nő az ajtóban – Kristóf! – széles mosollyal üdvözölte bátyját, aki köszönésképp magához ölelte a húgát
- Ezt neked hoztam. – nyújtotta át Kristóf a csokrot Szabinának, akinek a virágok láttán felragyogott az arca
- Ó, köszönöm! Gyönyörűek! Imádom a virágokat! – Szabina mélyet szippantott a virágok illatából, majd figyelme Trinire irányult – Örülök, hogy eljöttél Trini Harper.
- Örülök, hogy meghívtál Vér Szabina. – Trini meghatódva mosolygott régen látott barátnőjére, majd közelebb lépett hozzá, és a két nő szorosan átölelte egymást. Percekig így maradtak, Kristóf némán figyelte őket, majd megköszörülte a torkát:
- Lányok, ideje bemenni a házba. – a férfi szavára mindhárman beljebb léptek, és Szabina bevezette vendégeit az ebédlőbe
- Mindjárt hozom az előételt. Győző még dolgozik, de ha minden igaz, hamarosan hazaér. – ezzel Szabina eltűnt a konyha irányában
Trini helyet foglalt az asztalnál, Kristóf pedig még zsebre tett kézzel tétován ácsorgott, s nézett a húga után.

- Hogy van a nagyapád? – kérdezte végül a férfi Trini felé fordulva
- Kösz, sokkal jobban. – mosolyodott el a nő – Belevetette magát a házkörüli munkákba, s azt hiszem, jót tesz neki, hogy lefoglalja a gondolatait a sok tennivaló. Nem gondol annyit nagyira. Esténként általában együtt vacsorázunk, s néha már hallottam őt őszintén nevetni is.
- Ennek örülök. – bólintott Kristóf, majd elkapva a nőről a pillantását, mereven a cipőjét bámulva megkérdezte:
- És hogy állsz az elmaradt számlák kifizetésével?
- Határozottan jól. – felelte Trini, de válasza közben már a homlokát ráncolta, s azon töprengett, Kristóf hirtelen mitől jött zavarba
- Ez azt jelenti, hamarosan elutazol? – Kristóf egyenesen Trini szemébe nézett, amitől meg a nő jött zavarba
- Még nem tudom, nem döntöttem el. – vonta meg a vállát, majd kis szünet után halkan megkérdezte – Szeretnéd, ha maradnák?
Kristófot váratlanul érte a kérdés, hirtelen nem tudta, mit feleljen, s önmagának sem akarta bevallani, mennyire akarja, hogy a nő maradjon.
- Nézd, ez a te életed, a te döntésed. Én nem avatkozom bele. – felelte némi habozás után
Ekkor nyílt az ajtó, s Szabina lépett be rajta tálcával a kezében, mellette pedig Győző haladt.
- Hát ti voltatok az a titokzatos meglepetés! – nevetett fel Győző a barátait meglátva
- Miért, talán valami jobbra számítottál? – incselkedett a férfival Trini, miközben üdvözlésképp megpuszilták egymást
- Hova gondolsz! Kellemesebb estét el sem tudok képzelni, mint azt, hogy veletek vacsorázom! Persze, Szabinával kettesben sem lenne utolsó... – kacsintott sugárzó kedvese felé Győző
- Én azt tanácsolom – szólalt meg Kristóf, már az asztalon gőzölgő levessel szemezve – hogy lássunk neki a vacsorának, mert nem venném a szívemre, ha húgi munkája kárba veszne!
Kristóf felszólítására valamennyien letelepedtek az asztalhoz, és nekiláttak a vacsora elfogyasztásának. Szabina elégedetten nézett végig vendégein, akik némán ettek, csak a kanalak csörgését lehetett hallani. Ez volt számára a legnagyobb bók, s szüntelenül csak mosolygott.

- Kicsim, egyél, mert elhűl a levesed. – figyelmeztette őt Győző – Jól vagy?
- Hát persze! Boldog vagyok, hogy veletek lehetek. Hogy közöttetek élhetek. Másra már nem is vágyom az életemben.
- Megérdemled, hogy boldog legyél, Szabina! – szorította meg kedvesen barátnője kezét Trini
- Ahogy te is! – válaszolta Szabina. Az újfent beállt csendet Trini törte meg:
- Nem fogjátok kitalálni, kivel találkoztam!
- Akkor nem is találgatunk, kivel találkoztál? – kérdezte két falat között Győző
- Bell Johnsonról van szó, nem? Kristóf mondta, hogy most a vele készítendő interjún dolgozol. – találgatott Szabina
- Sajnos az az interjú még nem jött össze. – húzta el a száját Trini – De most egy olyan személyről beszélek, akit valamennyien ismerünk, elég közelről. Hajdú Gina itt van Szegeden!
- Gina? – kérdeztek vissza döbbenten a többiek, mire Trini csak jelentőségteljesen bólintott
- Ő is Bell Johnson után szimatol, már többször is összefutottam vele, de nem beszélünk egymással. Tudjátok, mi soha nem voltunk barátnők, s azt hiszem már nem is leszünk. Érdeklődtem Gina után, s így tudtam meg, hogy egy budapesti lapnak dolgozik, szóval mind a munkánkban, mind a magánéletben ellenségek vagyunk, s csak egymás kárán érvényesülhetünk.
- Trini, Zénó meghalt. A magánéletben már nem vagytok ellenségek. – jegyezte meg Kristóf, s jól látta a szavaira a nő mennyire megrettent. Még mindig idegen számára, ha valaki a szemébe mondja a nyilvánvaló igazságot: Zénó meghalt.
- Gina számára sem lehetett könnyű feldolgozni a tragédiát. Mi itt vagyunk egymásnak, s őt sem rekeszthetjük ki magunk közül! Én biztos fel fogom őt hívni! Hol szállt meg, Trini?
- Szabina, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – szállt szembe Trini Szabinával – Tudod, ő is felkereshetett volna legalább titeket Hattyason, hisz tudja jól, hogy merre laktok, de nem tette meg. Egyszerűen éli az életét, és nem kíváncsi ránk. Ennyi.
- Ezt nem hiszem el! Gina is megérdemel egy második lehetőséget! Meg kell ezt adnunk neki! Még neked is meg kell próbálnod Trini! – erősködött Szabina
- Ő is ugyanúgy áldozata annak a balesetnek, mint mi. – Győző szavaira Trini felugrott, és a kijárat felé vette az irányt
- Rendben, tegyetek azt, amit akartok! De én nem veszek részt ebben! Ginával soha nem leszünk puszipajtások!
Győző és Szabina szótlanul néztek Trini után, Kristóf azonban elnézést kért a húgától, felállt, és a nő után sietett.
- Trini! Trini, várj meg! – kiáltotta a nő után, aki a férfi hangjára megpördült, és kiabálva közelített Kristóf felé:
- Mit akarsz még tőlem? Te is azt kéred, hogy barátkozzak össze azzal a nővel, aki elvette tőlem azt a fiút, akit mindennél jobban szerettem? Ha Gina nincs, talán minden máshogy történik, talán Zénó még ma is élne!
- Remélem tudatában vagy annak Trini Harper, hogy micsoda sületlenségeket beszélsz itt össze! Ébredj már fel! Eddig te szövegeltél itt nekünk arról, hogy baleset volt, ezért nem hibáztathatjuk egymást, nekünk össze kell tartanunk, most meg hirtelen Gina ellen fordulsz, és őt hibáztatod mindenért? Te mondtad, hogy Dávid, Blanka, és Zénó halottak! Te mondtad, hogy el kell engednünk őket! Hát akkor engedd is el őket!

