A végső harc

A vöröses égbolt baljósan emelkedett a mező fölé azon a kora őszi napon. A szél gyengéden simogatta a foltos földet, néha lökést adva egy-egy apróbb bogárnak a továbbhaladásra. A távolban látszó fák lombjai úgy táncoltak a napfényben, mintha ez lenne az utolsó nap számukra. Ezekben a kora esti órákban rengeteg állat szokott a mezőn kószálni a gyér fű ellenére. A hatalmas völgyet körülvevő hegyek télen melegen, nyáron hűvösen tartották az itt-ott megkopott füves mezőt, emellett a ragadozókat is távol tartották a legelésző nyájaktól. A békés környezetnek és biztonságérzetnek azonban most nyoma sincs. Hiába lengedezett a szél, mégis fülledt, poshadt levegő perzselte a letaposott füvet. Forró levegő töltötte be a csendben várakozó tömeg orrlyukait. Izzadságszag és félelem keveredett a poros fuvallattal. A levegőben tapintani lehetett a feszültséget, ahogy a két sereg egymással szemben állt. Nemzetek, fajok fogtak össze, hogy a végső csatában eldőljön, melyik birodalom lényei fogják megszerezni a hatalmat, ám emberek, démonok és vámpírok mindkét oldalon álltak; a jó és rossz közti küzdelemről volt szó.

Sazuke, a vámpírok nemzettségének vezetője mindig jó kapcsolatban volt embereivel. Régebbi felettesei nem szívlelték, hogy parancs ellenére is elmondta részletesen kivel, mivel állnak szemben és miért. Ez most, mikor már senki sem parancsolt neki, nem változott: csapatának fiatalabb tagjainak suttogva boncolgatta esélyeiket. Az ifjú generáció mindig csodálattal hallgatta az agg harcos beszédét, bármi is volt a téma. Bölcs mégis gyermeteg viselkedésével rokonszenvet ébresztett bárkiben, még sebhely szabdalta arcától való félelmük is elmúlt, ha mély, dörmögő hangján megszólalt. Hosszú, ősz haját egy mély lélegzettel kifújta arcából és óhatatlanul a múltba meredt.

Az egész háború pár éve kezdődött, hirtelen, minden előjel nélkül. Egy démonmester, aki magát a Végzet Urának hívta, csatlósaival sorra átlépte a 3 birodalom határát, hogy eleget tegyen a szenvedés iránt érzett vágyának, és növelje csatlósainak a számát. Démonok, vámpírok és emberek egyaránt csatlakoztak a vérontó társulathoz, annak ellenére, hogy mindhárom fajt egyaránt részesítették kegyetlenségeikben. Idővel azok, akik Végzet Ura mellé álltak vezérük ellen fordultak és megölték őt. A vész azonban nem múlt el, a vérontók csapatokban portyáztak tovább. A birodalmak vezetőségei felállították önállú seregeiket, ám sorra kudarcot vallottak csatáikban. Végül szövetséget kötöttek és a Hármak Tanácsa úgy döntött, a közös ellenség legyőzése végett egyetlen csatába téve összes reményüket, közös erővel küzdenek meg a Végzet Ura által hátrahagyott veszedelemmel. A helyszín kérdéses volt mind politikai, mind stratégiai szempontból, majd hosszas tanakodás után Forrás-völgyre esett a választás. A három birodalom határa itt találkozott, kívülállók nem esnek áldozatul a csata borzalmainak, és nem utolsó sorban a harc után maradó rothadó hús szaga sem kerül a völgyön kívülre. E békés tájat csúfítják majd el a küzdelem és kegyetlenség kitörölhetetlen jelei és örökre vér ragad hírnevéhez.

Az ifjú vámpírok tanácstalanul forgolódtak egymás között, várták vezérük elemzésének befejezését, ám ő csak erősen a földre meredt. Szemöldökét ráncolva koncentrált egy pontra, és pislogás nélkül bámulta azt. Zavart pillantások és néhány próbálkozó köhintés után Sazuke megrázta a fejét, és mintha mi sem történt volna, folytatta monológját. Emberei megkönnyebbülve csüngtek szavain, annak ellenére hogy amit hallottak, nem volt túl biztató.

