A kegyetlen torz Úrnő

Egyetlen képben állt ott, és várta hogy jöjjön.. jöjjön valami, ami változást hoz. Egyszerűségbe öltözve mutatta magát a világnak. Hófehér bőrén karcolások nyoma látszott, de ki tudja honnan erednek. Sétába kezdett. Lassú lágy ütemben lépkedett akár egy kecses tünékeny felhőfoszlány, melyet sötét súlyos lepel takar… Fák közt vitte az útja sötét rideg helyen. Ám ő csak ment egyre feljebb, és egyre csak hajszolta az átalakulást. Az újjá születést. Valami mássá kellett hogy váljon, hogy elviselje mind azt, ami törékeny lelkét kínozta… Hosszú hajába a szellő simogatón karolt, és játszott a hófehér fürtök sokaságának lágy kavargásán.. Valaha szép lehetett, ha lehet szépnek nevezni őt. Éjfekete haj lengte akkor még körbe a sérülékeny test idomait, mely mindig is határozatlan vonalakat rejtett, soha nem volt egyértelmű, mindig mást látatott.

A fájdalom formálta örökös kínnal, és e szenvedés megörökölt hószín hajzuhatagban pecsételődik rá, s szemei az idő múlásával a teljes űr sötétségébe fordult, hogy még jobban tükrözze lelke tört darabjainak elhullott megégett részeit. A céljához igen közel ért, már ott állt a szélén. Mezítelen talpai durva kis kövek halmazán állt, hol apró vörös nyomokat hagyott maga után. Hogy majd egy esőt követően tűnjön el, az is ami megmarad belőle… Ott mintha márvány szobor sírna úgy tartja magát töretlenül. Arca sápadtan dereng a hold gyér fényében. Sötét szemeiben egyetlen alak képe ragyog fekete fénnyel. Ajkaira a nyugalom hűvös mosolya költözött, s ezzel fagyos színt hozott magával, mely eluralta már elméjét. „Csak a zuhanás az szabad, ami örök…” szülte elméje e szavakat, ám soha nem jutott ki belőle. Karját madár szárnyként tárta ki, s a lágy szél vadként kapott a komor anyagba ő engedte hadd, vigye el. Immár csak ő állt ott tisztán a hamvasság halhatatlan színében. Tiszta volt annak ellenére, hogy mennyi támadás érte nem szennyezte be semmi ő egyszerűen volt ilyen sötét, a Halál Hírnöke. Ki most időtlen képet őrizve magáról indult annak lénynek a karjaiba, melyet lényével kellett hirdetnie…

Szabad Örök Zuhanás, ami jött, bár fizikai teste elérte a véget, megtört sértett lelke sohasem ért földet a túlparton… Csak egy márvány szín derengő fényfolt látszott lebegni az összetört vérzett test felett. Sötét szemszínében élt valaha egy alak ki ott lelte a múlandóság fátylát, melyet szemére terítve adott meg mély tisztelettel.. Aztán rabláncai keserves hang kíséretében hullt a porba, és ő indult ezzel egyben a szabadság a Halál örömmel teli Birodalmába, hogy helyét elfoglalva legyen ő a Kegyetlen Torz Úrnő…