Tudom, hogy szeretsz titokban... (részletek)

Borús az ég, szürke, néhol pedig már-már fekete felhők úsznak az égen. Az eső esik, mintha dézsából öntenék, talán nem is akarja abbahagyni. Miért is akarná, hisz szomorú nap ez a mai. A St. James temetőjének egyik szabad területén sok, talpig feketébe öltözött ember áll. Némelyiknek a kezében esernyő van, van akit nem zavar, hogy esik, mintha sütne a nap. Ezek az emberek közé tartozik Dee.

Fekete nadrágban és egy fekete kabátban áll egy elég nagy és terjedelmes lyuk előtt. Igen ez az a lyuk, ahová a koporsót fogják belehelyezni, hogy az illető, aki benne fekszik végső nyugalomra leljen. Arcán szomorúság látható, boldogság jelét nem látni. Olyan volt, mint aki érzelmileg teljesen halott lenne. Belül nincs semmi, csak mély, tátongó üresség. Egy szomorú külső, és egy még szomorúbb belső. A temetőben, egy kis gyászmenet sétál a szívet fagyasztó hidegben. Csak a varjak károgása töri meg a csendet, és olykor a nagy gesztenyefák hatalmas ágainak a nesze, amint gyászdalokat énekelve kísérik minden lépését a koporsónak. Nem sír, hiszen nem is tud. Hideg és zord nap volt a mai, az élete egy boldogabb szakasza ezennel örökre lezárult, nincsenek könnyek, nincsenek boldog kacajok, édes, meleg mosoly. Semmi nincs már, ami régen az egész életét kitöltötte. Magával vitte az égbe, és számára egy örök hallgatás, egy örök gyász veszi kezdetét. Egy számára nagyon fontos, kedves és jelentős ember hagyta itt ebben a kegyetlen világban, a nagypapája.

Arca most fehér és fakó, amely általában piros pozsgásan szokott virítani a sok nevetéstől. Oly mértékben nagy a fájdalma, hogy azt senki sem tudja elképzelni. A gödör fenekét bámulja, mintha azon gondolkozna, hogy bele vesse-e magát. A koporsón virágok, koszorúk és szalagok vannak, amiket az eső szele tépked. Lassú léptekkel közelednek az összegyűltek közé, már nem a gödör alját nézi, hanem már a koporsót fürkészi tekintetével, nézi, ahogy a szél a szalagokat lobogtatja a levegőben, némelyiket meg is szaggatja. Lassan megérkezik a koporsó, majd a földbe helyezik azt, hallani, ahogy az alja egy utolsót koppan a fagyott földben, mindeközben a pap az imát rebegi. Deenek már könnyes a szeme, csak foltokat lát, majd 3 fehér rózsát dob a sírra és eltemetik a papáját.

Itt az örök búcsú pillanata. Lassan elbúcsúznak a régi barátok, akik most részvétet nyilvánítva, fehér arccal, és kipirosodott kezekkel elballagnak Mindenki elment már. A pap is éppen most sétál el. Talán egy kicsit megolvasztotta a szívét, az a részvét, amit ő érez, mert mintha az a meleg kéz, ami az előbb hozzá ért, egy megbízható támaszt nyújtott volna a lánynak. A könnyek most már egyre csak gyűltek a szemében, és a szíve egyre hevesebben vert. Csak nézte a fejfát, ami az erős szélben, most egy kicsit megingott. A koszorúkra tűzött szalagokat, felkapta a jeges fuvallat, és az egyiket ki is szakította a helyéről.
Már mindenki elment, kivéve Dee-t aki még a sírkő előtt áll és nézi azt… Talán azt várta, hogy valaki felébressze őt ebből a szörnyűséges álomból. Egyszerűen nem tudja felfogni, hogy elhunyt. Ugyan már az eső elállt, de csípős, hideg szél fújt.

Valaki nehézkes léptekkel közelít Dee felé, mögötte megáll és a kezét a lány vállára helyezi. A lány összerezzen, majd hátrasandít. A szél most egy gesztenyefa durva ágára fújta a tiszta, fehér, aranybetűkkel díszített szalagot, és most az keservesen integetett a semmibe.
Nem fordult meg, tudta, hogy ki az.
- Dee… menni kéne… - mondja a fiú, mire Dee nem szól semmit, csak hátrál egy lépést. Ő is tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennie kéne, de egyszerűen nem tudja itthagyni. Megfordul és mégiscsak elindul, de útközben meg-megtorpant, és legszívesebben beleordított volna a jeges szélbe, hogy kieressze a dühét, melyet most Isten iránt érez. Megállt és szorosan megölelte a mellette álló fiút, aki nem tudta, hogy ilyenkor mit kell csinálni, hiszen még soha nem volt temetésen.
- Sajnálom. - suttogta halkan, mire a lány szorított egyet az ölelésen.
- Én is sajnálom Dougie… én is... - mondta, majd újra sírni kezdett.