A vérszívók csapatai mellett állt a két, emberekből álló sereg és vezetőik, Bailey és Varta. Előbbi egy magas, kissé sovány ember volt, aki harci öltözet és komolyabb fegyverzet nélkül állt lovasok alkotta csapata élére. Korábban életének minden pillanatát kiélvezte, ám a háború megkeményítette vonásait. Arca feszült, fáradt, mégis elszántságot sugárzott. Tekintetével az ellenfél vonalait pásztázta, míg meg nem találta, akit keresett. Agramon, a démonok egyik legkegyetlenebb vezetője, aki áldozatainak félelmével táplálkozott. Saját kezűleg ölte meg Bailey kedvesét csak hogy hallja a nő keserves sírását s hogy utána élvezhesse a férfi bánatát. A lovas vezér elszántan meredt a démonra abban a biztos tudatban, hogy ő lesz az első áldozata. Varta merőben az ő ellentéte volt. Alacsony, pocakos férfi volt, akinek piros pozsgás arcán nem fogott a háború kegyetlensége. Teljes páncélzatban állt gyalogosai élére, kezében nagyapja kardját tartotta. Tekintete bizonytalanul, mégis bizakodva tévedt a mellette tömörülő démonokra. Csürhe és kétszínű bandának tartotta őket mégis el kellett tűrnie, hisz komoly haderőt jelentettek és számítottak ütőképességükre. Undorral teljes félelemmel, felhúzott orral méregette a tömeget, ám mikor összetévedt Choir-ral, a vezetővel a tekintete, semlegességet színlelt, és bólintással válaszolt a démon biccentésére.

Choir hírhedt harcosnak számított az emberek között, puszta látványától megrémült az ellenségeinek zöme. Magas, zömök, kissé állatias alkata azonban nem lesz hatással ezúttal. Örült, hogy méltó ellenfélre lelt, de egyben félt is, hogy kudarcot vall. Kételyei miatt félve toporzékolt a démonok tömege előtt, közben porfelhőt zúdítva társaira. Lecsillapítania csak a mellette álló személy tudta, az egyetlen lény, aki közel állt szívéhez. Kana, a félvámpír sok időt töltött vele mióta száműzték az emberek és a vámpírok birodalmából. Ez idő alatt sok csatát kellett túlélniük, sok szörnyűségen mentek keresztül, a lányon ez mégsem változtatott semmit. Choir számára a változatlan bátorító mosoly volt az, ami erőt és melegséget adott bármikor. Kana érdeklődve nézte az elé tornyosuló ellenséget, majd némi bizonytalan pislogás után megjelent az a vigyor, ami minden csata előtt kiült az arcára. Az élvezet és a végzetbe rohanás lehetőségének elfogadása volt ez. Choir-t felbátorította a lány elszántsága és toporzékolását mellőzve felkészült, hogy bele vesse magát a tömegbe.
A távolban felharsant a kürt és a két sereg elnémulva meredt egymásra. Az élesen búgó visszhang megdermesztette a völgyet, mert mindenki tudta mit jelentett. Elhangzott az első jel.

Síri csönd borult a tömegre, ahogy meghallotta a kürt hangját. A szél megszűnt hirtelen és átadta helyét a feszült fülledtségnek. Mint vadak meredtek egymásra a néhányszáz méterre álló seregek egymásra, várva a jelre, amire elindulhatnak végzetük felé. Bogarak zümmögése és koppanása visszhangzott a völgyben majd a második kürtszó hallatára földrengésszerű robaj rázta meg a talajt, ahogy a két fél csatakiáltásukkal elindult egymás felé.
A csapatok rendezettsége felbomlott mire elérték egymást és a harc ténylegesen elkezdődött, az ész nélküli mészárlás volt az egyetlen terv mindenki fejében. Sokan személyes ellenségüket kutatták a tömegben, a többséget azonban csak a halottak száma érdekelte.

