,Egymásé a halál után!

Sötét, esős tavaszi délután. Csupán egy a sok közül. Éppen olyan, mint azok a napok, amikor az emberek kocsijuk rejtekében száguldanak haza, hogy az otthon melegében meghúzódhassanak. Egy csöndes vacsora után bámulják a tv-t vagy a hatalmas villámokat, miközben körbelengi őket a tavaszi eső friss illata.

Most is, mint minden ilyen napon a város utcái kihaltak, boltjai bezártak. Sehol egy lélek. A házfalakról csordogáló esőcseppek lemossák a koszt az épületekről és megszépítik a várost. A belváros utcáit kocsik zaja tölti meg, a földön a pincékben már áll a víz. A főutcán is hasonló a helyzet. A sétálóutcán síri csend uralkodik. Közel s távol sehol egy ember. Senki, aki észre venné a tér végében lévő ódon templom mögül kibontakozó árnyat. Ahogy sétál, a cipője kopogása elvegyül az eső hangjával. Fekete pólója és farmere átázott és hozzátapadt a testéhez, hosszú barna hajából csöpög a víz. Szemét az utca végén tartja, nem pislog, ha egy-egy esőcsepp megközelíti a szemeit. Céltudatosan de lassan halad előre. Csak megy utcáról utcára rezzenéstelen arccal. Látszik a tekintetén, hogy valahol egészem máshol jár. A fejében kavarognak a múlt képei és kiszorítják a jelent. Megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel magának. Aztán hirtelen megáll. A főtérről már messze jár, hatalmas bárházak vonják fenyegetően közre.

Felnéz az épületre, ami előtt megállt és lekuporodik a fal mellé. Az esőtől átázott ruhái így még hidegebbnek hatnak. A térdét felhúzza és összeszorítja magán vizes pulóverét. Arra már nem emlékszik mikor vette fel. Vár valamire. A távoli templomtoronyban unottan megkondul a harang. 5 óra van. A hűvös időben minden állat behúzódik a kis fészkébe. Kihalt az utca, csupán néhány kocsi robog el csendesen a házak mellett. Lassan fél óra is eltelt a harangszó óta, és ő még mindig ott ül a ház aljában. Akár egy színes és puha kőszobor. Felette a felhők egyre sűrűsödnek, mintha csak lelkének kivetülései lennének. Mellette pár méterrel eresz húzódik, de nem kel fel, hogy elmenjen odáig. Fejét a térdére hajtva próbálja meglelni a helyét a világban, de az eltűnt. Megszűnt létezni alig egy napja. A kocsik észrevétlenül suhannak el, és még mindig sehol senki. Senki, aki karba venné, aki felhúzná a földről, és azt mondaná, hogy mellette áll.

Egy kocsi mégis lefékez és a benne ülő férfi, kikiabál az ablakon:
- Hé! Te ott! Mit keresel itt? – és már veszi is fel a rendőröknél oly jellegzetes sapkát és esőköpenyt. A lány reménykedve emeli fel a fejét, de hamar rádöbben, hogy bolond volt. Felpattan és elkezd futni arra, amerről jött. Jól tudta, hogy jobb nem találkozni a rendőrökkel. Más se hiányzik neki, mint hogy bevigyék és kifaggassák. Csak rohant át az utakon, és bár tudja, hogy nem üldözik, nem áll meg. Olyan érzés, mintha egy óriási körhintában ülne, ami nem áll meg és ő egyre jobban elszédül a forgástól. Csak szalad. Mintha szárnyakkal repülne, miközben szívét ólomsúllyal húzza le valami. Sikátorokon, mellékutcákon keresztül viszi a lába, majd mégis megtorpan. Ismerős környékre ért. Még egy utca és az iskolájánál van. Maga se tudta miért, de odament. Annyira mindegy volt már. Nem is nézte az utat, még a szemét is lehunyta, csak rohant előre.

Az iskola előtti fedett kifutón és azon belül szakkörös csoportok és úszni járó kisiskolások álldogáltak. Várták, hogy enyhüljön az eső zuhogása. A hatalmas ódon kastélyszerű épületről folyt a víz. Mintha megsiratná az eltelt éveket. Ablakai és termei sötéten ásítottak a félhomályban. Minden ellenségesnek tűnt. A sarokról figyelte a történéseket a lány. Valamiért ide jött, valami ehhez az épülethez vonzotta, de nem akart bemenni. Túl sok ember várt ott. Olyan rég óta nem járt már itt. Egy örökkévalóság óta –gondolta magában, pedig csupán egy nap telt el. Szíve megint futásra késztette, de visszafogta magát. Lassan elsétált az iskola előtt. Ezer és ezer idegen szempárszegeződött rá. Úgy érezte még a falak is csak őt, bámulják. Lefordult az első sarkon, a házak mögötti játszótérre. Régi, rozoga, fából összetákolt kis játékpark. Körülötte ülőhelyként szolgáló betonoszlopok hevetek egy hatalmas tölgy árnyékában. Leült az egyikre, hátát nekitámasztotta a mögötte lévő fának. Forgott vele a világ. Felhúzta a lábát és a fejét, hátra hajtotta. Elborították az emlékek.
Arcát lágyan simogatta az eső, és kipirult. Vizes ruháján átlátszott gyönyörű teste. Széplány volt. Érzéki ajkú, karcsú derekú, hosszú combú, bársony bőrű. Az esőcseppek sóssá váltak, ahogy beolvadtak könnycseppjei közé. Kegyetlenül zokogott. Börtönbe volt zárva saját testében, és nem tudott szabadulni.

