A halál angyala

Havazik. Szeretem a hóesést. Egyes emberek szerint mikor esik a hó, az angyalok fent a mennyországban, megrázzák a párnáikat. Mindenki siet, menekül valami fedett helyre, buszmegállókba, aluljárókba, akár a föld alá is. Sose tudták értékelni, amit az Isten adott nekik. Nem szeretem az aluljárókat, sok ember kis helyen összezsúfolva, összenyomva, tömegbe. Étel és vizelet szag keveredik a levegőben, gyomorforgató párosítás. Teljesen betölti az ember tüdejét. Mégis az emberek már megszokták. Sokan menekültek be a hideg elöl, a 14 éves lány, aki azt hiszi magáról, hogy 20 éves, beképzelt suhancok, termetes verőlegények, és persze a csavargók. Valaki azt mondta, hogy egy társadalom emberségét az alapján a legkönnyebb felmérni, ahogy a hajléktalanokkal bánik. Hát van mit tanulniuk. Szeretem figyelni az embereket, a cselekedeteiket, azt hogy hogyan bánnak egymással. Figyelni és várni. Most is ezt teszem, várok.

- Bocs! Ne haragudj, tudnál adni egy szál cigit?
- Tessék.
Normál körülmények között nem adtam volna neki, de ez a nap más mint a többi. Különleges. Legalábbis neki.
- Bocs, hogy ilyen pofátlan vagyok, de ki tudnál segíteni némi apróval? Napok óta nem ettem.
Nem hazudik, látni rajta, hogy éhezik.
- Tudod mit? A vendégem vagy. Én is épp enni készültem.
Kicsit hezitál de bele megy.
Keresünk egy étkezdét. Rábízom a rendelést, hagy egyen azt amit szeretne. A barátjának nevez. Az emberek naivak. Gyorsan befal mindent az utolsó morzsáig, neki adom az enyémet.
Több napnyi éhezés bizony kihozza az emberből az állatot.
- Tudod mi esne erre most jól? Egy üveg bor!
Elmegyünk, veszünk egy üveggel. A legjobbat választom neki, legalább most igyon valami rendeset szegény szerencsétlen.

Az egyik közeli park felé vesszük az irányt. Követem. Teljesen megfeledkezett a külvilágról.
- Vigyázz! - ordítom neki, nekem kell visszarántanom. A kocsi dudálva elsüvít mellettünk.
- Hülye barom! – ordít utána, majd felém fordul - Kösz, rendes gyerek vagy!
Nem mondok rá semmit, csak megyek tovább csendben. Kezd hideg lenni, még nem érzi.
Megérkeztünk. Találunk egy kevésbé mocskos padot.
Kibontja a bort. Minden mozdulatát figyelem. Italozás közben elmeséli az életét. Fele igazság, fele csak megszépített emlék de én szótlanul végighallgatom. Néha az is elég, ha csak meghallgatják az embert. Végül, rólam kérdez.
- Mi vagy te? Valami pap?
- Olyasmi.
- És hogy hívnak?

Kicsit gondolkozom, mit válaszoljak. Végül a legegyszerűbb válasznál maradok, talán ez a legjobb is.
- Nem fontos!
Megelégszik ennyivel, inkább tovább iszunk.
Vicceket mesél, mind ketten nagyokat nevetünk rajtuk. Úgy tűnik a bor már megtette a hatását.
Már régen elmúlt éjfél is. Az üveg már kiürült. Egyre álmosabb. Lepihen a padra, megkér, hogy fél óra múlva ébresszem fel nehogy megfagyjon. Csak bólintok neki és ráterítem a kabátomat.
- Rendes gyerek vagy! – suttogja halkan.
Csak mosolygok némán.
Eltelt fél óra, most kellene felébresztenem.
A légzése kezd lelassulni, hagyom, hagy aludjon.

Lassan virrad, lassan megindul az élet a városban. Az emberek elindulnak a otthonaikból, hogy éljék az átlagos kis életüket. És én? Én közben figyelem őket, figyelem minden mozdulatukat, távolról, titokban. Tudom minden kis titkukat, tudom minden bűnüket, ismerem őket! Eljön a nap amikor személyesen is találkozok velük. Hamarosan.
Megint havazik. Szeretem a hóesést. A hó eltakarja a város összes mocskát. Minden fehér. Minden békés. Lassan indulok. Leveszem a kabátom róla, neki már nem kell. A teste kihűlt. Elindulok, lépteim nehezek, nyomaimat eltakarja a hó.
Egyre csak az jár a fejemben, amit nekem mondott.
,,Rendes gyerek vagy!”
Csak mosolygok némán.