Történetek

Kellemes érzés, ahogy hozzáérintem remegő kezemhez a rozsdás pengét, mi még mindig úgy néz rám, hogy meg tudna ölni. Körbenézek. Talán utoljára. Rajta! Végig húzom kezemen. Csuklómnál. Hosszába, keresztbe. Félve. Nagyon félve. Lehet talán mégsem kéne. De már belekezdtem. Nem tudnék így az emberek szemébe nézni...

Most ha csak egy pillanatra is, de felrémlett előtte a régi társ képe, az enyhén szőke nagyon rövid, szinte egy-két milliméteres haj, a halványkék szemek, és az az idióta terepszínű katona nadrág, amit mindig viselt a fiú. Még csak hozzá sem lehet mérni Őt a mostani barátjához. Egy lapon sem lehet őket említeni, sőt a mostani párjának még a bokájáig sem érne fel...

- Elnézést, kisasszony.
Ekkor találkozott a tekintetünk.
- Igen?
- Megkérdezhetem: miért ül itt?
- Nem értem... csak nem baj, hogy itt vagyok?
- Nem, félre ne értsen. A legkevésbé sem. Mindössze annyiról van szó, hogy nekem úgy tűnt: vár valakit. Igen régóta.
- Az meglehet.
- Akkor hát igazam van? Vár valakit? ...

A Horda tagjai sötéttermészetű lények voltak. A harcos orkok, akik a seregek első soraiban küzdöttek, és az éjtündék, akik hátulról, a mágia segítségével járultak hozzá a Horda erejéhez. Jelentősnek számítottak még az oldalukon a taurenek, viszont ők nagy távolságra éltek a szövetség tagjaitól, így kisebb összecsapásokon kívül, jelentősen nem járultak hozzá a háború menetéhez...

Krisztián visszarántotta kezét, de Domi hirtelen megmarkolta a gömb felszínét.
Ekkor hirtelen összerándult, szemei kifordultak, egész teste remegni kezdett. A lányok felsikoltottak. Domi ijesztő hörgést adott ki magából, úgy tűnt, mintha áram haladna át testén. Arca eltorzult, szája habzott, közben görcsösen kapaszkodott a gömbbe...

- Nem, de van itt még valami a hangon kívül. Kérek egy lámpát! - ekkor Hanna átnyújtotta neki a fényforrást. - Futás közben észrevettem egy különös sziklaformát, ott szememben a falon- mutatott Domi, az előttük lévő fal felé miközben bekapcsolta a lámpát, majd odavilágított. Ekkor döbbenet lett úrrá a csapaton. A sziklából egy 12 méter magas, hófehér szobor állt ki. Ősrégi lehetett, ezt a repedésein, és lemállásain látszott. Egy harcos szobra volt, ki jobb kezében lándzsát, míg bal kezében...

Gyerek vagyok. Kicsi még az élet dolgaihoz, de már láttam mi az a fájdalom, ami az élettel jár. Apukám, és Anyukám szerették egymást régen, azt hiszem, mivel én megszülettem. Vagy ez a két dolog nem függ össze? Igen én még kicsi vagyok, nem értem...

Csak egy átlagos nap volt. Amikor, megkaptam, a legszebb dolgot, amit csak lehetett, ajándékot, egy „fényképezőgépet”. Bár, volt egy hibája, hogy csak egyszer használhatós volt, azaz csak egyetlen egy „képet” lehet vele készíteni. De ez a „gép” akkor is nagyon fontos volt számomra, eszembe se volt elpazarolni, azt az egyetlen egy „képkockát”.
Keresek valamit…

Egy hatalmas szoborral álltam szemben. Az arcom elsápadt, könnyeim csak folytak és lerogytam a földre. Felnéztem nem hittem szemeimnek. Felálltam és körbe jártam a szobrot. Csak néztem, hogy jól látok e. Kérdezgettem magamtól: ez, hogy lehet? Ki készítette? Hol lehetek? Most álmodok? Ezt nem hiszem el...

Hivatalosan felszámoltuk a Csoportot és rákényszerültünk arra, hogy a háttérben folytassuk tovább a munkát. Bevallom, néha olyan módszerekhez kell folyamodnunk, amelyek nem mindig elfogadhatóak a számunkra. De nincs mit tenni. A cél bizony szentesíti az eszközt, még akkor is, ha ez közhelyesen hangzik...