Bailey erősen tartotta kardját kezében és bebizonyította harciasságát minden elé tévedőnek, miközben ő is célirányosan keresett valakit. Szerencsétlenségére Agramon kopasz fejét sehol sem lelte, így bizonytalanul tört utat magának a tömegben, taposott le bárki elé kerülőt, és ölt meg mindenkit, aki kezét vagy csápját felé merte lendíteni. Egy pillanatra valami csillogást vett észre tőle balra, nem messze a küzdő Vartától, de nem tudta kivenni pontosan mi volt az. Talán csak egy kard, ami éppen lesújtani készült, vagy egy fog, ami éppen szétszaggatott valamit, vagy talán pont az a sima bőr, ami után kutatott? Mielőtt dönthetett volna egy fogsor roppantotta el lova lábszárát és az gazdástól a földre rogyott. Meglepettsége nem tartott túl sokáig és már lendítette is fegyvert tartó kezét, ám a démon gyorsabb volt nála. A kicsiny de annál erősebb démon Bailey felé vetette magát és tátott szájjal közeledett. Ám egy másik lény is kihasználta a pillanatnyi zavarodottságát a férfinak és acsarogva elé ugrott hogy csápokban végződő karjait köré tekerhesse. Az apró szörnyetegnek nem volt ideje megállnia így pont társa vállába mélyesztette cápa fogait. A szörnyű ordítás eltompult a csata zajától de még így is velőt rázó volt Bailey számára, aki hezitálás nélkül kardjával lesújtott mindkét áldozatra. Egy mozdulattal levágta első támadójának fejét és a csápos szörnyeteg egyetlen vállát és egy csonkot hagyott maga után. Gyalogszerrel kutatott a tömegben tovább ám a körülötte állóktól nem látta át a völgyet. Egy kisebb embercsoport szemelte ki magának ezúttal a férfit. Bailey az az ember volt, aki hitt a sorsban. Ha azt a végzetet szánták neki hogy Agramonnal megküzdjön, akkor meg is fog ott és akkor, ahol és amikor neki kell. Szembefordult hát támadóival, feje fölé emelte kardját és félretéve kényét az égre bízta életét és ha kellett, halálát.

Tőle nem messze még mindig Varta küzdött az ellenfél sorai közt is oly hírhedté vált vámpírral, Mániával. A vérszívó roppant ereje fajtársai közt is kiemelkedő volt. Legendák szóltak arról, hány démont és embert ölt meg puszta kezével egyetlen éjszaka leforgása alatt és ő volt az egyetlen ismert vámpír, aki más vámpírok vérén élt. Ő volt hát a termetes harcos ellenfele. A csata mezőn senki sem mert beavatkozni kettejük küzdelmébe. Mánia karmaival tépte fel ellenfele puha bőrét, ám Varta ekkor karon ragadta őt, átdobta vállán és rávetette magát. A karmok alig érték el húsát. Ököllel püfölte a porba ellenfele fejét de karjai már fáradtak voltak és elgyengültek ütései. Mánia lerúgta magáról a férfit és utána ugrott, ám a tömegben szem elől vesztette prédáját. Félrelökött mindenkit, társat és ellenfelet egyaránt, hogy áldozatára leljen. Dühödten mélyesztette karmait a tömegbe ám Vartát sehol sem lelte. Kikerülte Kana pengéit és tovább masírozott a vérrel áztatott völgyön. Hirtelen szívében nem csak dühöt érzett, hanem az éles acél jeges érintését. Meglepetten a mellkasából csordogáló vért nézte, majd hátra fordult és meglátta prédáját elégedett vigyorral arcán. Hátba támadott. Gyáva módon elbújt a rengetegben és egy kardot szerezve hátba támadott. Egy koszos holttestből tépte ki és most bennem van. Átfúrta a mellkasom. Gyáva, hitvány emberfajzat! A fájdalomból és a dühből erőt merítve Varta felé ugrott és sikerült is letepernie őt a földre. Vért és sarat köpve verte az agg harcost hogy utolsó leheletével megbosszulja saját halálát.