- Én próbálom, igazán próbálom, de nem megy! Hiányoznak! Nagyon hiányoznak, főleg Zénó. Tudtad, hogy ő volt az első fiú az életemben, akibe igazán beleszerettem? Az első, és az utolsó is. Azóta nem tudok egyetlen férfival sem normális kapcsolatot kialakítani! Nem tudok mást szeretni, közel engedni magamhoz! Istenem, már olyan régen csókolt meg valaki, hogy azt is elfelejtettem, hogyan kell! Hogy milyen érzés... Milyen érzés, ha szeretnek! – Trininek potyogtak a könnyei, miközben kikiabálta magából a bánatát, Kristóf meg csak nézte a vergődő nőt, s ahogy az elhallgatott, gondolkozás nélkül odalépett hozzá, erős karjaiba fogta Trinit, és hevesen megcsókolta őt. Trini nem tiltakozott. Képtelen lett volna az ellen tiltakozni, amire már oly régóta vágyott, csak még magának sem merte bevallani. Görcsösen a férfiba kapaszkodott, mintha attól félne, ha enged a szorításán, ez a pillanat szertefoszlik, mint egy álom, s olyan nagy hévvel csókolt vissza, ahogy még férfit nem csókolt. Még Zénót sem. Hisz akkor még majdnem gyerekek voltak! Zénó varázslatos volt, de még nagyon fiatal. Kristóf viszont egy érett, felnőtt férfi, aki nem csak a képzeletében létezik, hanem egy hús-vér ember, aki nagyon is él! S Kristóf őt akarta. Őt, Trini Harpert, a múltjával, a jelenével együtt. S már Trini is tudta, ő is pontosan erre vágyik. Erre a férfira, a múltjával, a jelenével együtt.

Győző és Szabina látva, hogy a szépen eltervezett vacsora fuccsba ment, elkezdték leszedni az asztalt.
- Sajnálom, kicsim! – csókolta meg kedvese homlokát vigasztalóan Győző
- Semmi baj! Tudod, semmit sem változtak! Ismerem már Trini Harper hirtelen kirohanásait, és a bátyámat sem kell bemutatni! – vont vállat Szabina – Majd legközelebb, igaz?
- Hát persze! – mosolyodott el Győző, s éppen meg akarta csókolni Szabinát, mikor csengetést hallottak. Kérdőn egymásra néztek, majd hirtelen felcsillantak Szabina szemei:
- Lehet, hogy visszajöttek! – ezzel a nő el is iramodott az ajtó irányába. Széles mosollyal tárta ki azt, de meglátva a jövevényt lefagyott arcáról a mosoly. Ibolya állt vele szemben.
- Anya! – Szabina csak ennyit tudott suttogva kimondani, de érezte, ahogy remegni kezd egész testében. Hiányzott neki az édesanyja, mert Ibolya bármennyi rosszat is követett el Szabina ellen, attól még az anyja maradt, akit szeretett, s csak egy kedves szóra várt, hogy megbocsáthasson neki.
- Én, én csak azért jöttem... – Ibolya maga sem tudta, hogy mit keres itt, hogy mit akart mondani a lányának. Csak állt, és kétségbeesetten kereste a szavakat, Szabina meg türelmesen várt és hallgatott. Végül Ibolya feladva, csak ennyit mondott:
- Hülyeség volt idejönnöm, nem akartam zavarni! – ezzel már hátat is fordított a lányának, és sietős léptekkel megindult, csak el, minél távolabb a lányától, pedig a szíve mélyén csak minél közelebb szeretett volna hozzá lenni.
Szabina nézte a távolodó anyját, könnyes szemekkel figyelte, ahogy beleolvad a sötétségbe. Szeretett volna utána kiáltani, de nem tette. Valami megbénította, valami nem engedte, hogy megtegye az első lépést Ibolya felé.
- Kicsim minden rendben? – karolta át a nőt Győző, aki csak most jött ki Szabina után az ajtóba
- Igen, hát persze! – törölgette a könnyeit Szabina
- Ki csöngetett? – Győző kérdésére a lány még mindig a sötétséget fürkészve, ahol az anyja alakja eltűnt, lemondóan ennyit felelt:
- Senki. Csak valaki, aki eltévedt.


