Valahogy úgy volt...

Bizony nem emlékszem pontosan, akkoriban történt mindez, amikor a világ minden pontján elindult a változatosság érzése. Semmit sem akart ez a változás meghagyni, ami úgy volt, mint apám fiatalkorában, a nagyszüleim életmódja regeszámban ment.
Ma mar az én fiaim sem hiszik el, hogy én nem a számítógép billentyűzetével játszottam. Nekik már természetes volt, hogy van olyan anyuéknak, és játszhatunk rajta.
Ráadásul kettő is van, mivel az édesapjuknak is szüksége volt egyre a munkájához, hogy én is tudjam használni, vettem egyet én is.

A férjem mindig is tudta rólam, hogy belőlem hiányzik az időérzék, vagy ha van is, sokkal türelmesebben jár, mint a rámváróké. Így hát igyekeztem ennek a számomra "csoda"- nak minden előnyös és előnytelen, hasznos és haszontalan részét megismerni. Sokszor maradtam fenn így éjszakákat. A családi béke pedig megkövetelte, hogy betartsam a kegyetlen igazságot: "Aki éjjel úr, az legyen nappal is úr!" Nem tehettem meg a fiaimmal, hogy nem készítem el őket, nem viszem el őket az iskolába, délután főzés, valami rend összekaparása és a könyörgés a fiúknak, mindnek kicsitől nagyig, hogy a dolgaikat ne hagyjak szerte szét folyton!
Néha meg akkor fáradt voltam, ha az egész éjszakát átaludhattam, na az picit luxus is volt, de kevés alkalommal történt...
Így hát volt házimunka, volt munkahelyi munka, házi feszültség, munkahelyi... Úgy éreztem, a számítógép segít a feszültségoldásban.
Már jó három hónapja éjszakáztam, közben dolgoztam is, és az volt az érdekes először számomra, hogy nem változott semmi sem rajtam. Ugyanannyi volt a súlyom, ugyannyit szántam a reggeli készülődésre.

Minden ugyanolyan volt, amíg meg nem ismertem egy hétköznapi fórumon, (Rendszeresen látogattam ilyeneket, szerettem ismerkedni minden módon, személyesen, de nekem már nem esett nehezemre interneten át sem.) Vele.
Úgy éreztem egy örvény ragad magával...