Sazuke és Choir egymást fedezve harcoltak. Kelletlenül álltak egymásnak háttal de kénytelenek voltak, hiszen az ellenfél soraiból sokan őket támadták meg elsőnek. Közülük néhányan már nem éltek de még így is nehéz dolguk volt. Ziháltak a fáradtságtól, vértől pettyes mellkasuk szaporán emelkedett, karjaik nehezen engedelmeskedtek és az izzadtságtól már homályosan láttak de ezzel mit sem törődve kitartottak. Sazuke tőrével előrelendült, elvágta egy vörös hajú ember torkát és levágta fejét, amit az utána jövők közé dobott. Sípcsonton rúgott egy baltával közelítő démont majd egy ütéssel eltörte állkapcsát is. Choir kettétörte egy szőke vámpír gerincét majd annak felső testével tartotta távol magától áldozatának társait. Egy kósza nyílvesszőt kapott el a roncsolt tetemmel majd a tömegbe hajította azt. Hosszú karjaival a földbe vágott mire ellenfelei a porba hulltak. Egy fejnélküli tetem repült a felkelni készülőkre, amit Choir felkapott és háta mögé hajított azonnal, ezzel társa elől is földre teperve a támadókat. Sazuke ráugrott a holttestre és mohón kortyolni kezdte vérét. A démon pillanatnyi felszabadult ideje alatt kiegyenesedett és körbe nézett.

Látta, hogy abból az irányból, ahonnan a fejetlen holttest jött Bailey küzdött hősiesen, szinte karcolás mentesen. Hiába vette körbe tucatnyi az ellenfél soraiból, mégis állta a sarat. Immár két karddal küzdött, két véres kard volt kezeiben. Tőle távolabb Varta fojtogatott egy szőrös démont Mánia tetemén állva. Szinte őrült elszántsággal szorongatta áldozata torkát. Látta, amint Agramon Bailey felé siet társai közt, majd közelebb érve egyetlen ugrással a férfit a földre teperte. Ám nem számított arra a végzetes csapásra, melyet nem neki szántak. A kard zöld volt a démon vérétől és a fegyver mindkét végén meglepődötten pislogtak a megtépázott hősök. Agramon súlyától mélyebbre csúszott a kard, hiába próbálta kihúzni magából. Bailey csak feküdt, szeme a démon tekintete és annak véres mellkasa között cikázott. A karmok mélyen belefúródtak gyomrába, ahonnan sűrű vér buggyant elő. Agramon szájai szóra nyíltak de nem jött ki hang egyiken se. Az átdöfött test lassan elernyedt és a kopasz, csillogó fej előrebukott, majd az alatta lévő férfiból is elszállt az élet. Choir látta Varta örömittas tekintetét, látta Bailey bosszújának beteljesedését és látta, amint Sazuke újra erőt gyűjt magának a harc folytatásához ám Őt nem lelte. Rettegett a tudattól, hogy félvámpír társa odaveszhetett a csatában. Zaklatottan kutatta a tömeget, hátha téved és Kana él, de mindhiába. Egy sötét árny jelent meg szeme sarkában egy pillanatra, egy női alak de amint ránézett, eltűnt. Mintha a mező közepén lett volna, pont a csata legsűrűbb részében. Egy ököl zökkentette ki mélázásából a démont ami éppen gyomrát találta el. Sazuke addigra újult erővel vetette magát a vérengzésbe mit sem törődve ellenfelei tétovázásaival. Choir vért köpött és félresöpörte támadóját. A harc könnyebbedni kezdett mivel egyre kevesebben kezdeményeztek. Egyre többen emelték tekintetüket az égre és hagyták kiszolgáltatva magukat. A mező lassan elcsendesedett és az apró mozgolódást leszámítva megdermedt. Tétován püfölte a bamba testeket Choir, mire rájött, senki sem támad. Zavarodottan nézett körbe és vette észre, hogy mindenki megbabonázva állt a csatamezőn. Ő is az égre tekintett és meglátta kit elveszteni hitt már.