Trini a Hírmondó épületében, Kristóf irodájában ébredt fel. Még nem mozdult, csak boldogan mosolyogva beszívta a mellette fekvő férfi illatát, s még szorosabban Kristófhoz bújt. A férfi aludt, Trini nem akarta őt felébreszteni. Csodálatos éjszakát töltöttek együtt, Trini úgy érezte, mintha ezer éve nem lett volna ilyenben része. Azon gondolkozott, hogyan jutottak el idáig Kristóffal. Hol, és mikor szeretett bele a férfiba, s vajon Kristóf mióta szereti őt? Egyáltalán szereti? E pillanatnyi kétsége azonnal elillant, ahogy a férfi is kinyitotta a szemét, ahogy a nőre mosolygott, ahogy megcsókolta.
- Úgy érzem ez egy álom! – suttogta Trini, miközben megcsókolta Kristófot
- Ha úgy is van, én biztosan nem akarok felébredni! – válaszolta Kristóf, miközben magához ölelte Trinit. Megint egy véget nem érő csók következett, mikor zajokat hallottak beszűrődni a folyosóról.
- Mennyi lehet az idő? – kérdezte gyanakodva Kristóf
- Reggel hat. Miért? – felelte hanyagul Trini
- Már hat? – döbbent meg Kristóf, s azonnal felugrott a pamlagról – Akkor már itt vannak a takarítók! Öltözz fel gyorsan! – utasította Kristóf Trinit, aki követve a férfi példáját meglepődve bár, de öltözködni kezdett
- Kristóf, nem értem, mi ütött beléd!
- A takarítók nem láthatnak meg minket! – magyarázta Kristóf, de nem nézett a lány szemébe, aki erre felvonta a szemöldökét:
- Vagy úgy! A takarítók. Úgy érted, hogy nem láthatnak meg minket együtt? – Kristóf válasz helyett csak mélyen hallgatott – Tulajdonképpen úgy gondolod, hogy kettőnket senki sem láthat együtt, senki sem tudhat rólunk? – folytatta Trini, s már a könnyeivel küzdött. Most nagyot csalódott Kristófban. – Szóval így állunk. Már mindent értek. Egy éjszakára még jó voltam, de eszed ágában sincs felvállalni a kapcsolatunkat! Te szégyellsz engem Vér Kristóf! Ó, Istenem! Én hülye! Gondolhattam volna!

- Trini, te ezt nem értheted! Nekem gondolnom kell az újságom hírnevére is! Ha minket hírbe hoznak...
- Ne aggódj – szakította félbe a férfit megvetően Trini – erről a kis botlásról senki sem fog tudni. Köztünk marad. Nem sározlak be, maradhatsz a városka kedvenc, makulátlanul tiszta, erkölcsös polgára! – ezzel Trini kiviharzott az épületből, s az utcán utat engedett az eddig nagy nehezen visszatartott könnyeinek.


A Tisza gyönyörűen csillogó vize a reggeli napfényben mindig lenyűgözte Trinit. A folyó partjánál üldögélve általában megnyugodott, békesség szállta meg a lelkét, most azonban nem múlt el a zaklatottsága. Elhatározta, még elkészíti Bell Johnsonnal azt az interjút, melyet megígért, aztán otthagyja a Hírmondót, és elfelejti Vér Kristófot örökre. Kemény, fájdalmas döntés volt ez, de Trini tudta, nincs más választása. Legszívesebben futott volna vissza a hazájába, de ebben megakadályozta az, hogy a nagyapját semmiképpen sem akarta magára hagyni.

Trini kényszeríttette magát, hogy szakadjon el gondolataitól, s koncentráljon az előtte álló feladatra: ma sikerülnie kell! Ma találkoznia kell Bell Johnsonnal! Tovább már nem várhatott. Figyelte, ahogy a fekete limuzin leparkol a Tisza partján, ahogy szokás szerint először a testőrök, majd maga a rendező, végül pedig a fátyollal fedett arcú nő száll ki az autóból. Az egész társaság, úgy ahogy azt Trini gondolta, megindult a kis turista hajó fedélzetére. Miután a testőrök körbekémleltek a hajón, s a rendezővel és a nővel eltűntek a hajótestben, Trini felpattant eddigi búvóhelyéről, és gyorsan a hajóra sietett. Nem volt nehéz feljutnia, hiszen a kapitány pár ezer forintért az anyját is eladta volna, így nem is ellenkezett a csinos, látszólag vastag pénztárcájú, külföldi hölggyel. Trini mosolyogva tekintett vissza a hajóról a partra, s akkor fedezte fel a vízi jármű felé futó nő alakját.

