Fekete fátyol - V. rész - 11.

Pár percig csend honolt. Sanyi zavartan fészkelődött, Dia nyelt egyet. Lednar meglepően ereje teljében lehetett, mert könnyedén felült, és leugrott a matracáról. Fején, akárcsak Sanyinak, kötés díszelgett.
- Honnan tudja? – kérdezte végül Dia.
- Érzem.
- De... de hát... nem is tud erről a bázisról! – nyögte ki Dia.
- Tudni nem tud, de hamarosan megtalálja. Itt van. Dia, el tudsz bánni vele?
- Öh... hát... nem is tudom – motyogta a lány. – Rengeteg fegyvere van. Egyedül nem sokra megyek.
- Sanyinak itt kellene maradnia, de félő, hogy szükség lesz rá, mint feltartó. Nem szívesen egyezem bele, hogy ő is jöjjön. Én elkísérlek, mert viszonylag erősnek érzem magam a harchoz.

- Miért nem a dumnóiak lesznek a feltartók? – ráncolta a homlokát Dia.
Lednar ránézett.
- Azért, mert Sanyi jobb harcos, mint ők. Lawren! Fel tudsz kelni?
- Ö... asszem – felelte a fiú. Nagy nehezen talpra állt ugyan, de szédült. Dia megfogta a karját, és odatámogatta Lednarhoz.
- Lawren, bizonyára nem emlékszel rá, mikre képes Saradon, úgyhogy elmondom. Alakváltoztatásra – ágyúk vannak a testében, és képes késeket dobálni hajszálpontossággal – ezen kívül be tudja szippantani a belső szerveidet, és kiváló a közelharcban.
Sanyi elkerekedett szemmel bámult rá.
- Úristen. Ez valami vicc?
- Sajnos nem, úgyhogy induljunk.

Lednar intett az egyik dumnóinak, magyarázott valamit, mire azok még megitattak Sanyival egy pohár vizet és kicserélték a kötéseit. Aztán Lednar felvezette őket a felszínre.
- Itt pár napja még hó volt – magyarázta Lednar Sanyinak. – De Saradon vízzé változtatta a havat, majd eltüntette. Most ezért ilyen kopár minden.
Körülnéztek. A távolban valóban közeledett valaki. Lednar elővette az egyik tőrét, és a homlokát ráncolta.
Hamarosan felbukkant Saradon, a maga ördögi vigyorával együtt.
- Á, Lednar, Lawren, Kindes! Midő kellemes meglepetés! Felépültetek?
- Ki maga? – mordult fel Sanyi.
Saradon felé fordította az arcát.
- Ki vagyok? – visszhangozta.
- Maga az a... – Sanyi Diára nézett, de nem jutott eszébe a név. - ... az a fickó, aki... aki a havat vízzé változtatta? – fordult vissza Saradonhoz.
- Mi bajod, Lawren? – kérdezte csendesen a férfi. – Úgy beszélsz, mintha soha életedben nem találkoztál volna velem!

Sanyi szemének tompa csillogása felkeltette Saradon figyelmét. Végignézett rajtuk.
- Nagyon furán viselkedik a fiú, Lednar – szólalt meg végül. – Mi baja?
Lednar nem válaszolt.
- Azt kérdeztem, maga-e az a fickó! – lépett előre Sanyi.
Saradon felvonta a szemöldökét. Dia gyorsan maga mellé rángatta barátját.
- Lawren! Talán nem emlékszel rám? – kérdezte Saradon.
- Dehogynem emlékszik – mondta gyorsan Dia.
- Lawren! Válaszolj!
- Nem tudom, ki maga – felelte Sanyi hűvösen.
- Ő Saradon! – nyögte Dia a fülébe. – Ne mondd azt, hogy nem tudod! Nem szabad megtudnia, te szerencsétlen!
- Nahát! Vajon miért? Csak nem... – Saradon szeme kitágult a csodálkozástól. – Csak nem emlékezet-kiesésed van?
- Semmi baja – vágta rá Dia. Félt, hogy esetleg Saradon rájön, hogy Sanyi nemcsak hogy senkire nem emlékszik (Hajnin kívül), de a kardozás művészetét is elfelejtette. Megfogta Sanyi karját, és a háta mögé tolta.
- Kindes Diána, miért rejtegeted a barátodat? – mosolygott Saradon. – Talán megpróbálod védeni? Miért? Talán Lawren amnéziás, és mindent elfelejtett?!
- Nem! – kiáltotta Dia kétségbeesve.
- Nagyszerű. Lawren amnéziás lett. Remek. Remek.
Sanyi ismét kilépett Dia mögül.
- Nem félek – jelentette ki. – Ha tényleg maga az a fickó... Akkor álljon ki velem!
- Sanyi! Gyere vissza! – kiáltott rá Dia. – Te nem tudsz...
- Hagyd, Kindes! Kíváncsi vagyok, mennyire emlékszik. – Saradon egy kardot dobott Sanyi elé. A fiú felvette, és üvöltve rontott Saradonra, ám a férfi könnyedén ki is ütötte a kezéből.
- Tehát igen. Nem emlékszik semmire. Még annyira sem, hogyan kell harcolni.
Sanyi csak állt. Végül meglendítette az öklét, de Saradon elkapta a csuklóját. Megpróbálta ellökni a fiút, amaz azonban nem hagyta magát. Pár perc néma küzdelem következett, amit csak kettőjük nyögései zavartak meg. Végül Saradon erőteljesen ellökte magától a fiút, mire az hátratántorodott. Dia rögtön elé ugrott.
- Menekülj!
- Miért? Segíteni akarok! – azzal ismét rárontott Saradonra. Dia még épp idejében elkapta a karját.
- Ne segíts! Menj vissza, Sanyi! Neked most nincs esélyed!
- De...
- Menj!
Sanyi elhátrált, majd futásnak eredt, Dia pedig elállta Saradon útját.
- Menjen maga is, Lednar! Vigyázzon Sanyira!
A férfi tétovázott.
- Biztos, hogy ezt jól meggondoltad? Elbírsz vele?
- Persze, csak menjen már!
Lednar bólintott, és Sanyi után sietett.
- Amikor becsapódott a hegybe – kezdte Saradon -, akkor verte be ennyire a fejét?
Dia nem felelt.
- Semmi hasznát nem vesszük így. Súlyos amnéziája lehet. Ugye?
Dia arcizmai megfeszültek.
- Visszajön idővel az emlékezete – jelentette ki. – Mikor te már nem is élsz.
- Ah...! Ez nagyon hízelgő. – Saradon még szélesebben mosolygott. – Igazán kár, hogy ez nem annyira egyszerű.
- Majd meglátjuk.
- Magabiztosságunk a legnagyobb vakmerőség. Bár erre már magadtól is rájöhettél volna. No, sebaj. Hamarosan kiderül úgyis, nemde? – azzal megrázta magát. Testéből kinyúlt két kar, és Dia felé lendült. A lány haragja villámként csapott össze Saradon erejével, aztán a férfi áttört Dia erején, és erejével hanyattlökte a lányt.