Kana, mint akit megfeszítettek lebegett a csapzott lénytömeg fölött. Sötéten ragyogott a teste, mintha egy fekete felhő vonta volna körbe., ami egyre sűrűbbé vált. Körözni kezdett a tehetetlen nőalak körül majd hirtelen megállt. A felhő sötéten izzott a vörös égbolt alatt, békésen szikrázott az izzó levegőben. A tanácstalanságot felváltotta a félelem és kíváncsiság vegyes érzése a jelenlevőkben. Az árny remegni kezdett, erősebben izzott és hirtelen a nő szívébe nyilallt. Kana teste megfeszült, halk nyögésébe beleremegett a már rettegő tömeg. A lány bőre felvette a felhő lágy izzását és tompán lüktetni kezdett. Körülötte a levegő élettelenné vált és mint a félvámpír, az is sötéten kezdett izzani. Az árny egyre nagyobb és sűrűbb lett majd mielőtt elérte volna a legközelebb állókat, a tompa lüktetés abbamaradt. Egy fekete csóva lövellt ki a testből az ég felé eltakarva a vörös égboltot és félhomályba borítva az estében bámészkodó harcosokat. Kupola szerűen körbevonta a mezőt az árny és megperzselte a hegyek oldalát. Kana teste még mindig táplálta az árnyat amely egyre gyorsabban keringett az égbolton. A lány elsápadt, elsoványodott de még mindig árasztotta a sejtelmes energiát. A kavargás hirtelen abbamaradt, de a kapcsolat a nő és az ég között megmaradt.

A feszült pillanatban újra felbukkant a tanácstalanság, egyedül Choir volt az, akit aggodalom töltött el. Eszébe jutottak Ashtaroth, az őrült jós szavai, aki egy öntudatlan állapotában földöntúli hangon ezt krákogta: Eljő majd a pillanat, mikor a kitaszított kénye fogja eldönteni a világ sorsát s ha szembekerülsz vele, nem fogják szemeid látni a jövői. E szavakat réges rég elfelejtette már. Részben mert nem értette, részben mert félt tőlük. Most látta társa mire képes valójában és félelme bebizonyosodni látszódott.

Kana szeme felpattant és álmatag tekintettel a semmibe meredt. Kínjaitól elfehéredett ajkai erőtlenül kinyíltak de nem szóltak. Szemeit lassan behunyta miközben szája továbbra is mozgott, ám hang nem jött ki a torkán. Hosszas csend után teste megremegett és véres könnyeit a földre hullajtotta. Mielőtt az első cseppek elérték volna a letaposott füvet, a kupola árny tüskéket zúdított a mezőn lévőkre. Choir csak nézte, ahogy vértelenül fúrja át a testeket a sötétség. Az áldozatok halk sikollyal hulltak a sárba és haltak meg rémülettől fennakadt szemekkel. A földön heverő tetemeket égett lyukak szabdalták. A démon észrevett egy felé tartó tüskét, feszülten figyelte. Tudta, hogy ha eléri ő is a megszáradt vértől kemény porban végzi, mint körülötte oly sokan, mégsem mozdult. Ashtaroth szavai csengtek füleiben. Itt hát a pillanat, mikor a világ sorsa eldőlni készül és íme a kitaszított, aki eldönti azt. A tüske egyre közeledett felé de nem törődött vele. Az a félvámpír, akit megismert sem futott volna el a végzetétől. Minden csatát, mégha jelentéktelen volt is, a halál elfogadásával kezdett el. Choir is elfogadta ezt, mikor meglátta Kana elszánt mosolyát és most kész volt bizonyítani. Meredten bámulta a száguldó tüskét és várta a véget. Ám az árny teste előtt széthullott és eltűnt a levegőben. Varta és csapata előtt is szertefoszlottak a tüskék, ugyan úgy, mint Sazuke életben maradt serege előtt is. S ha szembe kerülsz vele, nem fogják szemeid látni a jövőt. Ha szembekerülsz vele, ám Choir mindvégig mellette állt.