Talán egy óra is eltelt, és az ég is egyre sötétebbre váltott. A zivatar alábbhagyott, alig csöpögött, lágy hanggal árasítva el a tájat. Az iskola már rég kiürült. A fáradt diákok a vacsorájuk fölött görnyedve talán épp róla beszéltek. A lány az óta elterült a padon. Szemét vörösre csípte a könny, haja ázottan ölelte körül a hideg betontömböt. Csak mereven bámult maga elé. Egy öreg néni épp akkor fordult be a férjével a sarkon. Undorodva nézett a lányra, összenéztek, majd az úr rámordult:
- Mit keresel te itt? Ez nem szálloda, hanem játszótér gyerekeknek. Menj innen, vagy kihívom a rendőrséget! – majd védelmezőn átkarolta feleségét.

A lány csupán egy idegen élősködőnek hatott a szemükben, és ezt ő pontosan tudta. Ahogy felemelte a fejét végigmérte a párt. Megnézte arcukat, majd összekulcsolt kezüket. Szemébe újra könnyek szöktek. Lassan elfordult és csendben elsétált. Nem tudott hova menni, nem volt kihez fordulnia. Az egyetlen út: Haza!
Tíz is elmúlt, mire megérkezett. Nem siette el, de miért is tette volna? Telefonja ott várta az asztalom két nem fogadott hívással és három üzenettel. Nem nézte meg őket. Az előbbiek a szüleitől, az utóbbiak a telefonszolgáltatótól jöttek. Viccek és hirdetések. Ez minden nap megkapta. Ledobta cipőjét, bezárt az ajtót és elment kitörni készülő szülei előtt. Pár másodpercen belül már hallotta is a lábaik dobogását a lépcsőn. Az ajtóban két dühtől tomboló ember nézett rá. Valahol mélyen tudta, hogy ezek a szülei, de most nem látta őket. Nem kellett sokat várnia, hogy elkezdődjön a kioktatása.

- Hogy képzeled, hogy este tíz után jössz haza és egy szót, sem szólsz? Hol voltál? Ezen túl nem mész sehova kislányom ezt megígérem neked! – üvöltötték felváltva. Ő meg csak állt előttük megtörten, de a tartás látszatával, miközben potyogtak könnyei. Világgá akarta kiáltani kínjait. El akart mondani mindent. Azt, hogy ők nem tudnak semmit, hogy így nincs joguk beszélni róla, hogy úgyse tarthatják vissza, hogy egyedül maradt, és hogy gyűlöli őket, ahogy az egész világot.
- Mondj már valamit! Hol voltál? – kiáltotta édesanyja újra, mintha ezzel előbbre vihetné a társalgást.
- Sehol. Sétáltam.
- Mi? Kivel? Bálinttal? És ilyen sokáig? Az esőben? – jöttek az újabb és újabb kérdések. Nem akart rájuk válaszolni. Kedvese nevének hallatán megint könnyek szöktek a szemébe. Kitörni készülő indulatait már alig bírta visszatartani, de meg akarta tartani magának, az összes titkát és fájdalmát. Élvezte ezt a simogató, szívszorító érzést. Bűnhődni akart valamiért, amiről nem is tehetett.
- Átöltözhetek? – szólalt meg végül csendben, könnyeivel küszködve.
- Még nem válaszoltál!
- Nem is fogok. Sajnálom! – és kisétált az értetlenül néző családtagjai előtt. Még halotta, ahogy megfordulnak, hogy utána kiáltsanak, de gyorsan behúzódott a fürdőszobába. Ott leroskadt a földre, némán ordított és zokogott. Ledobálta magáról a ruhákat és megengedte a vizet. Könnyek égették a lelkét és arcát. A fürdőszobaszekrényből elővett egy kisollót és belemerült a kádba. A meleg víz selymesen körülfonta testét, és simogatta. Élvezte, ahogy egy hirtelen mozdulattal az olló vékony pengéje felszántja a karját. A vére csendes folyamként csorgott végig az ujjain, és elkeveredett a vízben. Megijedt. Régebben sokszor vágta meg magát, de ilyen mély sebet még nem ejtett magán. Lefogta a kezét majd felnevetett.
- Hisz én akartam. Most mit teszek? – gondolta, és leeresztette a kezét. Élvezte a fájdalmat. Élvezte, ahogy folyik a vére és nem zavarta, volna, ha ez lett volna az utolsó élménye életében. De a sebeit összehúzta a párás levegő. Álmosnak érezte magát és hihetetlenül magányosnak. Akarta, vágyta a halált.

Mégis felkelt, megmosakodott és felöltözött. Sebeit hosszú fáslival fedte be. Mikor kilépett a fürdőből apja már aludt, anyja szobájából azonban még fény szűrődött ki. Bement a sajátjába és elterült a puha takaró alatt. Végignézett a kis, otthonos zugon. A földet puha szőnyeg borította, a barackvirágszínű falakon poszterek, írások és rajzok függtek. Régi, fakó fenyőbútorai tikokat rejtettek. Emlékezett a komód felső fiókjában lévő feles poharakra, az alatta lévő füstölőkre, az íróasztalban elrejtett naplójára, a könyvespolc mögé dugott fényképalbumra és az ágy alá csempészett vodkákra. Most mindez olyan idegen volt. Nem találta helyét. Magához vette plüsseit, végigsimított az egyiken és halkan zokogva lassan elnyomta az álom.

