Nyári tábor, avagy lehet-e kvibliből boszorkány (9)

Lassan besötétedett. A reggeli felhők, amik a tábor felé gyűltek, úgy gondolták: itt az idő beváltani fenyegetésüket. A tábortűz körüli területről lassan elszállingóztak az emberek, még a messziről hallatszó dörgés előtt. Az aznapi fáradtságos nap volt, tele fura dolgokkal, na meg a verseny izgalmaival, s a legtöbbeket az idő is elálmosította. Így hát, mikor a szél már annyira lehűtötte az időt, hogy kénytelenek voltak valami vastagabbat felvenni, inkább nem is jöttek vissza a tűz köré. Már épp szemerkélni készült az eső, mikor az utolsó ház ajtaja is becsukódott. A kilences és a tizenegyes ház lakói unalmasan hallgatták, mint kopognak a nagy cseppek a háztetőn. A kinti ártalmatlan eső csakhamar óriási viharrá változott. Az eget már félpercenként szelte át egy-egy villám, amit minden esetben óriási dörej követett. Akik eddig nem aludtak el, most félelemmel az arcukon forgolódtak az ágyakban. Egyik ház ajtaja végül kinyílt, de jóformán semmi nem hallatszódott, pedig még a halottak is feltámadtak volna, úgy kiabáltak bent.
- Elment az eszed? Maradj itt! Lehet belédcsap egy villám, vagy valami más bajod lesz! Maradj csak itt bent!
- Ne haragudjatok, de ezt meg kell néznem. Semmivel nem tarthattok vissza. Különben is, nem félek egy ártatlan kis esőtől. Sőt! Imádom a viharokat!
- Normális vagy? Nem tudom mi ütött belé, de ne engedjétek, hogy elmenjen! Szólni fogok Jacknek!
- Oh...igen?- mosolyodott el. És megmondanád, hogy ezt hogy csinálnad? Ahhoz ki kellene menned a házból.
Ezzel megfordult, s elhagyta a házat.
- Majd utánamegyek. - javasolta Mike. Ne féljetek, nem lesz semmi gond! Visszahozom.
- Rendben!- bólintottak rá a többiek, de mindegyik arcán aggódó kifejezés ült. Vigyázz magadra!
- Várj! - szólalt meg Imola. Veled megyek!
- Nem! Hagyd, majd én elintézem! Különben is, veszélyes most kint!
S mintha valaki fentről megerősíteni akarta volna szavait, egy eddig mindegyik dörgést jóval meghaladó hang szelte át a tábort.
- Nem érdekel! Az én barátom is! Akár akarod, akár nem, én is megyek!
Azzal magára kapott egy kabátot, s már az ajtóban is volt.
- Jössz, vagy maradsz?
- Jövök.

Mindketten elhagyták a házat. Az eső olyan erővel esett, hogy minden csepp egy-egy kisebb ágyúgolyó méretű ütésnek tetszett rajtuk. A szél olyan erősen fújt, hogy mindenük csontig fagyott már mikor a házból kiléptek. Pár lépés után az eső miatt már minden ruha rájuk ragadt. Ennek ellenére elindultak megkeresni Tündét. Eközben a lány a tengerparton álldogált. Kezeit széttárta, szemeit becsukta s így élvezte a vihart. Közben arra gondolt, milyen jó lenne most repülni, vagy egy magas szikla szélén állni az esőben. Kinyitotta a tenyerét, s figyelte, hogy a benne összegyűlt eső hogyan pereg alá. Érezte, hogy lassan feltöltődik valamifajta ismeretlen energiával. Olyan volt, mintha tényleg a levegőben repülne. Újra becsukta a szemét, és átadta magát az érzésnek. Elképzelte, hogy szárnyai nőnek, s felrepül egy tengerpart menti sziklára, s onnan bámulja a világot. A furcsa energia átjárta a testét, s megingott. Még mindig nem nyitotta ki a szemét, de nemsokára fura érzése támadt. Észrevette, hogy a szél megváltoztatta az irányát. Most már a kíváncsiság győzött, s felnyitotta a szemét. Első pillantására meglátta, hogy két személy áll mellette. Felismerte Mike-ot és Imolát. Köszönni akart nekik, de azok elképedve néztek vissza rá. Nem értette a dolgot.
- Mi a baj? Mi történt? - kérdezte.
A többiek még mindig tátogtak döbbenetükben.
- Mi van már?
- Hát...jobb lesz, ha megnézed magad. - mondta Mike.
- Mit nézzek meg?
- Nézz magadra! - javasolta Imola.
Ezzel elővarázsolt egy tükröt, és átadta. A lány belenézett, de semmi különöset nem látott. Meg is említette a többieknek. Imola elborzadva nézett rá.
- Ennyire érzéketlen vagy? Nézd csak meg, hogy hol állsz!
Tünde lenézett, és azt hitte, menten elájul. Éppen a föld fellett lebegett pár centivel. Percek teltek el, s a döbbenet kezdett elszállni.
- Szerintetek most mit csináljak? - kiabált át egy dörgést.
- Nem tudom. - motyogta Mike. Lépj egyet, s meglátjuk, hogy mi lesz. Nagyot esni nem fogsz.
- Hát... rendben... - nyugodott belé.

