Fekete fátyol - V. rész - 10.

Másnap hajnalban Lednar – ígéretéhez hűen -, hangosan beszélni kezdett hozzájuk, amitől mindegyik gyerek felriadt.
- Kel a nap! Siessetek!
- Jajj! Elgémberedett a nyakam! – nyögte Dia. Tomi az elfagyott ujjairól morgott valamit, Sanyi meg a sajgó fejéről, amit azután vágott a jégfalba, mikor Lednar megszólalt.
- Szerinted aludt Lednar valamit is az éjjel? – súgta Sanyi Dia fülébe. A lány kétkedőn felvonta a szemöldökét.
- Nem vagyok biztos benne – suttogott vissza.
A rájuk váró út második felét csendben tették meg. Hamarosan Lednar előremutatott.
- Megérkeztünk.
Sanyi felkapta a fejét, s így tett másik két társa is.
Előttük egy magas épület körvonalai rajzolódtak ki. Szürke falára valaki rászögelt egy vastáblát, ezzel a felirattal:

Dumno oziden

- Lednar! Mit jelent ez? – kérdezte a lány.
- Hadiszállás – felelte a férfi.
A gyerekek furcsállkodva összenéztek. Lednar benyitott a kapun, a többiek követték.
Dumno hadiszállása akár egy iskolának is beillett volna. Mindenütt szürke falak, szűk folyosók, és dohos, áporodott levegő. Síri csend.
Lednar szó nélkül végigment a folyosón, és egy kézmozdulattal letörte a zárat az ajtóról. Tomi szájtátva nézett rá.
- Ezt meg hogy... – kezdte. Lednar lábával belökte az ajtót, és az eléjük táruló kupacból kihajigált egy baltát és egy fejszét; utóbbi lendületesen beleállt a falba, közvetlenül Dia feje mellett.
- Tulajdonképpen mit keres? – érdeklődött zavartan Tomi. A férfi, szokásához hűen nem válaszolt. Körülöttük már szanaszét hevertek a különböző fegyverek: elektrosokkoló, revolver, lándzsa, rövid kard, kopja, géppuska, lángszóró...
- Tavaly egy elektrosokkolóval kínoztak meg engem – emlékezett vissza Dia kicsit ijedten.
Tomi felkapta a fejét.
- Tényleg? Az tök jó lehetett!
Dia tekintete elborult.
- Nagyon – morogta. – Teljesen igazad van; kis híján meghalni a legjobb.
Lednar váratlanul feltérdelt. Erős kezében egy hatalmas kardot tartott; azt forgatta áhítattal.
- Tökéletes. Lawren! Gyere csak ide!
Sanyi odament hozzá. Lednar a kezébe adta a kardot, ám annak súlyától Sanyi felkiáltott, s rögtön elejtette. A térde megroggyant, a csuklójába éles fájdalom hasított.
- Áu! – dörzsölgette a csuklóját a srác. – Ez bazi nehéz!
- Ne idétlenkedj! – reccsent rá a férfi barátságtalanul. – Gyerünk, suhints vele!
Sanyi újra felvette a kardot, de megint elejtette.
Ebben a pillanatban megremegett a föld, de olyan erővel, hogy mindnyájan hanyattestek. Valami zúgást hallottak.
- M... mi történik?! – nyüszítette Tomi.
Lednar szeme villámokat szórt.
- Ha ez az, amire gondolok, igen nagy bajban vagyunk! Nem teheti a népemmel Saradon! – azzal felpattant, és tántorogva bár, de kirohant.
- Hé! – Sanyi is felpattant, és utánaeredt, de mindudatlan nekiesett a falaknak. Az egész bolygó remegett. Dia és Tomi botladozva követte.

Lednar kint állt a hóban, és a láthatárt fürkészte. Végül meglátta azt a kék foltot, amit keresett.
- Víz... megolvasztotta a havat! Sejtettem, hogy ez bekövetkezhet, szerencse, hogy... Gyerünk a csónaképítőhöz!
Azzal futásnak eredt. A gyerekek lihegve követték.
- Dia, te sem tudsz kezdeni a rengéssel valamit? – próbálta túlkiabálni az egyre hangosabb vízzúgást Sanyi. A hó a távolban már megolvadt, és hatalmas víztömeg zúdult a pusztára.
- Nem! – kiabált vissza a lány. – Megpróbálhatom, de nem fog sikerülni! Én csak támadni tudok, de védekezni nem!
Hallotta, ahogy Sanyi elkáromkodja magát. Rohantak Lednar után, ahogy a lábuk bírták. De a víz megállíthatatlanul közeledett, s mikor Dia hátranézett, felsikított. Mire Sanyiék is hátranéztek, szembetalálták magukat a hatalmas víztömeggel. Egy nagy hullám csapott át a fejük felett.
- A hegyről jön lefelé! – kiáltott hátra Lednar, meg sem állva. Aztán pillanatokon belül a vízben találta magát.