A kupola folyamatosan ontotta izzó tüskéit a mezőn állókra, ám csak töredékét sebesítették meg. Az árny lassan elvékonyodott az égen és a zápor abba maradt. Kana testét megvilágította az immár újra vörös égbolt mikor az árny teljesen eltűnt. A lány elszíntelenedett bőre a Hold sápadt ragyogását utánozta. Lassan leereszkedett a föld felé a nőalak s mikor elérte a talajt, az árny utolsó erejével fehéren felragyogott. Elárasztotta a hegyekbe zárt mezőt szinte megvakítva a talpon maradottakat. Mindenki szeme elé tartott kézzel fordult el a csatamező közepétől. Az elhaló sikoly visszhangjába beleremegett a föld s csak akkor halt el, mikor újra elsötétedett a völgy.

Tétován elvették kezüket szemük elől az élve maradottak és kérdőn pillantottak körbe. Halálhörgések zaja árasztotta el a csendet, ahogy megölt társaik lassan újra levegőt vettek. Halálból visszatérve sebeik begyógyultak és szívük újra verni kezdett. Varta azonnal Bailey mellé térdelt és segített társának lelökni magáról a halott démon tetemét. Mindenki az éledezők segítségére sietett, csak Choir rohant egy haldoklóhoz. Kana remegve zihált a kimerültségtől. Nem látszott rajta a megbékélés és az elfogadás, helyette a félelem csillogott szemeiben. Harcai során ritkán találkozott a halállal és most hogy itt van, rettegés fogta el. A démon kétségbeesve tartotta karjaiban a reszkető lányt. Ámulva nézte a őt és kérdések halmozták el bensőjét, de nem mert megszólalni. Csak nézte, ahogy lassan az utolsó pír is eltűnik barátja arcáról és könnyes szemei előtt elhomályosul a fekvő alak. Szólongatta, bíztatta hogy tartson ki de addigra már késő volt.

Kérdezte, miért csinálta ezt, miért hagyta őt életben és hagyta egyedül ezen a világon. Düh és bánat öntötte el. Tudta, hogy választ már nem kaphatott kérdéseire, mégsem volt hajlandó ezt elfogadni. Elfogadni, hogy Kana halott. Könnyei közt a lány arcát nézte meredten, hogy emlékeibe örök időre belevéshesse. Elbúcsúzott a félvámpírtól és jobban magához szorította. Sazuke ment oda hozzá és bátorítóan vállára tette kezét. Varta csatlakozott hozzá Bailey támogatva majd egyre többen állták körbe őket. A kitaszított életét feláldozva eldöntötte a világ sorsát, a fajok mely példányai maradnak életben, és melyek lesznek pusztulásra ítélve. A törékeny testet karjaiban tartva Choir felállt, szembefordult az összegyűlt tömeggel és sírástól kipirosodott arccal elindult hazafelé.

Forrás-völgy mezeje még ma is őrzi a csata jegyeit. A hegyeken végighúzódó megperzselt föld egy fekete csíkkal öleli körül a vérrel öntözött tisztást. A fű újra kinőtt és zöld takaróval vonta be a holttesteket, melyekből sötét színű virágok nőttek ki. Kardok és páncélok mohás nyomai kandikálnak ki a földből, amiknek már csak néhány bogár ment neki kongva. Új élet sarjadt a holtak testéből úgy, mint ahogy új élet kezdődött a Hármak Tanácsának vezetőivel is. A vérengzés és a félelem időszaka elmúlt s helyette a Tanács egyetlen áldozatának köszönhetően új korszak kezdődött mind az emberek, démonok és vámpírok számára.