- Kindes! – harsant távolból Lednar hangja. A férfi nem ment el: ott állt a titkos ajtó mellett, Sanyi vállát fogta. Dia megpróbált feltápászkodni, de nem bírt. Lednar előhúzta a tőrét, és lobogó köpennyel odasietett. Közben hátrakiáltott Sanyinak.
- Maradj veszteg, Lawren!
Saradon nevetve késeket hajigált felé. A király mindet sikeresen kikerülte, és előretört. Saradon most kardokat kezdett hajigálni, miközben elkezdte kifelé szippantani a férfi szívét.
Lednar felkiáltott, s térdre rogyott.
- Meg fogsz halni, Lednar. Látod, a szíved hamarosan elhagyja testedet. Már szakadnak is el a vénáid, minden csupa vér lesz...
Lednar zihálva a mellkasára szorította a kezét. Szólni sem tudott. Saradon mosolyogva felé dobott egy kést, ami nyílegyenesen bele is állt a férfi vállába.
- No meddig bírod?
Lednar szótlanul bámult ellenfelére. Ott térdelt, hörgése lassan lecsendesült. Majd orral bukott a földre, s nem mozdult többet.

Sanyi csak állt, ledermedve. Dia ájultan hevert a földön. Minden csendes volt, a kis szellő, ami arrafelé fujdogált, meglibbentette Lednar köpenyét, és Sanyi haját. A fiú zavartan pislogott. Saradon lassan felé fordult, és rámosolygott.
- Ó, milyen szörnyű lehet egy eltévedt kamasznak, aki elvesztette az összes emlékét.
Sanyi nem felelt. Aztán...
- Meg fogom ölni – mondta csendesen.
Saradon felnevetett, és visszaváltoztatta emberi alakját.
- Na és hogy? Megversz? Vagy megpróbálsz kardozni, úgy, hogy el se bírod a kardod? Lawren, nézz magadra! Hogyan tudnál engem megölni te, fegyver nélkül, míg a társaidnak fegyverrel sem ment? Egyedül vagy, Lawren. Nem tudsz segítséget kérni senkitől. Meg fogsz halni, ahogyan a társaid.
Sanyi hallgatott; tudta, hogy a férfinak igaza van. Meg fog halni, úgy, ahogy Tomi és Lednar...

Mintha villám csapott volna bele. Iszonyatos düh borította el az agyát, s légzése ijesztően felgyorsult.
- Ha mást nem tudok tenni – zihálta -, hát akkor én is meghalok! Nem érdekel! De akkor sem adom fel!
Azzal ordítva felkapta az egyik kardot, amit Saradon Lednarhoz vágott. A férfi nevetett, s egy egyszerű kardot húzott elő ő is. Kivédte Sanyi támadását, bár észrevette, hogy a fiú ismét ugyanúgy küzd, olyan elszántsággal, mint a becsapódás előtt.
- Visszajöttek az emlékeid? – lehelte. Sanyi átszaltózott a feje felett, de nem teli talppal érkezett, így hát ügyetlenül bukfencezett a földön. Csúnyán felhorzsolta a könyökét, de nem törődött vele.
- Megöllek!!
Saradon elnézően mosolygott. Sanyi végül a nagy küzdelemben rövidesen kifáradt. Saradon egy kést dobott a karjába, mire felszisszent.
- Te őrült... – nyögött fel. Vérzett a karja.
- Nincs mondanivalóm számodra – fordított hátat neki Saradon. – A többivel végeztem.
Azzal kényelmesen elsétált, s rövidesen beleveszett a távolba.

Dia csakhamar magához tért. Sanyi a földön térdepelt, kezét vérző karjára szorította.
- Sa... Sanyi? – motyogta a lány kábán.
A fiú odafordult.
- Dia!
- Mi... Sanyi! Hisz’ te vérzel! – ült fel döbbenten.
- Semmiség – mondta Sanyi, de eltorult az arca. – Csak egy vágás.
- Tiszta vér a kezed! Még hogy semmiség! Mit művelt veled Saradon?!
- Nincs semmi bajom! Nyugodj meg. Te hogy vagy?
- Sanyi, be kell kötözni a sebed. Így nem folytathatjuk a küldetést.
- Inkább Lednar... – kezdte Sanyi, de nem tudta befejezni a mondatot. Rosszul volt. A fájdalom eltompította a látását. Mély lélegzeteket vett. - ... Lednar... – nyögte ki. – Ő...
- Csss. – Dia ölébe fektette Sanyi fejét, és kisimította a haját a homlokából. – Ne beszélj.
- Lednar... – motyogta Sanyi. – Meg... meg kell...
- Csss. Sanyi, nyugodj meg.
- Lednar... nézd meg... Led...
Dia körülnézett a férfi után.
- Igen, látom – sóhajtotta.