Másnap reggel az óra csörgése ébresztette. Kinyitotta a szemét, kikapcsolta és átkozta magát, amiért ezt nem tette meg már este. Végignyúlt az ágyán és még egyszer lehunyta a szemét. Azt hitte, azt remélte z egész tegnapja csak álom volt. Fordult egyet, hogy kiverje a fejéből a rémség utolsó emlékeit is, de a kezébe hasító éles fájdalom rádöbbentette: mindez valóság.
Nem akarta elhinni. Újra fordult vele a világ. Nem akart felkelni. Fejére húzta a takarót. Ott maradt volna egész nap. A másik szobában meghallotta apja horkolását. Elfogta a rosszullét. Hányingere lett, gyűlölt mindent és mindenkit, de legfőképp önmagát.
Felpattant és berohant a c-be. Inkább felöltözik, minthogy, otthonában” maradjon. A fáslin piros csíkok jelentek meg az éjjel. Letekerte, kimosta belőle a vért lezuhanyzott, majd kisétált felöltözni. Hosszú fekete szoknyát és rövid fekete toppot vett magára. Szemét halványan kihúzta feketére. Hogy sebeit elfedje vékony bőrláncokat tekert körbe a kezén. Magához vette a táskáját és elindult az iskolába. Elzárkózva ült a buszon a zenelejátszót hallgatva. Azt remélte, a mindennapi élet rutinja majd kizökkenti a gondolataiból. Az ablakon át szemlélte az embereket. Szürke arcok, kis szemükre a fáradtság von ködöt. Mások vidáman kacarásznak barátaikkal, vagy épp búcsút vesznek szerelmüktől. Mind egy-egy külön világ. Hogy férünk el egyáltalán? Csak bámult ki az ablakon és nem értette, hogy lehet minden változatlan. Hiszen más lett a világ.

Az iskolánál leszállt és elindult az épület felé. Az egykor kincset érő, és oly sokat jelentő intézmény most semmitmondónak és visszataszítónak hatott. Fiatalok tömege árasztotta el a járdát, ahol állt. Mind befelé tartott. A lassú dalba beszélgetés és viháncolás hangjai keveredtek.
- Ha most megyek, eltűnhetek közöttük, ha később felkelthetem a figyelmet. És ha egyáltalán nem mennék? – futott át az agyán, de mégis felzárkózott a csoporthoz. A 10-20 főnyi társaság tökéletes rejtekhelyet biztosított. Nem akarta hogy feltűnjön akárkinek is, hogy ő is itt van.
Ahogy belépett a kapun az aula jól megszokott zsibongása fogadta. A hangáradat szinte ledöntötte a lábáról. A termekbe siető, padlón vagy padokon ülő emberek sokszínűsége szúrta a szemét. Felsietett a lépcsőn, remélve, hogy legalább ott egyedül lehet. Az osztályban csupán 8 ember volt, és egyik sem volt vele olyan viszonyban, hogy beszélgessenek. Lehajtott fejjel sétált a helyére, erősen koncentrálva, hogy ne a hátsó eldugott sarokba fészkeljen el. Mindig is középtájon ült, és a hirtelen helyváltás kellemetlen kérdésekhez vezetne. Alig telt el pár perc és becsengettek. Hirtelen 36 ember vette körül. Olyan idegenek voltak. Fejét lehajtotta a padra, haját párnaként használva. Elérte, amit akart. Nem figyeltek fel rá. Kusza gondolatai közül egyre hangosabban üvöltött menekülési ösztöne. A percek csigalassúsággal teltek. A tanárnő monoton hangja szinte elringatta. Az óra felénél kis papírcetli ütötte meg a lábát. Tudta, hogy ott van, mégsem mozdult. Ha felveszi, válaszolnia kell rá, ha hagyja bunkó. A döntést a padtársa hozta meg helyette, amint lehajolt és a kezébe nyomta a gondosan összehajtogatott kis levelet.
,,Csók cica! Mi a baj? Mi történt? Majd mesélek mi volt hétvégén. Jövőhéten te is jössz velünk bulizni.”
- Sejtettem. – gondolta, és fanyar mosollyal a táskájába dobta a levélkét. Szeme sarkából látta, hogy a barátnője grimaszol egyet és elfordul. Választ várt.
- Mit írjak? Hogy nem megyek veled sehova, se mással? Hogy rosszul vagyok, hogy azt kívánom, bárcsak meghalnék? – motyogta magában és idegesen levágta tollát az asztalra.
Kicsengettek. Hihetetlen, hogy még öt ilyen órát ki kell bírnia. Egyszer sem ment ki az osztályból, ha nem volt muszáj. A hosszú, 20 perces szünetben pár percre kiürült a terem. Körülnézett. Tipikus osztálykép. A padokon táskák és kabátok, szanaszét heverő füzetek és tollak kaotikus egyvelege. Barátnője padján egy könyv hevert. Taláromra kinyitja és beleolvas. A történet egy lányról szól. Egyedül menekül szülei elől. A barátjánál száll meg. Kiborul, és bevesz 30 aszpirint.
- Na már megint? – suttogta és lecsapta a könyvet. – Még egy öngyilkos hajlamú lány. – elmosolyodott, miközben arra gondolt, talán ő is ilyenekből tanulta. Visszafordult a padjába és szórakozottan forgatta kezében lévő sörösüveg éles szilánkját a kezében. Nem is szerette a sört. Az iskolába jövet szedte fel. Régen csinált ilyet. Volt valaki, aki megkérte, hogy vigyázzon magára, és ne így keresse a megnyugvást. Most megszegte az ígéretét. A barátnője épp ekkor lépett a terembe és meglátva kezében az éles tárgyat rémülten nézett rá. Szelíden kivette a kezéből és kidobta. Nem tiltakozott. Fölösleges lett volna. Bárhol talál még egy ilyen kis darabot. A féltőn fürkésző szemek sem zavarták most megnyugodott. Teljes ürességet érzett. Minden megnémult körülötte. Hallotta, az emberek beszélgetését, a szavakat is értette, de a jelentésüket képtelen volt össze rakni. Mintha egy más nyelv lett volna. Mintha idegen lenne ebben a világban, idegen saját testében. Csak ült és telefonján nézte a régi üzeneteket. Csupa érzelemmentes írások, kivéve egy embertől.
Szeretlek kicsim! Örökre veled maradok! - olvasta Bálint üzenetét. Ezt már több mint két hónapja írta.
- Most mégis itt hagytál! Most hol vagy? – ordította magában kétségbe esve. Az ujja a törlés gombon remegett, de nem bírta megtenni. Idegesen a táskába dobta a telefont.