- Az istenit! – káromkodta el magát, ahogy felismerte a nőben Ginát – Mit keres ez itt? – figyelemmel kísérte, ahogy a már mozgásba lendült járműre átugrik a nő a mólóról, látta, ahogy az ugrás következtében elveszíti egyensúlyát, s mindjárt a folyóba zuhan. Ekkor Trini hirtelen ott termett Gina mellett, és a karjánál fogva elkapva a nőt, visszahúzta őt a hajóra. Gina alig kapott levegőt, s döbbenten meresztette a szemét a semmiből felbukkanó Trinire.
- Máskor, ha kirándulásra indulsz, vegyél fel edzőcipőt, és ne tíz centivel a föld felett járkálj! Az ilyen cipővel, ha a Tiszába esik, még a halak sem tudnak mit kezdeni! – jegyezte meg csípősen Trini, lenéző pillantásokat vetve Gina lábbelijére
- Lehet, hogy most hálásnak kellene lennem, hogy megmentettél a vízbe eséstől, de tudod, szívesebben úszom a Tiszában, mintsem, hogy veled utazzak egy hajón! – vágott vissza ugyanolyan ellenségesen Gina visszanyerve lélekjelenlétét egy pillanat alatt
- Csak rajta! – mutatott Trini a folyó hömpölygő árjára – Ússz! De akkor abban is biztos lehetsz, hogy a Johnson sztori nélkül térsz vissza Budapestre!
- Ó, szóval erről van szó! – kapott a fejéhez Gina – Bell Johnsonról! Felejtsd el őt gyorsan Trini Harper, mert téged biztosan nem fog meghallgatni!
- Gondolod? Szerinted csak egy fővárosi lap érvényesülhet egy nagy rendezőnél? Szerinted itt, Szegeden is te diktálod a szabályokat? Hát nagyon tévedsz Hajdú Regina!
- Rendben. – bólintott hirtelen Gina – Győzzön a jobb! Mutasd meg, mit tudsz, Trini!
- Ahogy akarod, de aztán ne nekem sírj, ha te leszel az, akit Bell Johnson látni sem akar!
- Ne aggódj, te engem sohasem fogsz sírni látni! – felelte Gina, és a két nő hátat fordítva egymásnak elindult a hajó bal, illetve jobb oldala felé.

Tulajdonképpen mindketten ugyanazt akarták: lejutni a hajótestbe, s egyszerűen bekopogni a rendező kabinjának ajtaján. Trini ért oda elsőként, így Gina távolabbról csak bosszúsan figyelte, mire jut a vetélytársa. Trini elővillantotta legelbűvölőbb mosolyát, kacér pillantásokat lövellt a kabin előtt őrt álló testőrök felé, de azoknak a nő láttán még egy arcizmuk sem rezdült meg. Mozdulatlanságuk Trinit felbátorította, és egészen közel merészkedett a két férfihoz, olyan közel, hogy az ajtó már csak karnyújtásnyira volt tőle. Rendíthetetlenül mosolygott, miközben végigsimított az egyik testőr karján, s kézfeje már közelített a kabin ajtaja felé, hogy bekopogjon rajta, ám ekkor a másik testőr elkapta a karját, s olyan fenyegetően meredt a nőre, hogy az hirtelen sikítani is elfelejtett.
- Engedjen el, ehhez nincs joga. – szólalt meg Trini angolul viszonylag megőrizve higgadtságát, de a férfi ahelyett, hogy eleget tett volna a nő felszólításának, egyszerűen felkapta Trinit, s elindult vele kifelé a hajótestből
- Tegyen le azonnal! Nem hallja? Tegyen le! Maga vadember! – sikoltozta dühösen Trini, miközben próbált szabadulni a férfi szorításából, de az, mintha meg sem hallotta volna
Gina már jól látta azt, amit a rugdosódó Trini nem: a testőr a korlát felé viszi, és egyenesen a Tiszába akarja dobni! Erre Gina is támadásba lendült, és angolul kiabálni kezdett:
- Ne merészelje! Ezért börtönbe fogom csukatni! Nem dobhatja bele a vízbe! – Ginát a hatalmas csobbanás némította el, ahogy Trini a Tiszában landolt, s a következő pillanatban már érezte, ahogy a férfi őt is átlendíti a korláton, s egy csapásra a folyóban találja magát
- Gyilkos! – kiabálta a szép lassan tovaporoszkáló hajó után, miközben a vizet köpdöste ki a szájából. Trini odaúszott Gina mellé, és aggódva ránézett:
- Jól vagy?
- Hogy jól vagyok-e? – csattant fel Gina – a te hülyeséged miatt egy hajóról a Tiszába dobtak, s ez még nem minden! Most már mind a ketten búcsút mondhatunk az interjúnknak! Mégis, hogy gondoltad, hogy kikezdesz a gorillákkal? Hogy lehetsz ilyen naiv?
- Tudom, igazad van. – ismerte el Trini – elszúrtam mindkettőnk esélyeit, de ezt nem itt kellene megbeszélnünk. Nem gondolod?
- Azt gondolom, hogy nekünk nincs mit megbeszélnünk – közölte szárazon Gina, és elkezdett a part felé úszni
- De igenis van! Gina, várj! – kiabálta a nő után Trini, majd hatalmas karcsapásokkal a nyomába lendült

Bell Johnson éppen a délutáni kávéját iszogatta, mikor a folyosóról hangok szűrődtek be a szobájába. Tisztán kivehető volt egy fiatal nő sikolya. Első pillantása az ágyban alvó kedvesére esett, de látszólag őt nem riasztották fel álmából a kinti zajok. Bell kilépett kabinjából, meg akarta nézni, hogy mi történik odakint, ám testőre megállította, s visszaterelte a kicsiny fülkébe.
- Várj! – mondott ellent Bell a férfinak. A testőr követte a rendező pillantását a földre, ahol egy papírdarab feküdt. Felemelte azt, és a rendező kezébe adta: egy névjegykártya volt.
- Trinity Harper, Hattyas, Hírmondó, és egy telefonszám. – olvasta fel hangosan a szöveget Bell, s már gyűrte is volna össze a kártyát, mikor a titokzatos nő megszólalt
- Milyen nevet mondtál?
- Drágám, ne zaklasd fel magad! – sietett oda a kedveséhez Bell – Csak valami újságíró valahogy feljutott a hajóra, de a fiúk már gondoskodtak róla, hogy eltűnjön!
- Kérlek, mondd el, milyen nevet említettél az előbb! – ismételte meg kérését konokul a nő. Bell megint a kártyára nézett, s hanyagul felolvasta a rajta szereplő szöveget:
- Trinity Harper, Hattyas, Hírmondó, és a szám...
- Az nem lehet igaz! – suttogta maga elé döbbenten a nő, a férfi szavába vágva. Bell értetlenül nézett rá, s még akkor sem fogta fel a történteket, mikor a nő megragadta a karját, s szinte könyörgött neki:
- Kérlek, hívd fel ezt az újságírót! Találkozni akarok vele! Kérlek, amíg nem késő!
- Jól van! Jól van! Megteszem. – próbálta megnyugtatni felzaklatott kedvesét Bell, s az ígéretére a nő arcára valóban nyugodt mosoly ült ki