Sanyi nem válaszolt. Csukott szemmel feküdt Dia ölében, s szaggatottan vette a levegőt. Dia kezével letörölte a vért a fiúról. Szomorúan arra gondolt, hogy nem tudják megölni Saradont. Nem tudják teljesíteni a küldetést. Dumno elveszett. Pedig a sorsa az ő kezükben volt. Mit fog ehhez szólni Eleshar, és a többi tanár?
Most volt ideje megvizsgálni saját magát is. Úgy tűnt, azon kívűl, hogy sajgott a mellkasa, és elvesztette meghatározatlan időre az eszméletét, nagyobb baja nem esett. Bár a feje vérzett egy kicsit, nem törődött nagyon vele.
Nem tudta, meddig ülhetett ott, arra várva, hogy történjen valami, amikor felnyílt a titkos ajtó, és kimászott rajta egy dumnói férfi.
Dia felkapta a fejét. Egyből Lednarra mutatott. A dumnói értette, mire gondol, mert lekiáltott még egy társának, s együttes erővel levitték a királyt. Aztán Diáékat is visszakísérték.
Mikor Sanyi kinyitotta a szemét, az első, amit meglátott, Dia mosolygós arca volt.
- Dia – motyogta a srác.
Dia rámosolygott, Sanyi fölé hajolt, és egy puszit nyomott az arcára. Sanyi arca lángvörösre gyúlt.

- Fáj még a karod? – kérdezte a lány barátságosan.
Sanyi egy szót se bírt kinyögni. De erre nem is volt szükség, ugyanis ekkor odalépett hozzájuk egy dumnói, aki (nagy meglepetésükre), magyarul szólalt meg.
- A... király... nagyon... súly... állapot... van.
- Te jó isten! – kiáltott fel Dia. – Hallod ezt, Sanyi?
A fiú azonban meg se hallotta. Csak bámulta Diát, nem hallott nem látott. Csak a lányt látta, és gondolatban újra és újra átélte azt a csodálatos pillanatot. Miért is tette? És ő miért töpreng ezen? Miért szeretné újra átélni ezt, miért érez olyan furcsa bizsergést a bőrén és olyan nagy forróságot maga körül?
- Sanyi?
- Höh?
Sanyi végre visszatért a valóságba. Zavartan nézett körül, és ismét fülig elvörösödött, mikor rádöbbent, éppen miről töprengett. Dia hirtelen behajolt Sanyi látószögébe, hogy megnézze a fiú arcát. – Hahó! Mi baj? Rosszul vagy?
- Hm? Ó, dehogy! – zavartan elvigyorodott, a fejét vakarta. – Remekül vagyok!
- Biztos?
Sanyi bólogatni kezdett.

„Mi ütött belém?” – gondolta bosszúsan, s mikor Dia visszafordult a dumnóihoz, dühödten beharapta az ajkát. „Nem kéne ilyeneken törnöm a fejem. Semmi értelme. De mégis, de mégis... mi volt az a furcsa érzés?”
- De ugye fel fog épülni, igaz? – kérdezte Dia aggodalmasan a dumnóitól.
- Nem tud... talán. Nagyon... veszély az állapot.
Dia felsóhajtott.
- Köszönjük a tájékoztatót – mondta. A dumnói zavartan nézett rá.
- Öh... köszönöm, hogy elmondta! – mondta lassan. A férfi végre megértette, s bólintott. Dia visszafordult Sanyi felé. Amikor a szemébe nézett, a fiúnak görcsbe rándult a gyomra, s ismét forróság töltötte el minden porcikáját. Legszívesebben azt kiáltotta volna, hogy Dia, menj odébb! Nem tudta elviselni a lány közelségét, s ettől majd’ megőrült.
- Sanyi – ráncolta a homlokát Dia. – Biztos, hogy minden rendben? Mintha sápadt volnál.
- Semmi bajom – préselte ki magából Sanyi.
A lány azonban nem adta fel. Leült mellé az ágyra, mire Sanyi még idegesebb lett.
- Dia... ne gyere közelebb! – suttogta erőtlenül. Dia meghökkent.
- M... Miért?
- Mert... mert súlyos fertőződésem van!
- Micsodád?!
- Tudod, ez... ez csak férfiaknak van! Tudod... férfias dolog!

Dia most már szinte majdnem biztosra vette, hogy Sanyi megőrült.
- Sanyi, mi ütött beléd?
- Ne gyere közelebb! – súgta Sanyi rekedten. – Különben te is elkapod a... azt a férfias dolgot.
Dia elkerekedett szemmel bámult rá, végül elnevette magát.
- Hogy kaphatnék meg nő létemre egy férfias dolgot?
- Öö... nem tudom – köhécselt Sanyi. – De ha nem sietsz most el azonnal, kínokkal teli fertőzésre számíthatsz. És – tette hozzá, kicsit közelebb hajolva, bár a szíve majd’ kiugrott a helyéről -, akár halálra is!
- Halálra?! Hát ez meg milyen fertőzés?
- Teljesen reménytelen. Ha elkapod... ha elkapod, nagyon nehezen húzod ki magadból.
- Öhm... mit is?
Sanyi megvakarta a fejét.
- Nem tudom... de sietned kell. Nem, ne gyere közelebb! – tiltakozott, mikor Dia meg akarta fogni a karját.

Dia nem is tudta, mit mondjon. Végül (Sanyi legnagyobb megkönnyebbülésére), felállt az ágyról. – Ahogy gondolod, Sanyi. Na, megyek... körülnézek, van-e számunkra valami ennivaló.
Mikor elment, Sanyi megkönnyebbülten lélegzett fel, s a görcs a gyomrában is felengedett. Tarkója alatt összefűzte a kezét, a mennyezetet tanulmányozta.
Mi volt ez az egész? Hát teljesen megbolondult ő?