Az óra utolsó perceiben egy régi dolgozatot osztott ki a tanár. A magyar szakos professzor olyan ember benyomását keltette, aki már belefáradt a tanításba. Monoton hangon beszélt, unottan, nemtörődömséggel adta le az anyagot. Kockás ingében és élére vasalt nadrágjában nem volt semmi rendkívüli.
- Akkor most felolvasom az év végén várható jegyeket. – hallották a diákok. Ez azt jelentette, hogy innentől se javítani se rontani nem nagyon lehet.
- Eszter: irodalom 5, nyelvtan 4, Petra: irodalom, nyelvtan 5… - és folytatódott a sor. Nem igazán figyelt oda. Az utóbbi napokban ez ment neki a legkevésbé. Csak a nevénél emelte fel a fejét.
- … Nos, a te jegyeid: irodalom 3, nyelvtan 2.
- Szuper! Én vagyok a legrosszabb tanuló az osztályban. – mormogta beletörődve. A világ így is éppen eléggé szétesett, nem számított már, hogy plusz egy dologban negatív győztes-e.
Kicsengettek. Felkapta a táskáját és kirohant a teremből. Magányra vágyott. Futott végig a nyüzsgő tömegen át, és még a lépcsőnél se lassított. Elvesztette az egyensúlyát és gurulni kezdett lefelé. A hosszú lépcsősor minden méternél kék foltokat ütött a testén. Az emberek döbbent csendben nézték szenvedését. A lendület az auláig vitte. Szédült és fájt minden porcikája. Nagy nehezen feltápászkodott és szemlesütve, sántítva folytatta az útját. Mire elkezdődött a következő óra már mindenki róla beszélt. Mosolyogva próbálta elhitetni mindenkivel, hogy nincs semmi baja. Testén végigfutott a megkönnyebbülés, ahogy a tanár belépet és elkezdte tartani az órát. Szerette az óráit. A hosszú fekete hajú, kék szemű professzor hangsúlyával még az ő érdeklődését is fel tudta kelteni.
Erősen koncentrált hogy ne lankadjon el a figyelme, de a világ egyre jobban forgott. Szédült és mindene fájt. A terem falai lassan elmosódtak, a színek őrjítő kavalkádjába belevegyültek a suttogások ordító neszei. Majd minden sötét lett.
Hangosat koppant egy hátsó pad. Valaki összeesett. Távolról érzékelte, hogy vele történt, de nem tudott magáról. Padtársa felsikkantott, ahogy meglátta az asztalt összekoszoló fejéből szivárgó vért.
- Tanár úr! Tanár úr! Jöjjön gyorsan! – ordította ezer és ezer hang.

Éles, fehér fényre ébredt. Valaki pont a szemébe világított. A kis orvosi eszköz hatására csillagokat látott, a fájdalmai miatt ezeket is csak homályosan. Nem tudta, hol van. Gyógyszer és fertőtlenítőszer szaga terjengett a levegőben. Erős kéz tartotta csuklóját. A pulzusát kereste. Pislogott, hogy tisztuljon valamicskét a kép. Elsőször a feje fölötti neonlámpát majd a zöld falakat látta meg. A mellette álló orvos elmosolyodott ugyan, de tekintetében semmi barátságos nem volt. Középkorú, őszülő hajú borostás doki. Fehér köpenye és nadrágja patyolat tiszta. Szemében egy kifáradt kihűlt vulkán utolsó parázslásai látszottak. Álmos szemei alatt táskákat hordott.
- Hol vagyok? – kérdezte, de nem nézett körül.
- A megyei korházban. Betört a fejed. Itt kell maradnod pár napig. Szüleid úton vannak. – monoton hangjából érződött, hogy már legalább százszor elmondta ugyanezt, és már az sem lepné meg, ha meghalna valaki, akihez épp az imént beszélt. A hálál már nem rendíti meg. Mentális pajzsán senki nem juthat át.