- Istenem! – kiáltotta a parton dühösen Gina, miközben a hajából csavarta ki a vizet – Nem ér ennyit ez az egész! Akármilyen híres rendező is, többet nem ugrom utána hajóra, és nem fürdök miatta a Tiszában!
- Úgy legyen! – helyeselt Trini, mikor végre ő is kiért a szárazföldre, s fáradtan lerogyott a homokos partra – Elmehet Mr. Bell Johnson melegebb égtájakra, mert az itteni rajongóit elveszítette! Ha nem mást, hát ezt a hajós incidenst fogom megírni!
- Persze Trini! Még csináljunk magunkból nyilvánosan bohócot! – ült le mellé Gina, majd ábrándozva folytatta – Pedig én tényleg nagy rendezőnek tartottam! Eddig legalábbis felnéztem rá.
- Én nem különbben. – sóhajtotta Trini, majd hirtelen elmosolyodott – Láttad a Szálló madarakat? Az valami gyönyörű volt!
- Ó, igen! – mosolyodott el Gina is – Főleg Mike búcsúja Stephanie-tól tetszett nekem! Hiteles, és megható jelenet volt. Csak ezért újra és újra megnézném azt a filmet!
- Megértelek! A francba, hát mégis csak tud valamit ez a Bell Johnson! – Trini felkiáltására mindketten felnevettek, majd Gina a másik nő felé fordulva komoly tekintettel megszólalt:
- Nem messze lakom innen. Gyere, adok neked száraz ruhákat, megfázol, mire így kiérsz Hattyasra!
- Kösz! – Trini csak ennyit tudott kinyögni meglepetésében. Nem gondolta volna, hogy Gina valaha is segíteni akarna rajta
- Azért ne nagyon hálálkodj! Semmi sem változott meg Trini, a te hibád az egész, nem is tudom, miért csinálom!
- Talán emberségből? – találgatott humorosan Trini, bár ő sem értette, hogy mit keres Hajdú Regina lakásán
Gina igazat mondott: valóban nagyon gyorsan odaértek a szállóhoz. Nem szóltak senkihez, nem törődtek a megrökönyödött tekintetekkel, amit csuromvizes megjelenésükkel előidéztek, s csak Gina lakosztályában pukkant ki belőlük a nevetés.

- Figyelted a portást?
- Persze! De a hordár fiúk sem voltak semmik! Azt hiszem, Gina hamarosan megjelenik az igazgató is, és felszólítanak a távozásra!
- Azt próbálják meg! – kiáltotta Gina, és eltűnt a hálószobája irányában – Tölts magadnak egy italt, mindjárt hozom a ruhákat! – szólt még vissza, s Trini erre a bárpulthoz lépett
- Nem mondom, szép kis lyukban laksz te! – nézett körül elismerően a lakosztályban
- Megdolgoztam érte. – felelte Gina, mikor visszaért, s Trini kezébe nyomta a ruhákat – Bent át tudsz öltözni.
Trini elfogadta azokat, s elvonult vizes ruháitól megszabadulni. Gina egy darabig még nézett utána. Nem értette saját magát, a döntését, hogy miért segít Trini Harperen. Azt viszont érezte, ha a nőre néz, már nem azonnal a baleset képei villannak fel a szemei előtt, már nem csak Zénó arcát látja maga előtt. Azt hitte, már régen túljutott ezen, hisz Endre mellett valóban boldog volt, de Szeged, és a találkozás Trinivel újra felidézett benne minden rosszat, és keserű emléket. Töltött magának egy italt, leült a kanapéra, és várta, hogy Trini elkészüljön.

- Elárultad az ittlétemet Szabinának. – szólalt meg, mikor Trini alakja feltűnt a szobában
- Gondoltam, hogy fel fog keresni – bólintott a nő, és kezében a poharával leült Ginával szemben
- Meghívott hozzájuk egy vacsorára. Nem is tudtam, hogy Győzővel él.
- Igen, nem olyan régóta, de boldogok. Mindketten nagyon boldogok! – mosolyodott el Trini barátaira gondolva
- Szerencsések! – Gina nem nézett Trinire, nem akarta, hogy a nő lássa a fájdalmat az arcán. Saját tönkrement házasságára gondolt. Ekkor nyílt az ajtó, és mindkét nő a belépő
Endrére szegezte a tekintetét. Gina láthatóan zavart lett, ezt Trini is észrevette, ahogy látta, milyen feltűnően méregeti a férfi mindkettejüket. Gina ekkor megköszörülte a torkát, és Trini felé fordult.
- Trini, szeretném neked bemutatni a férjemet. Ő Nagy Endre, a férjem.
- A férjed? – döbbent meg Trini – Nem is tudtam, hogy férjhez mentél!
- Igen, valóban még Gina férje vagyok! – vetette oda feleségének megvetően Endre, majd fölényesen végigsétált a szobán, és eltűnt a hálóban. Gina porig sújtottan nézett utána. Neki is, ahogy Trininek is, megütötte a fülét Endre válaszában az a „még” szócska.
- Sajnálom! Valami rosszat mondtam? Tudod, nem láttam gyűrűt az ujjadon, azt hittem... – mentegetőzött Trini, de Gina beléfojtotta a szót:
- Kérlek, most menj! – Trini nem mozdult a felszólításra, így Gina határozottan megismételte azt – Trini, menj el!
- Azonnal. Kösz a ruhákat. – Trini szélsebesen elhagyta a szállót, érezte, hogy nem szabad belenyúlnia Gina magánéleti gondjaiba, hiszen megvan neki a saját baja! Kristóf!