Dia másnap reggelig kerülte Sanyit – nem mintha hitt volna abban, hogy elkap a fiútól bármiféle fertőzést. Úgy gondolta, Sanyi csak egyedül akart maradni.
Aznap este, mikor a dumnóiak rántottát főztek nekik vacsorára, Lednar is feleszmélt. Bár még igencsak gyenge volt, jó étvággyal falatozott ő is. Két oldalán ült Dia és Sanyi.
Dia, miközben evett, a rántottájában turkáló Sanyit figyelte. Olyan furcsa volt a fiú! El is határozta, hogy megpróbál beszélni vele.
Mikor leoltották a villanyokat (Dia őszintén csodálta Lednar népét, hogy képesek áramot bevezetni a föld alá), és Lednar ágya felől egyenletes szuszogás hallatszott, Dia belesuttogta a sötétbe:
- Sanyi!
- Hm?
- Még mindig fertőzött a légkör, vagy már odamehetek hozzád?
Hallgatás. Aztán...
- Gyere!

Dia magában mosolyogva kimászott az ágyból, megkerülte Lednarét, és odalépett barátjához. Sanyi alakja ülő helyzetbe emelkedett. Dia tapogatózva próbálta megtalálni az ágy szélét. Sanyi megfogta a csuklóját, és leültette.
- Na – kezdett bele Dia halkan.
A fiú szíve vadul dobogni kezdett, s lénye egyik része ellökte volna, míg a másik átölelte volna Diát. Miközben így vívódott, a lány megszólalt:
- Mi volt a bajod tegnap? Haragudtál rám?
- Öhm... nem – nyögte Sanyi rekedt hangon. Megköszörülte a torkát, s kiegyenesedett.
- Hát akkor? – noszogatta a lány szelíden.
- Semmi. Fá... fáradt voltam.
- Fáradt?
- Öh... aha. - „Jaj, menj már vissza!”
Dia töprengve bámult maga elé.
- Fáradt. Hm. Elég érdekesen viselkedtél. És csak fáradt voltál? Előbb is mondhattad volna! Nem mintha bevettem volna a férfias-históriádat – tette hozzá keserűen.
Sanyi halkan elnevette magát.
- Meleg van – dörmögte. Belül iszonyú forróságot és rémületet érzett.
- Meleg?! Sanyi, a föld alatt vagyunk. Hogy lenne már meleg? Meg lehet fagyni!
- Nekem melegem van.

Dia érdeklődve nézett rá. Sanyi elkapta a pillantását, de rögtön el is fordította a fejét.
- Ne nézz! – mormogta zavartan.
- Miért? – hökkent meg Dia.
- Mert nem szeretem, ha néznek.
- Sötét van. Nem sokat látok.
- És? Attól még...
Sanyi elhallgatott. Tétován nyúlt Dia keze után, de végül visszahúzta a kezét. Ostobaság. Miért is akarná ezt tenni?
- Igen? – szólalt meg a lány.
- Höh?
- Nem fejezted be a mondatot.
- Hagyjuk. Nem érdekes.
- Sanyi! Mi bajod van?
- Semmi. Fáradt vagyok.
- Mint tegnap, mi?
Sanyi a földre irányította a tekintetét, s nem felelt.
- Sanyi, miért vagy két napja ilyen velem? – fakadt ki Dia. – Nem tudunk beszélgetni, nem értem, miért...

Sanyi beharapta az ajkát. Hogyan magyarázzon meg Diának olyasmit, amit ő maga sem ért?
- Sajnálom.
- Ne csak sajnáld! Magyarázd meg!
- Nem tudom. Most még nem. Tudom, hogy idegesítő...
Dia felsóhajtott. Hirtelen érezte, hogy Sanyi közelebb húzza magához. Zavartan feltekintett rá.
- Sanyi...?
A fiú nem válaszolt. Döbbenten nézett rá; erősen markolta Dia karját.
- Sanyi... mi bajod? – nyögte ki Dia.
A fiú lehunyta a szemét, elengedte Diát, s a tenyerébe temette az arcát.
- Sanyi? – szólt ijedten Dia, és megérintette a fiú karját. Sanyi összerándult, mintha áramütés érte volna.
- Bocs, csak... nem vagyok formában mostanában. – a homlokát dörzsölte. – Azt hiszem, alszom egy kicsit.
- Valami... baj van?
Sanyi ránézett.
- Nem, dehogy – motyogta. – Semmi bajom.
- Nem tudok valamiben segíteni neked? – kérdezte Dia.
- Nem. Biztos nem. Csak én... – nyelt egyet. A fejét rázta. – ... nem vagyok... biztos néhány... áh! Marhaság. Le is fekszem. Jó éjt.
Dia felállt. Sanyi a fejére húzta a takarót.
- Tényleg semmi – dörmögte a takaró alól.
Dia sóhajtott, leült a fiú ágya szélére, és lehúzta Sanyi fejéről a takarót.
- Nem hiszem. Fáj valamid? A karod?
- Dia, könyörgök, hagyjuk ezt mára, jó? Én magam sem tudom, mi ütött belém. Hülye vagyok, kész.
Dia töprengve nézett rá. Sanyi legszívesebben ordított volna. Melege volt, és a gombóc a gyomrában hatalmasra duzzant. Fojtogatónak érezte a levegőt. Dia visszament a helyére, Sanyi pedig saját magát átkozva nyugtalan álomba merült – ahol persze a lány jelentős szerepet kapott, s mit sosem vallott volna be Diának.