Kopogtattak az ajtón. Az ápolónő szelíden kihívta a dokit a folyosóra. Végre egyedül maradt. Feje szorosan be volt kötve, szinte fájt. Tudta jól , hogy nem maradhat ott sokáig. Felmérte a környezetét. A kicsi szobában minden célratörő, rendezett volt. Egy ágy egy szék egy kisszekrény és egy asztal. Az ablakon át az utca fényei szűrődtek be. Már sötétedett. Az undorító sárga neonfényben végigmérte önmagát. Fehér pizsamát húztak rá, bal kezét vastagon bekötötték. Érezte, hogy valami csípi a sebeit. Biztosan valami gyógykenőcs. Lázasan kezdte keresni a ruháit, de nem találta sehol. A kis szekrényben csak az ékszerei és a táskája volt. Minél gyorsabban szabadulni akart. Semmi kedve nem volt egy pszichológussal beszélgetni. Jól tudta, hogy ez következik. Halkan kattant a zár és egy nővér lépett be az ajtón.
- Szia! Hogy érzed magad?
- Remekül! Hol vannak a ruháim? – kérdezte bájosan mosolyogva.
- Kivittük őket a szüleidhez. Ők is itt vannak. Nagyon aggódtak érted.
Hát persze hogy aggódtak. Mikor az első vágásomat meglátták is kb. 2 napig tartott ez a fűtől-fától féltés. Utána valahogy csak elfelejtették. – futott át az agyán, majd mégis jó kislányként lesütötte a szemét és hozzátette:
- Sajnálom! Mikor mehetek haza?
- Nemsoká. Egy- két napon belül. Szerencsére nem lett komolyabb bajod.
- Ó, nem lehetne hamarabb? Szeretnék mér ma otthon aludni. Nem szeretem a kórházakat. – folytatta olyan ártatlanul, ahogy csak tudta.
- Csak ha a szüleid és a doktor úr is beleegyeznek, na meg ha megígéred, hogy holnap visszajössz ellenőrzésre.
- De hisz az remek lenne! Megtenné, hogy megkérdezi nekem? – látszott, hogy az ápolónő sajnálja, hogy saját csapdájába sétált bele.
- Legyen! Várj itt! – adta meg végül magát.
- Ja és még valamit szeretnék kérdezni: A kötéseimet mikor szedik le?
- Mivel szerencséd volt lehet hogy már 2-3 nap múlva.
- Köszönöm!

A kedves kinézetű nő elhagyta a kis ketrecét. Szinte sajnálta, hogy át kellett vernie. Gyorsan előkapta a táskáját és a titkos zsebéből egy acélosan csillogó borotvapengét húzott elő. Bizonyosan átnézték a táskát, de a bélés alá valószínűleg nem nyúltak be. Nem örült volna, ha megtalálják nála. A karján lévő gézkötegek közé csúsztatta. Bekapcsolta a telefonját és visszaült az ágyára. Elmosolyodott a tényen, hogy mennyire vár egy sms-t, amit soha nem fog megkapni. Mégis újra és újra rimánkodva nézte a kijelzőt. Még mindig arra várt, hogy valaki azt mondja, ez csak egy rossz vicc volt.
A barátnője írt csak. Érdekelte, hogy hogy van. Csak annyit írt: köszi jól.
Pont ekkor lépett be a doktor úr a szüleivel a nyomában.
- Szia! Hogy érzed magad?
- Köszönöm jól! Pont most írtam a barátomnak. – mondta álmosollyal.
- Remek! Beszéltem a nővérrel. Hazaengedlek, ha megígéred, hogy holnap visszajössz és beszélsz a pszichológussal, holnap után meg hogy levegyük a kötést.
- Ezt igazán megígérhetem.
- Nos, akkor itt a ruhád, öltözz fel.

Újra magára maradt. Tudta, hogy mit vállalt el az imént. Holnap élete legjobb alakítását kell nyújtania. Habár ez akkor is bekövetkezik, ha itt marad. Kapkodva öltözött, minél előbb szabadulni akart börtönéből. Amint elkészült fölkapta a táskáját és kilépett az ajtón. Szülei mosolyogva és félelemmel a szemükben néztek rá. Gyűlölte ezt, és gyűlölte, hogy visszamosolygott.
- Mehetünk!
Ahogy mentek le a lépcsőn édesanyja átölelte. Leírhatatlan, amit abban a percben érzett. Tömény undor! Szaladni akart újra, de csendben tűrt.
Miért most ölelsz? Eddig vak voltál, és ez most sem változott. Ne játszd meg magad! – üzente volna anyjának, de nem mert megszólalni, csupán gyorsította lépteit.
A kocsi mellett elsuhanó lámpák fényénél minden csendes volt. A kocsiban ez a némaság fülsiketítővé erősödött. Hazaérve álmosságra hivatkozva elindult a szobájába lefeküdni.
- És Bálint? – kérdezte anyja meglepődötten.
- Nem mondtam el neki mi történt. Tudod, családi program. – Azzal elvonult. A fürdőszobában fejét belenyomta a törülközőbe és úgy kiáltotta, hogy ne hallja más:
- Hogy mondtam volna el? – és eleredtek a könnyei.

Mikor reggel felébredt egy cetlit talált az íróasztalon egy pár virsli mellett. Azt írták, reggelizzen meg, és menjen vissza a korházba. Majd oda érte mennek.
Levágta a karjáról a gézt. Sejtése beigazolódott. A sebei majdnem teljesen begyógyultak. Örült neki. A doktor nem is tudta milyen jót tett vele. Felöltözött, a virslit egy zsemlével odaadta a kutyának, aki boldog farkcsóválással hálálta meg a nem mindennapi reggelit.
Lassan rávette magát, hogy elmenjem a dokihoz. Most mindennél fontosabb, hogy jól játsza a szerepét. Fél órán át tartó zötykölődés után eljutott a korház bejáratáig. A kapuban névtáblák sorakoztak:
- Dr. Nagy László – szemészet, Dr. Papp Zsolt – bőrgyógyászat, á megvan. Dr. Elek Tímea – pszichiátriai főorvos. – olvasta végig.