Lassan emelte fel a jobb lábát. Már felkészült rá, hogy mikor "leteszi" a földön köt ki. Ez azonban meglepetésére nem így történt. Nem hogy leesett volna, még magasabbra került. A többiek felkiáltottak, de a vihar elnyelte hangjukat. Tünde, látva sikerét még egyet lépett, majd még egyet. Mind feljebb és feljebb lebegett a levegőben. Mikor a szél kissé csendesedni kezdett, meghallotta, mit kiabálnak a többiek.
- Ne lépj többet! Próbáld meg, hogy csak gondolatban irányítsd magadat!
Tünde megállt. Elgondolkodott. Ez pont olyan valószínűtlen, mint a mugliknál az az extramen...vagy hogy is hívják. Most már csak az hiányzik, hogy lézersugarakat lőjek a szememből, s hogy U.F.O-k járjanak be a házamba. Biztosan álmodok. Vagy belémvert egy villám és most kómában fekszem egy kórházban. Belecsípett a lábába. Ez viszont csak annyit eredményezett, hogy utána egy kék véraláfutás jelent meg rajta. Szuper...tehát nem álmodok. Ezek meg ott lenn csak tátják a szájukat. Mi a francot kéne most csináljak? Hogy jutok innen le? Valahogy le kell jutnom. Ez nem tetszik nekem...nagyon nem tetszik. Nagy esés lesz e vége. Na mindegy... egyelőre úgy sem tudnék semmit csinálni.

Mit mondott Mike? Gondolattal irányítsam...próbáljuk meg. Semmit nem veszítek vele...esetleg egy pár csontom törik el, de azt meg lehet gyógyítani...Na lássuk csak...Lejjebb ereszkedek, lejjebb ereszkedek, lejjebb ereszkedek, lejjebb, lejjebb, lejjebb...Nem, ez így nem működik. Le akarok szállni, le akarok szállni, le akarok szállni... Semmi...Na jó, akkor, ha len mehetek, megyek felfele... Lépett még egyet, de most megint meglepődött. Lejjebb ereszkedett, s végre közelebb érezte magát a földhöz. Na, ez most mi volt? Hogy sikerült lejjebb menni? Na tessék...már az eső is kezd megállni...ki tudja meddig fogok itt ülni...na még egy lépés...Igen..Még egy...És még egy utolsó...Sikerült! A földön vagyok! Szuper!
Mike és Imola örömmel látták, hogy sikerült visszakerülnie a földre. Sietős léptekkel indultak felé. A vihar lecsendesedett, s már csak a friss illat jelezte, hogy mi volt ezelőtt pár perccel.
- Szuper volt!- lelkesedett Imola. Hogy csináltad?
- Fogalmam sincs. És most visszagondolva tényleg nem volt szörnyű, csak addig, amíg azt hittem mindjárt kitöröm a nyakam, de aztán elmúlt... Na, de most menjünk vissza...fáradt vagyok. Ja és még valami. Senkinek egy szót sem erről! Megértettétek?
- Oh...hát persze. - néztek egymásra barátai. Elég sápadt az arcod... bíztok csak fáradt vagy?
- Igen. De ne feledjétek...(megingott)...Senkinek ....(kirázta a hideg)...Egy szót...(Még egy ingás)...sem.
Ezzel ájultan esett össze a két fiatal előtt.