Az egyik dumnói férfi egyik nap azzal állított be hozzájuk, hogy megtalálták Tomit.
- Itt temetjük el? – kérdezte Sanyi. Dia szemét elárasztották a könnyek.
- Nem halt meg – jelentette ki hirtelen Lednar.
- Mi?! De hát...
- Két emberünk rátalált, és biztonságos helyre vitte. Még súlyos állapota van, de esélye van a túlélésre.
Sanyi zavartan pislogott.
- De hát én láttam, hogy ott feküdt! – kiáltott fel Dia. – Akkor hogy... Sanyi!
- Mi az?
- Te ott voltál, nem? Amikor kimentettél engem a vízből.
- Én?! Mikor?
- Jaj, tényleg, nem emlékszel. Micsoda pech!
- Idehozzák Tomit ma délután – folytatta Lednar, lefordítva nekik a dumnói szavait.
- Végre megismerem – morogta Sanyi.
- Jó barátod. De... Lednar! Ön látta Tomit?
- Nem, nem láttam. Gondolkoztatok már Saradonon?
- Mit kell rajta gondolkozni? – fortyant fel Sanyi.
- Mondjuk, hogyan lehetne megölni. Már az idejét sem tudom, mikor indultatok el Mardigóról.
- Tényleg! – nyögött fel Dia. – Vajon mi történhet Lagerfeltben? Olyan érzésem van, mintha legalább egy éve itt rostokolnánk, de teljesen reménytelenül.
- Egyetértek – morogta Sanyi. – Körülbelül három napja tértem magamhoz, de már sok lett.
- Mindez csak azért, mert nem érzed jól magad? – kérdezte Dia csípőretett kézzel.
- Igen! – vágta rá Sanyi dühösen. – Elegem van ebből a Saradon-históriából!
- Haza is mehetsz, ha úgy tetszik! – vágott vissza a lány, s tüntetően hátat fordított Sanyinak.
- Mennék is, ha lenne hova! – morogta Sanyi.
- Elég – emelte fel a kezét Lednar.
Sanyi nyelt egyet.
- Nem lehetne felrobbantani Saradont? – szólalt meg hirtelen. Lednar és Dia ránézett.
- Egy bombával – folytatta felbátorodva. – Amiket a filmekben is használnak.
- Ez nem is rossz ötlet – jegyezte meg Dia, és kérdőn Lednarra nézett. A férfi elgondolkozva simogatta az állát.
- Hogyan kívánod ezt véghezvinni? – kérdezte végül.
Sanyi meghökkent.
- Hát... öö... nem is tudom – motyogta zavartan. – Valakinek el kéne terelnie a figyelmét...
- Acél van a testén – emlékeztette Dia. – Nem feltétlenül robbanna fel a bombával együtt. Vagy igen....?
- Egy próbát mindenképp megér – erősködött Sanyi. – Én vállalkozom arra, hogy felrobbantom. Dia, te meg elvonhatod a figyelmét, Lednarék meg feltartóztatják addig...
- Persze...! Még mit nem! Én is fel akarom robbantani Saradont!
- Elég! – szólt rájuk újfent Lednar. – Vannak olyan bombák, amik képesek áthatolni az acélon... De Dumnóról nehéz megszerezni egyet is, főleg azért, mert a legtöbb maga Saradon bölömbika-táborában van csak. Ennek megszerzése nem könnyű feladat.
- Bölömbika-tábor?! Az meg mi? – kérdezte Sanyi.
- Jaj, még ezt se tudod?! Bocs, Sanyi, de nincs kedvem elmagyarázni.
- Egyszóval bikák, amik képesek az ember kővé dermesztésére – válaszolta Lednar türelmetlenül. – De ki tudná megszerezni azt a bombát?
- Ha Dia eljön velem randizni, elmegyek – vágta rá Sanyi vigyorogva.
- Micsoda?! – fortyant fel Dia, és jól fejenvágta. – Mi ez a macsó szöveg, Sanyi?!
A srác elvigyorodott. Ez is nagyon tetszett neki a lányban – ez a hirtelen harag. És ahogy meglibben a haja... vagy az az eltökéltség, hogy legyőzze Saradont...! Bámulatos!
- Nos, akkor el mernétek menni? Ez nagyon veszélyes, előre mondom. Fegyvereket talán tudunk szerezni, de... nem találnátok el oda egyedül. Még én magam sem tudom az utat oda.
- Majd csak kiderül – vélekedett Dia. – És ha Sanyi is normálisan viselkedik, akkor... – elhallgatott, mert észrevette, hogy a fiú vagy fél perce őt bámulja.
- Sanyi?
- Höh?
Dia kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Ö... miért nézel? Van valami az arcomon?
- Ö... nem, dehogy! – Sanyi halványan elmosolyodott.
Lednar is a fiúra meredt, aki zavartan vigyorgott, és tüntetően másfelé nézett.
- Nos? Elmész Kindessel? – kérdezte végül a férfi.
- Ja... igen. Persze.
- Akkor az útvonalat kell már csak megszervezni, s megtudni pontosan a tábor helyét – morogta Lednar, azzal elsietett.

Nem sokkal később két dumnói férfi ereszkedett le a titkos ajtón keresztül. Sanyi épp az ágyán hevert és nyitott szájjal horkolt, míg Dia vacsorázott.
A dumnóiak mondtak valamit, mire Dia felkapta a fejét, s azon nyomban fel is sikított. Tomit hozták.
A fiú szétmarcangolt teste ijesztően hatott. Bal arcfelén felismerhetetlen sebeket kapott, s jobb alkarja nem is volt. Másik karjába infúzióhoz hasonló csövet vezettek be, fején nagy gézkupac. Hordágyon hozták; csak fél lába volt.
- Jézusom... – suttogta Dia elborzadva, és odasietett. Remegő kézzel megérintette Tomi véres homlokát.
A dumnóiak letették a földre a hordágyat.
- Tomi... hát a húscafatok tényleg belőled származtak? – kérdezte a lány halkan, és megsimogatta Tomi arcának ép részét. – Istenem... hős vagy, hogy túlélted!
- Közel sem biztos, hogy túl fogja élni – zendült fel Lednar higgadt hangja a lány háta mögött.
Dia felé fordult, majd vissza Tomihoz.
- Tudom. De már magához tért azóta, nem?
Lednar odafordult társaihoz, aztán válaszolt.
- Igen, egyszer. De a mentőseink azt mondják, beszélni sem tud már, és megbénult Hiszen se keze, se lába.
Diának összeszorult a gyomra.
- Hogy tehették ezt...
- Attól tartanak, hogy már innen nem fog visszakerülni Lagerfeltbe – fordított tovább Lednar. – Maradj mellette.
Azzal sarkon fordul, és elment.

