Történetek

Unottan lapozgattam a csatornák között, színvonalasnál nívósabb műsorok gördültek tovább, míg hirtelen, mint égi fény Győzike arca világlott fel a képernyőn. Gondoltam, mivel úgyis csak jót hallok a drágámról, ideje, hogy magam is megismerkedjek vele és műsorával. Ha itt van, miért ne? ...

Évike megpróbál engedelmeskedni, de amikor hozzáér a cső vége, újból összeszorul a feneke. A mester egy kicsit vár, ott tartja a csövet, és amikor érzi, hogy kezd ellazulni, lassan betolja a fenekébe. Szépen könnyedén becsúszik a krémezésnek köszönhetően. Éva semmi fájdalmat nem érzett, sokkal rosszabbra számított előtte...

A szülei nem tudtak róla, hogy eljött ... nem is csodálom, egyből küldték is volna diliházba. Most elvben nyaralnak valahol külföldön, ő meg azt adta el nekik, hogy a barátnőjénél lesz. Ügyesen kijátszotta a családot. Persze soha többet nem fogják látni. Gyakorlatilag többé nem látja szinte senki. Eliza, a házvezető-nőm ... meg pár igazán bizalmas barátom. Ezen a birtokon úgyse keresné senki...

Látta a Vándor a sötét kő örök bánat-virágát, látta, leült messze a mélyben, messze a sötétségben. Halk szó hagyta el száját, szó, ezer közül a legkeserűbb, ezer közül a legfájóbb. Nem. Suttogta halkan az ítéletét, suttogta halkan, hogy nem hallotta őt az Nap, nem hallotta őt a Szél. Hallotta az Ég, és értette. Nem, mondta a Föld, és örök búcsút vettek. Vágyakozik az Ég a Földért, de a Föld oly messze, elérni talán sosem fogja. Nem, suttogta a Vándor, nem szeret...

- Vissza kellett jönnöm, mert szükségem van rád, Dia... segítened kell nekem...
- M... Miért?
- Megöltem valakit, de nem kényszerből! Gyilkos vagyok, Dia... azért gyilkoltam, mert elvesztettem a türelmem... elvágtam a torkát...
Dia borzadva nézett rá. Sanyi térdre rogyott előtte, és megragadta a kezét:
- Kérlek, segíts... nem akarok gyilkos lenni... nem akarok...

Hát persze, itt van. Hol másutt lehetne? Reggelente csiripelnek a madarak, zsonganak a méhek, és hangosan kattognak, hörögnek és vonyítanak a munkagépek. Mert az utat is tavasszal kell bontani, ugyebár. A friss szellő lágy ölén elolvadnak a lelkek, alkonyatkor jácint tömény illata száll a légben. Igaz, hogy az emberek fele fuldoklik a töméntelen mennyiségű pollentől, de ugyan! nem fontos...

Mert nem voltam elég bátor, nem mondtam neki azt, hogy igen. Mindig azt mondtam, majd, majd, majd… És ő döntött helyettem. Azt a választ kaptam, hogy nem. Ő nem vár rám, mert én nem is akarom őt igazán. Ebben nem volt igaza, de nem tudhatta, mert a tetteim őt igazolták. Döntésképtelen voltam, ami tönkretette, megbélyegezte, ezúttal fekete viasszal a vele való kapcsolatomat...

Biztos találkoztatok mostanában ilyen nagy építkezésekkel, amikor a sok classic ház közül párat levernek, aztán körbe mindenfelé merednek a tűzfalak, alul meg a szédítő mélység, földkupacok, jobb nem is tudni, még miminden. Le sem látni a gödrök aljára, a palánkokon átkukucskálva csak annyi állapítható meg, hogy ott valami nagyon van, nem is tudjuk, mennyire. ..

- A kést akarod? – Bukott ki belőle a kérdés, mire a vörös tincsű idegen bólintott egyet. – Hát megkapod... – Nem törődött vele, hogy maga a vöröske vezette hasához a tőrt, úgy döfte bele, mint előző áldozatába nem régen. Az előtte álló fiatal arc megrezzent, majd fájdalomtól részegen szorította meg Claudio tarkóját...

„Nem” mondta. „Nem” hallottam, és megállt köröttem az idő. „Nem”, és koppant a szó. Nem szárnyalt, nem csengett, nem dalolt. Koppant. Mélyen lenn, nagyon lenn koppant és egy húr megpattant, lágyan pendülőn, végtelen fájdalom szakadt ki mindenből. De „nem” és koppant, mint a magas sziklaorom, százezer éves magas, büszke orom, lágy sóhajjal búcsút véve életétől, és a sóhaj messze szaladt, eget földet megrengetett, majd elcsitult...