Pécs-Szombathely

Esőszarkalábak az ablakon, kattogó vonatrapszódia a fülben. Gyűrt, poros éjben felcsikordul a futószalag, a vonat egyhelyben áll, körülötte egymást váltják a tájak. Romos vasútállomásnál megpihen pár percre a műszak. Fent összemosódott neonfények. Szemben a lány göndör arcbalógó hajjal. Szendén alszik, arca üvegről tájba mosva visszatetszik. Moccan a lélek, körbelengi őt a vágy.
Mellettem kétségbeesetten alkoholbafúlt férfi. Vállamat kopogtatja és rekedten kérdi, hogy vajon ez már Nagykanizsa. Orromat megcsapja a szarbapelenkázott élet. Nem tudom. Nekem mindegy, én a végállomásig megyek. Meredten a semmibe, konkrétat nem nézek. Mérges mert minden válaszom nem tudom és dühödten lehasal a földre. Nem üt meg, fél, hogy örökre fenn marad, s nem jó monoton keringeni ilyen kibaszott fagyos télen. Valamit játszik, azt hiszem puzzle. Egy szinyeimersét próbál kirakni.
Elszáll a villany, kalauz jön zseblámpával utat vájva, agyontapossa a férfit és visszaadja a kezeletlen halálos ítéletemet. Majd, valamikor. Türelmesen várjak.
Ráérősen bedöccen a pályaudvar. Megérkeztünk, ébredj édes. Alliterálva duruzsolok, finom csókjaimra ébred.
Ránkrakódott mocsok burkol a resti félhomályban. Szokásos konyak, egymáshoz tapadt két homlok. Mikor lesz ennek vége? Türelmetlen vonatfütty válaszol, sőt inkább tromfol. Visszakászálódunk és minden újraindul. A vég lesz újra a kezdet, kezdet megint vég... Mikor lesz ennek vége... nem tudom…
A futószalag elindul és csak váltják egymást tájak.