Keserűen gondolt a férfira, és kényszeríttette magát, hogy ne foglalkozzon vele. Most erősnek kell lennie! Zénó óta ő az első férfi az életében, akit igazán tudna szeretni, de el kell őt felejtenie, mert Kristóf számára nálánál is fontosabb, hogy róla megfelelő kép éljen a hattyasi polgárokban. Az meg ugye hogyan nézne ki, hogy viszonyt kezd a gyűlölt amerikai nővel!
Trini, hogy elterelje keserű gondolatait, elkezdte rendezgetni a táskája tartalmát. Bosszúsan fedezte fel, hogy az is tiszta víz lett. Elázott a pénztárcája, a személyes okiratai, és a mobilja is. Épp kiöntötte a vizet a táskából, mikor megcsörrent a mobilja. Legalább ez működik, gondolta, és beleszólt a kagylóba. Meglepetésére a vonal másik végén a férfi angolul szólalt meg. Bell Johnson volt az! Trini azonnal izgalomba jött, s szemceruzájával gyorsan felfirkantotta a rendező által megadott címet a csuklójára. Bell Johnson fogadja! El sem akarta hinni! Azonnal taxit keresett, hogy minél hamarabb odaérjen, de ekkor megszólalt a lelkiismerete. Szólnia kell erről Ginának is, hisz a hajón miatta esett el Gina az interjúzás lehetőségétől. Gyorsan felhívta a nőt, elhadarta azt, amit az imént megtudott Bell Johnsontól, és felszólította a nőt, hogy találkozzanak a megadott címnél. Gina Trinihez hasonlóan nagyon lelkesen fogadta a hírt, s otthagyva Endrét, és minden bánatát, azonnal autóba ült.
Bell Johnson a Tisza partján bérelt egy kedves kis faházikót, melyet fák vettek körül. Kellemes, nyugodt környék volt, Gina és Trini meg tudta érteni a rendező választását. Némán álltak az épülettel szemben, s alaposan szemügyre vették annak minden zugát.

- Nem is értem, miért hívtalak téged is ide. Most az enyém lehetne a dicsőség... – tárta szét a karját Trini Ginára sem nézve
- Talán, pusztán emberségből? – találgatott Gina célozva Trini a parton tett megjegyzésére
- Még az is lehet – mosolyodott el Trini, s mindketten megindultak a ház ajtaja felé. Ott azonnal az egyik testőr fogadta őket, s mogorván méregette a két nőt:
- Melyikük Trini Harper? – kérdezte barátságtalanul, mire Trini tett egy lépést előre
- Akkor maga jöjjön velem! – szólította fel a nőt a férfi, de Trini nem mozdult
- Nélküle nem megyek sehova. – jelentette ki Gina felé biccentve
A testőr bosszúsan Ginára nézett, elvette mindkettejük kézitáskáját, majd bevezette őket Bell Johnson irodájába.
- Örülök, hogy fogadott bennünket. – kezdte Trini a rendező láttán, de az belé fojtotta a szót:
- Tulajdonképpen nem én akartam látni magukat, hanem a feleségem.
- A felesége? – kérdezte döbbenten szinte egyszerre Trini és Gina
- Igen, megkapták a sztorijukat! Pár hete megnősültem. Elvettem feleségül egy rég elfeledett színésznőt, aki haldoklik. Nem is fogadnám magukat, mert már nagyon elegem van a firkászokból, és nem akarom, hogy az ő betegségén csámcsogjon a fél világ, szóval nem lennének itt, ha ő nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy találkozni szeretne Trini Harperrel. Melyikük az?
- Én vagyok. – állt elő döbbenten Trini. Most már végképp nem értette, mi ez az egész.
- Jöjjön, bevezetem hozzá. Nem szabad felizgatni, ezért kérem, a kolleganője maradjon itt.
- Rendben. – foglalt helyet Gina ugyanolyan értetlenül, mint ahogy Trini elhagyta a szobát