Felszaladt a harmadik emeletre és megkereste a doktornő irodáját. Bekopogott és pár másodperc múlva egy szemüveges barátságos mosolyú, de hideg tekintetű nő fogadta.
A szobában egy kis asztal körül három szék sorakozott. Az asztal papírokkal volt telerakva. Egyeseken gyerekrajznak látszó krisz-kraszok, másokon jegyzetféleségek látszottak. Nem messze tőle játékok egész hada várta a betoppanó gyerekeket. Érdekesen néztek ki az orvosi szekrény mellett.
- Gyere, ülj le. - mondta, miközben összeszedte a papírjait. – Te vagy ugye Dina? Mondták, hogy jössz. Szóval miért is vagy itt?
- Mert hülyeséget csináltam. – mondta olyan ártatlanul ahogy csak tudta.
- És miért tetted?
- Nem is tudom. Olyan sok helyen láttam már, aztán összevesztem a legjobb barátnőmmel, és csak buta voltam.
- Hát igen. Csináltál már ilyet előtte is?
- Nem! Soha. És nem is fogok többet.
- Figyelj! Nekem nem kell hazudnod. Én megérteni szeretnélek nem bírálni. – ahogy ezt kimondta a doktor Dina állarca majdnem lehullott és fél percig tartott mire visszaszerezte az önuralmát.
- Nem hazudok! Mi értelme lenne?
- helyes! Akkor mesélj nekem a családodról…
Innentől simán ment minden. Képeket kellett néznie, leírni a barátait, a családját, a kedvesét és persze önmagát. Mikor szerelméről kellett mesélnie ügyelt rá, hogy még csak véletlenül se hasonlítson a valódira. Tudta, hogy elbukna a történet mesélésében, ha visszaemlékezne rá.
Több mint másfél óráig volt bent. Búcsúzáskor a nő felajánlotta, hogy szívesen beszélget vele, amikor csak akar, de ő udvariasan elhárította. Boldog volt, amikor kiért a friss levegőre. Gyorsan felhívta apját.
- Szia apa! Nem lenne baj, ha inkább sétálnék? Otthon találkozunk.
- Jó, rendben. Akkor majd délután megyünk haza. Szia!
- Szia!

Vett egy nagy levegőt és felszállt a városból kifelé tartó buszra. A barátja szülei a város szélén laktak. El kellett mennie hozzájuk. Keservesen nehéz volt visszamenni oda, de mikor elért az ajtóig megtorpant. Úgy érezte, nem bírja megtenni. Nem lesz képes szembenézni azokkal az emberekkel, akik itt laknak. Megtörten roskadt össze a kapuban. Minden hazugság, minden amit elrejtett most egyszerre öntötte el a testét. A kétségbeesés, a düh, a mérhetetlen űr a lelkében, mint arra várt, hogy eleméssze. Lehunyt szemmel ült és szinte érezte kedvese érintését, ahogy lágyan végigsimít a hátán és arcán. Mintha a szél is csak őt vigasztalná. Keservesen zokogott. Annyi emlék fűzte őket ide. Annyi boldog pillanat. Halkan kinyílt mögötte az ajtó és kedvese édesanyja lépett ki rajta. Megtorpant a megtört lány látványára és adott neki egy fél percet hogy összeszedje magát. Dina letörölte a könnyeket az arcáról és nyugalmat erőltetve magára szembefordult a vendéglátójával.
- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy tudok-e segíteni valamit. – mondta zavartan.
- Hát nem igazán, de gyere be. Szeretnék adni neked valamit.

A házban meleg volt és halálos csend. Minden levegővételben megérezte szerelme illatát. Marta a lelkét, égette. A szülei mindketten otthon voltak. Nem szólt semmi. Halálos nyugalom és csend vonta körül őket. Bevezették őt kedvese szobájába, de ő nem akart belépni. Úgy érezte, azt már nem bírná ki.
- Na, gyere nyugodtan. – nógatták. Nagy levegőt vett és engedte vezetni magát. Semmi sem változott itt az elmúlt 3 napban. Minden a helyén, minden úgy, ahogy itt hagyta Bálint. Nem ágyazott be akkor reggel, a sötétkék takaró gyűrötten hevert a hatalmas francia ágyon. Az asztalon cd és papírhalmok sorakoztak. A függönyön átszűrődő fény elhomályosította a színeket. Egy kis bőrkötéses könyvecskét nyújtottak át neki. Ez volt az utolsó csepp. Ahogy ránézett a kis naplóra eleredtek a könnyei. Ezt még ő adta neki. Akkor azt az ígérete kapta, hogy soha nem olvashatja, most mégis megkapta. Remegő kézzel vette át a könyvet és leroskadt az ágyra.
- Kaphatnék pár percet? – kérdezte a könnyeivel küszködve.
- Persze. Szólj, ha kellünk.