Dia egész este Tomi fölött őrködött. Sanyi épp akkor ébredt fel, amikor épp letörölgette a fiú vérét az arcáról.
- Ki ez? – hökkent meg Sanyi.
Dia felsóhajtott.
- Tomi.
Sanyi elképedve bámulta a szétroncsolt testet. Óvatos léptekkel odament Dia mellé.
- Ő...?
- Igen. – Dia végre Sanyira nézett. – Jól aludtál?
Sanyi zavarba jött.
- Ó, hogy én? – hebegte. – Kutyaól.
Dia felvonta a szemöldökét.
- Milyen kutyaól?
- Kutyajól... akarom mondani. – Sanyi zavartan elvigyorodott, a fejét vakargatta. – Na és... magához fog térni? – bökött fejével Tomi felé.
Dia szomorúan rázta a fejét.
- A dumnói orvosok szerint az éjt is alig éri meg, bár már egész sokáig bírta.
- De a múltkor nem azt mondtad, hogy megtalálták a holttestét?
- Megtalálták, igen... de úgy tűnik, halottnak hitték, és el akarták temetni. A többi hogy hogy zajlott, nem igazán tudom.
Sanyi bólintott, aztán elfordult.
- Szerintem együtt fog elhalálozni velünk – mormogta, aztán visszamászott az ágyába.
- Miért mondod ezt? – csattant fel Dia.
- Mert ez a Saradon nemsokára kinyír minket – válaszolta Sanyi rosszkedvűen, és újból elaludt.

Szinte egy hétnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy végül Dia és Sanyi meleg köpenyekbe burkolózva, teli aggatva fegyverekkel, és kezükben egy rögtönzött térképpel útnak induljanak. Hideg szél fújt, de most, hogy Saradon eltüntette a havat, könnyebben haladtak előre.
Mivel semmilyen fa nem volt közel s távol, tábortüzet sem tudtak csiholni éjszakánként.
- A legnagyobb á-álmom egy rakás tüzifa – vacogta egy ilyen alkalommal Dia. - V-van még ennivalónk?
Sanyi kibontotta a magukkal hozott zacskót, és belenézett.
- Hát, nem sok: két üres kenyér meg egy hosszú kolbász, de be kell osztanunk, tudod jól. Vizünk is alig van már.
- Tudom – mondta Dia fanyalogva. – De egy fél szelet kenyeret igazán megehetnénk ma este, nem? És akkor is marad még egy.
- Már nem lehetünk messze – motyogta Sanyi, kezében a neki jutott kenyérrel. A sötétbe bámult. – Holnap estére minimum oda kell érnünk.
- Holnap estére...! És addig csak gyalogolni... meg fogunk fagyni éjjel! Három napja vagyunk úton; öt kenyérből maradt egy, három liter vízból is csak egy. Kihagyjuk az ebédet, és ezzel nem is mondtam semmit. Nagyon fázom!
- Én is – bólintott Sanyi, és összébb húzta magát.
Pár percig csend honolt, aztán Dia félig suttogón megszólalt:
- Sanyi!
- He?
- Nem „he”, hanem tessék. Egyébként kérdezni szeretnék tőled valamit.
- Tőlem? – Sanyi meglepődve emelte fel a fejét. Szíve ismét vad dobogásba kezdett. Talán most – fohászkodott magában -, talán most megkérdezi! Kérdezze meg, kérdezze meg...
- Ideadnád a vizes palackot?
A fiú erre teljesen lelombozódott.
- Hát persze – sóhajtotta, s kelletlenül átadta az üveget.
Dia szájához emelte az üveget, de Sanyi újabb sóhaja hallatán leeresztette, s homlokráncolva nézett a fiúra az üveg nyaka fölött.
- Mi az?
- Semmi – morogta Sanyi bosszúsan, és elfeküdt a földön. – Csak rájöttem, hogy mekkora marha vagyok, mert azt hittem...
Elhallgatott. Mélyen kifújta a levegőt, s tarkója alatt összekulcsolta a kezét.
- Mit? Mit hittél?
- Nem érdekes – dörmögte a fiú. – Jó éjszakát.
Dia azonban eltökélte, hogy most már nem hagyja annyiban. Odament a fiúhoz, és leült mellé.
- Mi a baj, Sanyi? Olyan furcsán viselkedsz mostanság!
Sanyi hallgatott. Az érzések, amik idegenek voltak de mindig csak Dia közelében jöttek elő... Minden éjjel a lánnyal álmodott, mindig rá gondolt, s szerette volna ha a lány...
Döbbenten nyitotta fel a szemét. Megrémült. Szerette volna, ha Dia odahúzódik hozzá, és ő átölelheti. Szerette volna, ha megcsókolhatná. Szerette volna, hogy Dia szeresse... úgy, ahogy ő...
Számára is döbbenetes volt, de szerette... szerette Diát!

Sanyi hallgatása olyan soká elhúzódott, hogy Dia kénytelen volt rászólni:
- Sanyi, ébren vagy még?!
A fiú ránézett, aztán elkapta a fejét. Végül felült, és nyugtalanul a földet piszkálta.
- Minden éjjel ugyanazt álmodom. Mindig. És rettegek... hogy az a csillag, mely álmaimban úgy ragyog, kihuny.
Dia szótlanul hallgatta.
Sanyi felemelte a fejét.
- Mindig arra a csillagra gondolok, pedig alig pislákol. Soha nem láttam még ezt a csillagot, pedig ott volt mellettem. De én nem emlékszem rá. Nyugtalan vagyok, és félek. Nem tudom elhinni, hogy velem is megtörténhet ez... – a homlokát dörzsölte. – De megtörtént, s így sebezhetőnek érzem magam.
- Nem igazán értelek, Sanyi...
Sanyi felsóhajtott.
- Nem is baj, ha nem érted, Dia. – azzal elfordult.
Hajnaltájt a föld a lábuk alatt heves remegésbe kezdett.
- Mi ez?! – pattant fel Sanyi.