Johnson hosszú folyosón vezette végig Trinit, melynek végében egy napfénytől ragyogó szoba állt. Az ágyban, mely közvetlen az ablak mellett feküdt, törékeny női alak volt kivehető. A belépők felé fordította a fejét, és halkan a férjéhez szólt:
- Drágám, kérlek, segíts felülnöm! – Bell a kérésre rögtön a nőhöz ugrott, eligazgatta a párnáját, s szinte fél karral felemelte csontsovány kedvesét. Trini ez alatt zavartan az ajtóban ácsorgott, s csak mikor a rendező elhagyta a szobát, akkor vehette igazán szemügyre a titokzatos nőt, s ahogy az ebben a pillanatban a szemébe nézett, s tekintetük összekapcsolódott, Trini akkor értett meg mindent.
- Úristen! – suttogta, kezét a szája elé kapta, hirtelen megtántorodott, s akaratlanul is hátrált pár lépést
- Trini Harper! Micsoda nő lett belőled! Bár én is ilyen szép voltam fiatalabban, egészségesebben... – suttogta az ágyban fekvő alak olyan hangosan, amennyire csak az ereje engedte
- Anya. – nyögte ki erőtlenül Trini, s szemei megteltek könnyel. Az idejét sem tudja már mikor látta utoljára az anyját, s az idejét sem tudja, mikor mondta ki utoljára ezt a szót, hogy anya. Most csak ott állt kétségbeesetten, megzavarodva, s hirtelen nem tudta, mit kellene tennie. Az anyja haldoklik. Most odamenjen, a nyakába boruljon, és sírjon, felejtse el, hogy egykor milyen csúnyán elhagyta őt? Vagy itt a lehetőség, hogy végre kitombolja magát, és az anyja szemére vesse minden bűnét, a sokévi szenvedést, amit okozott a számára? De mire mindezt végiggondolta, már tudta mit kell tennie, mit fog tenni. Ez a nő az édesanyja, s haldoklik. Képtelen lenne bántani őt. Most nem, már túl késő.
- Anya – suttogta újra megtörten, a könnyeit törölgetve, és habozva bár, de megindult Rose Franky betegágya felé
- Anya. – újra és újra csak ezt a szót ismételgette, döbbenten, zaklatottan, s még mindig képtelen volt felfogni, hogy a nő, aki előtte fekszik az ágyban, az az édesanyja, aki még kislányként elhagyta őt. Képtelen volt bármi mást mondani, képtelen volt kinyújtani a haldokló felé a kezét, valami megbénította, valami erős, fojtogató érzés megakadályozta ebben. De Rose sem közeledett felé, csak ült mozdulatlanul. Nem ölelte át a lányát, nem szólalt meg, csupán riadt tekintete tükrözte zaklatottságát. Csak meredt Trinire, mintha egy idegen állna az ágya mellett.
- Mikor meghallottam, hogy a hajón jártál, tudtam, hogy látnom kell téged. Még egyszer, utoljára. – kezdte Rose erőtlenül – Nem is tudom, mire jó ez az egész találkozás! Hogy elnyerjem a bocsánatodat, amiért a karrieremet fontosabbnak tartottam még nálad is? Amiért soha nem kerestelek fel tizenhárom éves korod óta? Még akkor sem, mikor az a szörnyű baleset ért téged. Felhívtam az apádat akkor. Valószínűleg erről nem beszélt neked, hogy ne zaklasson fel. Nem az volt a megfelelő időpont, hogy visszatérjek az életedbe.
- A megfelelő időpont? Úristen, anya! Csak nem azt akarod mondani, hogy te csak a megfelelő időpontra vártál! Én szerettelek! És el nem tudom mondani, hogy mennyire hiányoztál! Tudtad, hogy soha nem néztem meg egyetlen filmedet sem? Soha nem vásároltam meg egyetlen olyan újságot sem, melynek a címlapján te szerepeltél? Soha nem mondtam a barátaimnak büszkeséggel, hogy Rose Franky, a színésznő, az anyám? Gyűlöltelek, és mégis annyira szerettelek! – Trini hangja elcsuklott a sírástól. Nem nézett Rose-ra, elkapta róla a tekintetét, s csak meredten bámult ki az ablakon. Ekkor a nő remegő kezével a lánya keze után nyúlt, de nem érte el azt, s Trini nem segített ebben neki.
- Bocsáss meg nekem kedvesem! Te a lányom vagy, és tudom, már késő jóvátenni a hibákat…
- Igazad van anya! Már késő! – szakította félbe suttogó anyját kemény, határozott kijelentésével Trini, majd hátra sem nézve kiviharzott a szobából.
Nem állt meg Bell Johnson félig nyitott irodája előtt sem, nem akart mást, csak minél hamarabb kikerülni ebből a házból.
- Trini! – kiáltott utána Gina, és ő is sebesen az ajtó felé vette az irányt
- Trini! – ismételte meg, mikor a Tisza partján végre beérte a másik nőt. Trini nem fordult felé, csak meredten nézte a folyó csillogó vizét, s abban a percben szeretett volna elmerülni a habokban
- Tudok mindent, beszélgettem Bell Johnsonnal, míg te bent voltál Rose Franky-nél, az anyádnál. – szólalt meg Gina együttérzően, mikor Trini mellé lépett
- Tudod, mindenre fel voltam készülve, csak erre nem. Találkozás a haldokló anyámmal, aki ráadásul Bell Johnson felesége! Címlap sztori lesz belőle, nem vitás! – nevetett fel saját nyomorult helyzetén Trini, s még mindig csak a folyó vizét bámulta
- Csak nem akarod ezek után is megírni ezt a cikket? – nézett döbbenten a nőre Gina
- Nincs más választásom. Ha én nem írom meg, te akkor is megírod, és mindenképpen kiderül az egész.
- Trini, ha azt akarod, hogy hallgassak a ma történtekről, megígérem, hogy egy sor sem fog megjelenni sem Bell Johnsonról, sem az anyádról, az én tollamból! – Gina kijelentésére Trini döbbenten a nőre nézett
- Miért tennéd meg ezt nekem, hiszen mi mindig is riválisok voltunk, mindig is utáltuk egymást!
- Talán, - vonta meg a vállát elgondolkozva Gina – épp itt az ideje, hogy fegyverszünetet kössünk.
- Talán. – felelte Trini Ginát méregetve, majd hozzátette – Nincs kedved meginni egy italt? Valami erős most igazán jól esne!
- Nekem is! Addig pedig kitalálhatjuk, hogyan mondjuk el a főszerkesztőinknek, hogy nem készítettük el az interjút Bell Johnsonnal!
- Tudod, mi jutott az eszembe? – mosolyodott el halványan Trini – Zénó, ha lát minket, most biztos nagyon elégedett velünk. Kibékült a két legnagyobb szerelme.
Gina Zénó említésére elérzékenyült, és Trinihez hasonlóan az ég felé emelte a tekintetét.