Ahogy kiléptek az ajtón Dina elterült a finom puha takaróban és beletemette az arcát. Éretni akarta kedvese illatát, az ölelését, a csókjait. Nem értette. Dühös volt rá. Megígérte neki, hogy soha nem hagyja el, hogy mindig vele marad. Hogy tűnhet el valaki ilyen hirtelen? Hogy hagyhatta őt itt? Utálta azt a szemét sofőrt, aki a halálát okozta, utálta önmagát, amiért nem volt vele akkor, utálta hogy félt egyedül tovább létezni. Ahogy fáradt a könnyei alábbhagytak. Kiszáradt a torka és köhögött. Időközben nyakig betakarózott. Melege volt a takaró alatt, de nem érdekelte. Az illattal együtt visszatért az érzés is. Az hogy vele volt. Szinte érezte a karjait, ahogy védelmezőn tartják és csitítgatják. Nyugalmat érzett. Teljes nyugalmat. Lassan felült az ágyban és kihúzta az egyik fiókot. Nem tudta mit csinál, nem tudta miért pont azt a kis dobozt keresi, hiszen még sose látta azelőtt. Egy cigisdoboz volt benne. Elmosolyodott, ahogy kinyitotta. Egy régi megállapodásuk szerződése volt benne. Megígérték egymásnak, hogy amíg ő nem vagdossa a karját, addig Bálint se fog rágyújtani. Ígéretük tárgyait pedig ebbe a kis dobozba zárták. 5 csilingelő üveg és egy penge. Megnyugodott. Nem tudta miért, de a testét rángató görcsök elmúltak, könnyei is felszáradtak. Itt volt újra. Biztos volt benne, hogy ő is itt van vele. Érezte a jelenlétét. Tudta, hogy örökké vele marad, történjék bármi. Lassan felállt, megtörölte a szemét és kiment a szülőkhöz. Úgy érezte magát, mint egy fekete angyal. Hosszú szárnyai körülölelték testét, védelmezőn.

- Elnézést. Itt vagyok. – mondta szelíden.
- Semmi baj. Maradj csak nyugodtan. Kérsz valamit?
- Nem köszönöm. Csak segíteni szeretnék valamiben. Bármiben.
- Nem nagyon tudsz. Már mindent megszerveztünk. Szombaton ötkor lesz a temetés, nyitott koporsóban. Már ma ott van. – ahogy ezt mondta édesanyja szemét elárasztották a könnyek.
- Tudom, hogy ebbe nekem nincs beleszólásom, és valószínű csak gondokat okozok, de nekem régen azt mondta, hogy ő nem akar földben feküdni. Beszéltünk erről egyszer. Azt mondta, hogy azt szeretné ha a hamvait kiszórnák egy repülőből. Azt mondta nem akarja, hogy kötelességként kelljen kijárni hozzá a temetőbe és rossz emlékeket ébresszen egy kis tábla.
- Biztos hogy ezt akarta?
- Igen! Azt mondta, hogy aki emlékezni akar rá az úgyis megőrzi őt a szívében.
A szülők összenéztek, és némán, szavak nélkül egyeztek meg, hogy módosítják a terveiket bármibe kerüljön is.
- Rendben akkor megmondjuk, hogy hamvasszák el.
- Lehetne még egy kérésem? Láthatnám őt még egyszer?
- Gyere velem a temetőbe. Akkor biztos láthatjuk még egyszer.
- Köszönöm
Az út hihetetlenül lassú volt. Mintha órákig tartott volna. Nem volt biztos benne, hogy kész újra látni kedvese békésen alvó arcát. Nem akarta, hogy gyengének tűnjön.. Szapora levegővételein látszott csak idegessége, ahogy közeledtek a ravatalozóhoz. Ő ott feküdt még fehér lepedővel eltakarva. Fakó arcszíne kiemelte barnás-szőke hajának minden fényét. Gyönyörű volt Dina szemében. Ahogy a fagyos archoz hozzáért újra eleredtek a könnyei. Kívánt, hogy nyissa már ki a szemét, nézzen rá és súgja megint azt hogy szereti, de nem történt semmi. Míg a pap és a szülők tárgyaltak elővett egy kisollót és levágott egy vékony tincset a gyönyörű hajból. Gondosan becsomagolta egy papírzsebkendőbe és csatlakozott a családhoz. A beszélgetésre nem figyelt, újra és újra csak halott kedvesét nézte. Fájt így látni őt.
- …ha szeretnék látni a hamvasztást kérem jöjjenek velem. – fejezte be a pap.
A szülők visszakoztak, és inkább indulni akartak. Sok még a dolguk.
- Én ha lehet maradnék. – fordult feléjük Dina. – Innen úgysem lakom messze, majd hazasétálok. Holnap ígérem átmegyek és segítek amiben csak tudok.
- Rendben. Váruk majd.
Öltönybe öltözött emberek jöttek a testért és levitték az alagsorba. A teremben egy óriási kemencéhez hasonlító építmény állt, előtte sínekkel. Arra tették rá kedvesét, de mielőtt elindították volna Még egyszer megcsókolta a hideg testet. Ahogy a láng felcsapott végleg tudatosult benne, hogy egyedül maradt. Nem várta meg a hamvasztás végét kiszaladt az épületből és eltűnt a sírkövek között.

