Történetek

- Hol vannak a bányászok?
- Elmenekültek. Hisz bármikor felrobbanthatják őket.
Sanyi elsápadt.
- Azt akarja mondani...
- Nem akarok mondani semmi biztosat. Ne maradj le.
Azzal Calistar leakasztott egy fáklyát a falra erősített tartóból, és elindult a sínpálya felé.
- Itt nem kéne lennie egy... ellenőrnek? – ráncolta a homlokát Sanyi, de rögtön rájött a válaszra. Calistar felhúzta a köpenyét, hogy be tudjon mászni a csillébe. Sanyi követte.

Lassan elindul a kanyargós úton. Húzza valami ismeretlen, tiszta, de ijesztő hang, de annyira hívja, annyira nem bír neki ellenállni, hogy rohan felé... Az erdő, ahol fut, telis teli szúrós cserjékkel, érzi szinte testén a fájdalmat, amikor egy-egy belekap a meztelen bőrébe...
Ahogy fut, lassan kirajzolódni lát egy alakot maga előtt, egy nő, gyönyörű szőke haja eltakarja az arcát teljes egészében. Az idegen két fa között áll, és valamit tart a kezében...

De hát ez csak egy hiú ábránd, mert valami visszatart az őrülettől. Ez a törékeny valami a lelkem mélyén lakik, és mindig visszahúz, amikor kezdeném feladni. Nem egy dolog, hanem inkább a hit valamiben. Ez a hit tart életben itt, ahol mindennap meghalsz egy kicsit, mindennap elveszítesz egy darabot magadból. Ártatlanság, ez az, amibe kapaszkodom. Egy aprócska szó, de nekem egy világot jelent, az életet...

Rtuz egy túlzsúfolt bolygó volt – amerre szem ellátott mindenfelé keskeny utak, beton és vas. Fa sehol. Calistar hátravetette a csuklyáját, és ráérősen kipakolta a csomagokat, amiket a gép oldalához támasztott.
Némán indultak el, befordultak egy sikátorszerűségbe, ahol sok lépcső vezetett lefelé...

Rég figyelte őt. A lány feküdt, a szeme nyitva, de nincs benne többé tűz. Minden szürke körülötte, csak a bőre hófehér. Minden szürke körülötte, csak egy piroslik, a vér. Az eső pereg, kopog a kövön, csobban a tócsa közepén. Nem mozdul a szél, a vér és a halál szaga lassan terjed szét. Körülötte minden matt és szürke, nem csillog más, csak szemében könnye...

Glenn meggyógyult, ahogy az orvos is ígérte, így már otthonában nézte a nagyképernyős televíziót. Egy hétig volt kórházban, és azóta már kétszer megtörtént. Álmot látott. Arról, ahogy megöl egy nőt. Nem tudta ki az, csak álmából ismerte. Látta minden egyes ütését, melyet ötéves fiára mért. Glenn visszaemlékezett, ahogy árnyékként húzódik meg a sötétben, majd előtűnik, s három késszúrással a földre kényszeríti az erőszakos anyát...

Egész végig fel-alá járkáltam, mert a fenébe is, Potter már megint felelőtlenül viselkedett, és ezzel az én egyetlen vadóckámat is bajba sodorta. Aztán végül visszatértek a minisztériumból. Mikor megláttam az eszméletlen kedvesemet, legszívesebben felordítottam volna, de türtőztettem magam. Potteren kívül mind az öten itt voltak, enyhe sérülésekkel, mint utóbb kiderült...

Sanyi észrevett egy olyan kardot, ami kitűnt társai közül: a kard fényes volt, hosszú és széles pengéjű, kecses markolatú. Rögtön megtetszett neki, s nagyon elámult, amikor a kovács felé nyújtotta a fegyvert.
- Gyerünk, vedd csak el! – biztatta az öreg. – Tudom, hogy már vagy a negyedik kardodat készítem, de ezt remélhetőleg nem fogod elveszteni.
Sanyi érezte, hogy arcába fut a vér.
- Igenis – motyogta. Mikor elvette a kardot, különös érzés töltötte el. A fegyver...

- Mindent és semmit - felelem neki, mikor megkérdezni, mit szeretnék.
Nem érti. Nem értheti, mert férfi.
Karjaimat átfonom nyakán, arcom az övéhez simul, hozzábújok. Így ülünk az ágyon, ketten.
A férfiak számára mindent vagy semmit létezik. Náluk ismeretlen a Mindent és Semmit fogalma.

Mikor tiszta lett a levegő elindultam a Griffendél torony felé a legrövidebb úton, amit ismerek. Mikor odaértem a bejárathoz vezető folyosóra, körül néztem. Nem láttam semmi mozgást, így visszaváltoztam. Elővettem a zsebemből a jelszavakat tartalmazó cetlit, és a láthatóan új portré elé álltam. A lovagi páncélt viselő portréalak hangosan horkolt. Megkopogtattam hát a kárpitot, mire a lovag horkantva felébredt...