Paták dobogása verte fel a csendet, s még magukhoz sem térhettek meglepetésükből, máris egy seregnyi bölömbikával találták szemben magukat. Sanyi kivonta a kardját.
- Szóval ők a bölömbikák?
- Igen - válaszolt Dia. – De...
Sanyi nem várta meg, hogy befejezze. Ordítva a bikák felé lendült. Egy bika farka úgy arconcsapta, hogy eleredt az orra vére, mire megtorpant. Egy másik ráhorkant, s tüzes lehellete miatt Sanyi ijedten ugrott félre.
- Azt nem mondtad, hogy ezek ennyire erősek! – nyögött fel, kezét vérző orrán tartva.
- Akartam, csak... Sanyi!!!
- Höh?

Egy bika rátámadt Sanyira, patájával gyomronvágta a fiút, mire az kétrét görnyedt. Kardjával erőtlenül próbált védekezni, de a bikák körülvették, s tüzüktől Sanyi felordított.
„Dia... miért nem csinálsz valamit?!”
Nem látta, hogy Dia eközben a bikákat uszítja egymás ellen: az egyiket különös erejével felkapta a levegőbe, és hozzávágta három másikhoz. De aztán a bikák úgy tűnt, őt is eltiporják. Kemény küzdelem következett, Sanyi a földön fetrengett, Dia egy karddal hadakozott. A bikák pedig csak jöttek és jöttek...
- Így nem megyünk semmire! – kiáltotta a lány. Sanyi nagy nehezen talpra küzdötte magát, és levágta az egyik bika fejét.
- Egyetértek! De akkor mitévők legyünk?!
- Egyáltalán ők honnét jöttek? – Dia belevágott egy tőrt az egyik szörnybe, és rögtön egy másik felé fordult.
- Nem tudom, de... ááh!!
Dia csak egy nagy puffanásra lett figyelmes. Rémülten fordult Sanyi felé.
- Sanyi!
A fiú a földön hevert, de nem válaszolt. Dia megpróbálta átverekedni magát a bikák tömegén, de kevés sikerrel járt. Mire úgy-ahogy megtisztította a terepet, számos sebből vérzett: ő is jócskán kapott a bikák farkától. Kissé sántítva sietett Sanyihoz.
- Sanyi!
A fiú félrefordított fejjel feküdt, véres karral és arccal. Gyomrán patanyom.
Dia térdre rogyott Sanyi mellett.
- Mi van veled?
Semmi.
- Magához téríthetem, ha akarod – hallatszott váratlanul egy lágy hang.
Dia összerezzent, és megperdült. Egy lány állt előtte, hegyes fülekkel, és tágra nyílt, tengert idéző szemekkel. Nagyon szép arca volt. Kiejtése árulkodott arról, hogy csak tanulja a magyar nyelvet, bár ezen Dia nem is lepődött meg igazán.
- Öh... te... te ki vagy?

A lány csilingelő hangon nevetett.
- Thera vagyok.
- Thera? Öh... angol vagy?
Thera zavartan nézett rá.
- Öh... dumnói vagy? – próbálkozott Dia.
- Aha – bólogatott, s csillogó szemmel nézett Sanyira. – Na? Magához térítsem?
- Jó lenne.
Thera lehajolt Sanyihoz, és csakúgy, mint Lednar, a fiú homlokára tette a kezét, s valóban, egy pillanattal később Sanyi mocorogni kezdett.
- Na, megyek is tovább – kacarászott Thera, és hátrébblépett.
- Hé, ne menj! – kiáltott fel Dia, miközben letérdelt Sanyihoz, és felültette. – Tudod a táborba vezető utat?
- Hogyne tudnám – nevetett Thera. – De nem biztos, hogy elárulom nektek.
- Miért nem?
- Mert nincs kedvem.
- De hát... – dadogta Dia. – Nem azért jöttél, hogy segíts nekünk?
- Nem hát. Csak épp erre jártam. Tudod, Saradonnak viszek információt, rendben van-e a tábor. Apropó, ti kik vagytok?
Dia elsápadt.
- Saradonnak? – kérdezett vissza. – Az nem lehet!
- Ellenségek vagytok? – nézett rá Thera gyanakodva.
- Igen! – vágta rá Dia kitörő dühvel. – És örülnénk, ha végre segítenél!
- Ha Saradon ellenségei vagytok, akkor az enyémek is – jelentette ki Thera.
Dia elszántan megmarkolta Sanyi vállát, aki zavartan hol egyikükre, hol másikukra tekintgetett.
- Most mi van? – motyogta. Megpróbált felállni, de Dia megszorította a vállát. – Ne mozdulj – suttogta. – A medálom megvéd minket.
- A micsodád?

Thera szeme villámokat szórt. Aztán hátravetette hosszú, fénylő haját, hátraszaltózott, s egy különös tárgyat húzott elő. Leginkább egy fekete botra hasonlított, feje pedig egy vérvörös rubintkőben végződött, ami kékes fényt bocsánatott ki Diáék felé. Furcsa köd ereszkedett rájuk. Dia megmarkolta a medálját, mire egy zöldes pajzsot vont maguk köré. Sanyi mocorogni kezdett, mire a pajzs szertefoszlott. A kékes fény megállíthatatlanul közeledett feléjük, majd telibe találta Sanyi gyomrát.
- Sanyi! – kiáltott fel Dia. A fiú szeme könnybe lábadt, és elhalóan nyöszörgött.
- Méreg van a fényben – sziszegte Thera. – Elgyengít. Ha mozogni kezdesz, megöl.
Dia rémülten nézett barátjára, aki nyögve felállni készült, de Dia gyorsan átkarolta a mellkasát, és pajzsot vont maguk köré.
- Ne mozogj, Sanyi – suttogta. – Biztos vagyok benne, hogy nem tréfál.
- Miért is... – kezdte Sanyi. Verejték csorgott le a haja tövéből, s összeszorult a gyomra. – Érzem...