Másnapra eltűntek könnyei. Az ürességen kívül semmit sem érzett. Gépiesen öltözött, reggelizett és tűrte, hogy az orvos a fején lévő apró sebet vizsgálja.
- Szépen begyógyult, látom. Már nem is kell a kötés, de azért vigyázz rá, még érzékeny lehet.
- Rendben. Köszönöm. Ugye kapok igazolást a hétre?
- Igen. De csak keddtől.
- Nem lehetne a hétfőről is? Szüleimmel voltam, és nem szeretném elveszíteni azt a napot, amit ők igazolhatnak.
- Meglátjuk. – átvette az ellenőrzőt és beleírta az egész hetes igazolást.
- Köszönöm szépen. Viszlát!
Újra ugyanaz az út. Ki a város szélére a csendes, sötét házig. Odabent halkan szólt a tv. Valószínűleg nem bírták már a folyamatos szótlanságot. Becsengetett és várt. Az ablakból látta hogy az egész család, a nagymamát és a testvért is beleértve az asztal körül ül és csendben beszélget. Már épp vissza akart fordulni, mikor kattant a zár.
- Nem akarok zavarni, inkább majd jövök később.
- Nem, nem. Gyere csak be. Szükség van rád. Csak te tudod mit szeretett volna Bálint.
Szeretett volna kibújni a felelősség alól, szerette volna otthagyni az egészet, de ezt még meg kellett tennie a kedveséért.
- Csókolom! Sziasztok! – köszönt mindenkinek, majd leült az asztal még üresen álló székéhez.
- Szóval azt már tudjuk, hogy nem akarta, hogy eltemessük, de akkor mégis mit akart? – kezdte a családfő. Érezhetően megpróbált tárgyilagos maradni.
- Csak azt mondta, hogy azt szeretné, ha elhamvasztanák és kiszórnák. Innentől csak a közös képzelgésünk volt.
- És az miről szólt? – kérdezett vissza az édesanyja.
- Hogy mivel az én temetésem a víz fölött lesz, ezért az ő hamvait is majd a víz fölé szórják ki, hogy így is együtt legyünk. – kellemetlen volt itt ülni és erről beszélni. Látta a szemekben, hogy morbid dolognak tartják azt, hogy egy szerelmes pár a halálról beszélget, és bizonyára az is megfordult a fejükben, hogy ezt csak a dilis barátnő találta ki. Törni kezdte a fejét, hogy hogyan szabadulhatna. – Pesten van olyan ember, aki vállalja ezt. Nem tudom mennyiért, csak a gépet láttam mikor ott voltam. Szívesen kikeresem a neten.
- Rendben. Megvárunk.
Boldog volt, hogy eltűnhet, ha még csak egy kis időre is. Utánanézett gyorsan mindennek, és elmondta mit talált. Viszonylag gyorsan beleegyeztek mindenbe. Kedvesétől szombaton napnyugtakor fog végleg elbúcsúzni a Duna fölött.

Sietett haza. Még rengeteg mindent kellett addigra elrendeznie és már csak 2 napja volt. Összepakolta a táskába, ami kelleni fog neki az úton, és írt egy levelet a szüleinek. Ezt gondosan összehajtva elrejtette a fiókjába és meglátogatta barátnőit. Nyolc körül már majdnem 20 ismerősével mászkált a városban az alkoholtól megszédülten, felejtve a rá váró napokat. Ez volt az első és utolsó este amikor felejthet mindent. Elmúlt minden fájdalma, eltűntek a gondok, nem maradt más csak ő maga. Játszi könnyedséggel táncolt az utcán, csókolta meg fogadásból a barátnőjét és tombolt mikor senki nem látta. Ki akarta elégíteni a vágyat testében. Fájdalmat okozott magának és örömöt. Hülyéskedett és komolyan kiöntötte szívét. A kavalkádban lassan elvesztette önmagát.

Reggelre fáradtan és büdösen ébredt otthonában. Hogy hogy került oda nem tudta, nem is számított. Már csak egy napja van. Felkerekedett hogy ezt az utolsó délelőttöt a kedvese szobájában tartsa. Ilyenkor nagyon örült neki, hogy nincsenek soha otthon a szülei. Szégyellte, amiért megint ott alkalmatlankodik, de megígérte nem zavar sokáig. Még egyszer magába szívta azt a kellemes illatot és elkérte az egyik pulóvert, hogy vigyen is belőle. Elszánt volt, tombolt benne a tűz. Úgy érezte, tudja mit kell tennie.
Ahogy haza ért megmosta a haját, rendet rakott és nézte a tévét. Látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba. Szülei megnyugodtak, hogy visszakapták lányukat. Másnap szüleivel együtt kelt. Azt mondta bemegy az iskolába a leckékért. Ahogy kiürült a ház elővette a levelét és az asztalra rakta. Fekete bársony szoknyát és csinos felsőt vett fel. Akár a halál angyala úgy nézett ki. Tudta, hogy helyesen cselekszik. Tudta, hogy így kell tennie. Kiment a vonathoz és felszállt a Budapestre tartó InterCity-re. Ott már vártak rá. Kivitték a repülőtérre és várták, hogy elkezdődjön a naplemente. Szórakozottan nézte a felette elrepülő parányi gépeket. Szokatlanul tiszta idő volt. A szél melegen simogatta a haját. Mellette pár méterre a kis urna fehéren ragyogott. Elképzelte, hogy most ő is itt fekszik mellette a fűben, és együtt álmodoznak a repülésről, és élvezik a friss levegőt. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem volt szabad elgyengülnie. Ma nem. Most nem. Megcsókolta a kis lapot, amit aznap írt és beletette a hamuba.
- Dina! Gyere, indulunk. – hívták rövidesen.

Élvezte a felszállást. Ezt mindig is szerették. Újra együtt repültek. Ott állt mellette, érezte. Fogta a kezét. A nap kezdett lenyugodni a város fölött. A pap szép imádságot mondott az elhunytért és elkezdte kiszórni a gép alján lévő nyílásba. Egy kis papír hullott ki az urnából, és ekkor hátul felsikoltottak. A gépben hatalmas szél támadt, ahogy kinyílt az oldalajtó. Dina élete első és utolsó ugrására készült. Haját és szoknyáját lebegtette a szél. Csak arra figyelt. Lehunyta a szemét, és már nem félt semmitől. Lassan, kecsen dőlt előre, és zuhant alá lassan a mélybe. Kedvese hamvai körülötte örvénylettek, mintha csak együtt repülnének. Aztán eltűntek a habok között.
Valahol a parton egy kislány egy papírlappal szaladt anyukájához, hogy azt egy angyal dobta le neki a felhőkből. A nő érdeklődéssel nézte a szép kézírást, amiben Arany János szavaira ismert:
,,Egymásé a halál után!”