Endre már a sokadik cigarettájára gyújtott rá, és már a sokadik pohár whiskyjét itta. Dühös volt Ginára, nagyon dühös. Azt hitte, ha utána jön Szegedre, a nő végre észreveszi, hogy valami nagyon nincs rendben a házasságukkal, azt hitte, Gina érez még valamit iránta, és észbe kap, megpróbálják majd közösen megoldani a problémáikat, de úgy tűnik, tévedett. Gina teljesen érzéketlen, hidegen hagyja a jelenléte, s továbbra is csak a munkájával foglalkozik. Most is elrohant. Kapott egy fontos telefont, és gondolkozás nélkül ott hagyta a férjét, aki éppen kettejük további sorsáról szeretett volna beszélni vele. Endre remélte, hogy még rendbe jöhetnek a dolgaik, még újraéledhet köztük a régi nagy szerelem, de ebben erősen kezdett kételkedni. Gina már nem szereti őt.

A férfi keserűen újabb pohárral töltött magának, mikor megszólalt a telefon. Hagyta, hagy csörögjön, senkivel nem akart beszélni, meg amúgy is biztosan Ginát keresik, hiszen az ő lakosztályában üldögélt. Még egy cigarettát vett elő, amit szép lassan meggyújtott, kortyolt egyet az italból, majd a még mindig csöngő készülék után nyúlt.
- Halló? – szólt bele a kagylóba rekedtes, meggyötört hangon
- Jó napot! A nevem Vér Szabina. Úgy tudom, ez Hajdú Regina lakosztálya, és én vele szeretnék beszélni. Ott van? – Endre meglepődve hallgatta a kissé zavart női hangot. Még soha nem hallotta Ginától ezt a nevet. Aztán megvonta a vállát, biztosan egy szakmabeli.
- Gina jelenleg nincs itt. Üzenne neki valamit?
- Ó, igen! – élénkült fel a női hang – Megmondaná neki, hogy a gyermekkori barátnője kereste Hattyasról, Vér Szabina. Trinitől tudom, hogy Gina újra Szegeden tartózkodik, és örülnék neki, ha időt tudna szakítani rám, és mondjuk ma este velem, és Győzővel vacsorázna! Tudom, hogy egyszer már visszautasított, de azt hittem, hátha az óta meggondolta magát…

Endre értetlenül ráncolta a homlokát. Mi folyik itt? Gina gyermekkori barátnője? Hiszen ő úgy tudja, Gina egész életében Budapesten élt! Visszautasított vacsorameghívás? Vajon mit titkol ennyire előle a felesége?
- Amúgy ön kicsoda? – Endre Szabina kérdésére ocsúdott fel gondolataiból, s megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna
- Én, én Nagy Endre vagyok, Gina férje.
- Gina férje? – Endre bosszúsan hallgatta a nő meglepett sikolyát a vonal másik végében. Tehát Gina az egykori barátainak sem számolt be a férjéről.
- Ha még áll az a bizonyos vacsorameghívás, Gina nevében is, szívesen elfogadnám! – szólalt meg Endre. Most már a végére akart járni a dolognak, és mindent meg akart tudni a felesége múltjáról.
- Ó, hát persze, hogy áll a meghívás! – lelkendezett Szabina, de Endre már nem is figyelt a vidám csacsogásra, mert az ajtóban feltűnt Gina alakja, aki rosszat sejtve nézett telefonáló férjére.
- Akkor hatra ott leszünk! – tette le a kagylót Endre, miközben le nem vette a szemét a feleségéről
- Hol leszünk hatkor? – kérdezte Gina, és érezte, ahogy hatalmába keríti a félelem. Vajon Endre mennyit tud?
- Ó, hát a barátnődnél, Szabinánál. Meghívott minket vacsorázni. Úgy gondolta, eltölthetnénk együtt egy kellemes estét, miközben a régi szép időkről nosztalgiázunk.
- Endre, elég! – Gina inkább kérlelte a férfit, hogy hagyja abba, mintsem parancsolta. A hangja remegett, hiszen érezte, közel a pillanat, mikor végre őszintén be kell mindent vallania a férjének
- Igazad van, kedvesem. Elég! Elég a folytonos hazugságaidból! Mi folyik itt? Mi közöd neked Szegedhez? Ki az a Szabina, Trini, vagy az a Győző? Azt hittem, mindent tudok rólad, hogy a mi kapcsolatunk alapja az őszinteség, s most rá kell döbbennem, hogy egyáltalán nem ismerem azt a nőt, akit feleségül vettem! – Endre kiabálására Gina csak még jobban remegett. Még nem érezte felkészültnek magát arra, hogy a múltjáról beszéljen, még nem jött el az idő, még nem.
- Endre, ne csinálj ebből ekkora ügyet! Pár hónapot valóban éltem Szegeden, de ez nem számít, azért nem beszéltem róla.
- Valóban? Csak erről van szó? – kérdezte a férfi kétkedve – Szeretnék neked hinni, csak tudod, ez már nagyon nehezen megy! Végül is, mindegy! – vonta meg a vállát, majd gúnyosan a nőre mosolygott – Ma este, a vacsorán úgyis kiderül, ha valamit elhallgattál előlem!
- Én nem megyek el! – vetette ellen Gina, miközben Endre mosolyára látványosan kirázta a hideg
- Dehogyis nem! – jelentette ki a férfi parancsolóan.

Folyt. köv.