Dia érezte, hogy Sanyi elernyed. Még szorosabban szorította magához, s a zöldes fényen keresztül farkasszemet nézett Thera-val.
- Ha megölöd Sanyit, én öllek meg téged – szólt halkan.
Thera elnevette magát, s leeeresztette a botját.
- Ó, abban nem kételkedem. Bizonyára ti vagytok azok, akik megpróbálnak harcba szállni Saradonnal.
- Te nem vagy dumnói! – kiáltott fel Dia dühösen. – Te is, akárcsak Saradon, Jaelről származol! Talán te vagy a vezetője a bölömbikáknak is?!
Thera-nak szeme se rebbent.
- Lehetséges. Amikor meggyógyítottam a társadat, még jobban elgyengítettem. Így még plusz munkájába telik majd beszélni.
Dia éktelen haragja gerjedt. Legszívesebben azonnal rárontott volna a lányra, de Sanyi miatt nem mert mozdulni, így csak dühösen meredt ellenfelére.
- Ezt még megbánod!
Thera nevetett.
- Saradon büszke lesz rám, ha megtudja, hogy sikerült végeznem a társaddal. Ha a pajzsod nem lenne, könnyűszerrel megölhetnélek téged is.
- Nem hinném – jelentette ki Dia barátságtalanul. – És Sanyit sem, ha nem lett volna neked kiszolgáltatva!
- Mi a nevetek?
- Nehogy azt hidd, hogy elmondom ezek után!
Thera összevonta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott.
- Sebaj. Saradon úgyis elmondja nekem.
- Mi közöd Saradonhoz?
- És neked mi közöd hozzá? – kérdezett vissza Thera.
- Takarodj! – csattant fel Dia, és csaknem felpattant.
Thera csilingelő hangon nevetett.
- Meddig tart még a pajzsod? – kérdezte fanyalogva.
- Semmi közöd hozzá!
Thera kezdte unni a beszélgetést, mert eltette a botját.
- Ennek így semmi értelme. Nem tudom, minek mennétek a táborba, de ott úgyis meghaltok. Azazhogy meghalsz, hisz a társad nem bírja sokáig majd. Nos, hát akkor viszlát! – kiáltotta, azzal búcsút intett, s elment.

Dia szitkozódva nézett utána. Most mit csináljon? Igazán belevághatott volna Therába egy kést. Benyúlt a köpenye alá, és elővett egy tőrt, ami megcsillant a napfényben. Lelki szemei előtt megjelent Sanyi könyörgő arca.
„Ölj meg, kérlek!”
Görcsbe rándult a gyomra. Lenézett Sanyira, aki még mindig eszméletlenül hevert a karjában. Mikor fog magához térni? És vajon tényleg azonnal belehal a sérülésébe, ha megmozdul?
Éhes volt. Sanyi oldalán lógott a kenyeres zacskó. Nem érte el. Ahhoz meg kell mozdulnia.
Dia hangosan elkáromkodta magát. Pillanatok alatt meggyűlölte Therát. Ó, miért is veri őket ennyire a sors?!
Miközben a sorsot átkozta, Sanyi felnyögött.
- Sanyi...! – szólt Dia halkan.
Sanyi köhögött, és felnyitotta a szemét.
- E... Elment már? – lehelte.
- El – felelte Dia, és nyelt egyet.
Sanyi ismét felnyögött.
- Az az átkozott Thera...
- Valóban az.
- Megöl... – Sanyi hangja rekedt nyöszörgéssé halkult.
- Nem, dehogy – rázta a fejét Dia.
- De megöl... tudom. – Sanyi ismét behunyta a szemét. – Ha... ha megmozdulok, meghalok.
- Nem... ne mondj ilyet. Nem... nem lesz semmi baj.
- Ne mondd ezt. Meghalok... Nem kuporoghatsz mellettem örökké.
- Sanyi! – Dia csaknem sírt. – Én... én melletted maradok akármeddig!

A fiú meg se hallotta. Gyomrában tompán lüktetett a fájdalom, és kiszívta az összes erejét a végtagjaiból. Egyre erőtlenebbül érezte magát.
- Engedj el, Dia... hagyj itt. Nekem... – elment a hangja. A rémület szülte köd rászállt az agyára. Most tudatosult csak benne, hogy bármikor meghalhat.
- Nem hagylak el! – kiáltott fel Dia, s könnybe lábadt a szeme.
- Muszáj... – suttogta Sanyi, s hörgése megadó sóhajjá vált.
Dia ledermedt. Óvatosan elvette a kezét Sanyi mellkasa elől, mire a fiú ernyedten a földre hanyatlott.
- Sanyi...!
Dia kábultan ismételgette a fiú nevét. Sanyi nem válaszolt.
- Sanyi! – kiáltott fel, s megrázta az ernyedt testet. – Válaszolj! Mondd, hogy nem...
Valami forró folyt le az arcán, és rácsöppent Sanyi sápadt arcára. Megtörölte a szemét.
- A... a... nem...
Dia felkapta a fejét, s Sanyira bámult, aki félig lehunyt szemmel motyogott hozzá.
- Ne... ne...
- M... mit... mit ne?
- Ne... sí... ne sírj. Még... még... élek.
- Sanyi...
Dia ekkor jött rá, hogy Thera hazudott. Sanyi nem hal meg, ha mozog. Azonnal karjába vette a fiút, és felküzdötte magát, így indult tovább.

Folyt. köv.