Requiem Helyett

Kegyetlenül éreztem magam, kegyetlennek tartottam magamat és a világot egyaránt. Nézni sem tudtam, hogy ne fájjon, milyen hamar elment...
Milyen hamar elment, én pedig ilyen egyedül maradtam. Nem volt többé senkim, nem várt rám senki, és én sem vártam többé senkit. Szabadság ez, de valahol lehúzott, hogy többé nincs kihez, mihez húzzak... Talán nem is arra volt szükségem, hogy irányítsanak, csupán arra, hogy ne érezzem magam elveszettnek, egyedülinek, ebben a rohadt nagy viharban, amelyet életnek csúfolnak!
Nem tudtam, mihez fogok kezdeni, nem tudtam, miért kell egyáltalán nekikezdjek valaminek is.

Elvesztettem egy számomra nagyon kedves embert. Fájt, nagyon fájt. Nem menekültem a fájdalom elöl, bárki bármit mondjon, akkor azt hittem, jobb magamat átadni neki. Amúgy sem tudtam volna magammal mihez kezdeni... Ő volt az az ember, aki irányt adott az életemnek, az első ember, aki úgy gondoltam rám, mint aki egyszer olyan erős lehet, mint ő, s mint minden generáció, az előzőnél okosabb.
Bízott bennem, akár önmagában, soha nem kellett megkérdőjeleznem tudását, tapasztalatait, nem próbált olyasmit adni nekem, amit ő maga ne tapasztalt volna, olyan egyszerű volt belül, mint a gyémánt, számomra pedig éppoly értékes is.

Kegyetlen volt, mert én túléltem őt, nekem meg nem vonták vissza a fentiek a jogomat, én ugyanúgy kellett fenntartanom továbbra is magam, mert éreztem az élet jegyét, az éhséget, a szomjúságot, fáradtságot...
Azon kívül, hogy csillapíthatatlan vágyódást és hiányt éreztem, tapogattam az űrt a lelkemben, nézegettem a sebem, amelyet rajtam hagyott a halál, az ő halála, én nem ápoltam semmivel az emléket. Nem jártam ki hozza talán meg hónaponta sem. Nem tartottam fel órás elmélkedést minden cselekedetem előtt, vajon ő is így tenne-e? Nem gondolkoztam lassacskán a tanításain, sőt... Lassacskán eszembe sem jutottak szavai, amelyekkel formált, nevelt...

Mostmár ott tartok, hogy csak bizonyos helyzetekben jut eszemben, vagy csak egy Deja Vu érzés fog el: "Ezt már hallottam, nekem ezt már mondta valaki...De ki is?"
Pedig nem vagyok szenilis, a második X is meg csak kacsingat felém, az is vajon mennyi gondot, bajt állít elém, s ő már nincs velem! Azt hiszem, az a büdös nagy helyzet, hogy a szívem úgy érezte, van elég terhe. Levette az emlékezés nyűgét, a hiánya fájdalmát és elindult. Ha egyedül is kell ezután járnia, de egy helyben nem maradhat. Hiszen azért jöttünk erre a földre, hogy tanuljunk, ismerjünk, megismerjünk. Egy fiatal szívvel nem állhatok sokáig a fejfájánál sem, fáj, hogy nem nyelem le, én élek, és meg van képen a sírjánál élvezkedni, élvezni akár csak ha a napsütést is!

Az a helyzet mostmár, hogy ő megtette, amit az esélyei engedtek, és amit tehetett, de elment, most nekem kell megállnom a saját lábamon, mert nekem kellett túlélnem őt. Az élet anyja a halál. Minden valami más pusztuláséval születik.
Hat éve ment el ebből az árnyékvilágból, ha valakire hagyott valamit is a lelkéből, rémélem, amikor nekem is meglesz a magam tanítványa(i), legalább olyan jó tanár leszek, mint ő.
Addig meg csak abban reménykedem, megállok a helyemen, és nem hozzák rá szégyent. Támaszom legyen ő mindig!
Millió csók neked, Nevelőanyukám!