Sanyi köhögve-prüszkölve igyekezett a felszínre jutni. Vadul kapálózott, s mikor végre kibukott a vízből, zihálva nézett körül. A puszta, ahol eddig álltak, egy élő folyóvá változott egyik pillanatról a másikra. A hadiszállás recsegve-ropogva omlott össze: nem bírta a súlyt, ami ránehezedett.
Hamarosan Dia és Tomi feje is feltűnt a vízben.
- M... majdnem megfulladtam! – zihálta Tomi döbbenten.
Egymáshoz úsztak.
- Hol van Lednar? – kérdezte Sanyi, és hátrasimította vizes hajfürtjeit.
Dia némán rázta a fejét, aztán lebukott a víz alá.
- Mi keressük szerintem itt – javasolta Tomi, és úszni kezdett előre. – Vitessük magunkat a... Váogh!
Egy újabb hullám méterekre sodorta el Sanyitól. Aztán valami fekete csáp rátekeredett Sanyi bokájára, s lerántotta a víz alá.
Egy polipszerű szörnyeteg lehetett az. Sanyi észrevette, hogy egyre több szörnyeteg jön arrafelé a vízzel. Sok kis fekete lény.
Kezével a szörnyeteg felé ütött, amaz azonban nem engedte el. Csápjával egészen közel engedte a testéhez, és kitátotta hatalmas pofáját, és egészben bekapta a kapálózó fiút. A száját becsukta.
Sanyi kétségbeesetten feszegette az éles fogakat. A szörnyeteg nyelt egyet, s Sanyi lélekjelenlétének köszönhette csak, hogy épp idejében meg tudott kapaszkodni az egyik fogban, és felmászni rá.
A polip bizonyára érezhette, hogy Sanyit nem sikerült lenyelnie, mert vadul rázta gömbölyded testét. Sanyi nem látott sokat, mivel iszonyú bűz mellett korom sötét is volt. Abban viszont biztos volt, hogyha nem tud kijutni, senki sem fogja megtalálni. Keze csúszni kezdett, ezért óvatosan függezkedni kezdett a fogon, és átlendítette magát egy másikra, csakhogy ekkor a polip változtatott a testhelyzetén, s Sanyi leesett ragadós nyelvére. Csúszni kezdett lefelé a bestia torkán, de szerencsére ekkor ismét vízszintesbe került a szörnyeteg. Sanyi visszamászott a foghoz, és újból felkapaszkodott rajta.
Csüggedten gondolt arra, hogyha a polip nem nyitja ki a száját, ő hamarosan vagy megfullad itt, vagy esetleg tényleg táplálék lesz.
- Dia! Tomi! – kiabálta, de tudta jól: senki sem fogja meghallani.

***

Eközben Lednar erőteljes karcsapásokkal úszott, küzdve a fel- felcsapó hullámokkal. Egyre csak az járt az eszében, hogy el kell jutnia a csónakkészítőhöz. Nem tudta, Sanyiék követik-e, de úgy gondolta, nyugodtan megkeresheti őket, miután szerzett egy csónakot. Nagy nehezen elérte a csónakkészítőt, aki épp a csónakokba ülő embereket bocsátotta útjukra.
- Gondo, viszek egy csónakot, jó? – azzal beugrott az egyikbe, és visszafelé kezdett evezni.
Útközben rálelt Tomira, akit nekivágott egy sziklának a víz, és most azon kuporgott.
- Hol van Dia és Sanyi?!
- Nem... nem tudom – kapkodott levegő után a srác. – E... elvesztettük egymást.
A király összeszorította a száját.
- De... nem hiszem, hogy meghaltak volna - tette hozzá sietve Tomi, miközben bemászott a férfi mellé. – Hiszen... tudnak úszni.
- Az nem jelent egyebet – felelte erre Lednar -, hogy a kisebb veszélyt elkerülték, a nagyobba pedig egyenesen beleestek. – azzal se szó, se beszéd, belevetette magát a vízbe.
Tomi dermedten nézett a férfi után, megkapaszkodva a csónak szélében.
- Ennek megártott valami, vagy mi van?! – motyogta csak úgy önmagának. – Vagy talán szimplán hülye? Attól tartok, mindkettő.

Lednar jóformán két métert sem úszott, mikor összetalálkozott Diával. Intett neki, hogy kövesse, azzal visszaúsztak Tomihoz.
- Hol van Sanyi? – kérdezte a lány, mikor elérték a csónakot, és meglátta a bent ülő Tomit, aki a hullámokkal viaskodva próbálta egy helyben tartani a csónakot.
- Őt keressük – felelte mogorván Lednar, azzal átvette az evezőt.
Dia idegesen nézett a vízre.
- Mik azok a fekete pontok? – kérdezte váratlanul.
- Kisebb szörnyetegek; Saradon szörnyei Dumno hegyéről. Annyira nem veszélyesek, mint az óriáspolipjai, amik ha lenyelik az áldozatot, a világ végéig szenvedhet a gyomorsavjában. Nem kellemes, ha valaki oda kerül, bár volt már, aki túlélte.
- Valóban? És... még mindig él?
- Nem. – Lednar biztos mozdulatokkal evezett, és ő is a folyót figyelte. – Még aznap meghalt.
A lány nyelt egyet.
- De nem értem, hogy olvadhatott meg ilyen gyorsan a hó? – tette fel a kérdést Tomi.
- Saradon a saját erejével képes ilyesmire – válaszolta Lednar. Felpillantott az égre. – Még szerencse, hogy vihart nem tud előidézni.

A két gyerek egymásra nézett. Tomi megvakarta a fejét, és úgy tett, mint akit roppantul érdekel a csónak, de közben lopva Diára pillantott. Vajon ha kiderül, hogy Sanyi halott, mit fog csinálni?
- És mi az a nagy fekete pont? – nyögött fel Dia. Tomi felkapta a fejét. Lednar most először látszott idegesnek.
- Az egy óriáspolip – felelte, és rögtön készült, hogy ellenkező irányba terelje a csónakot. – Jobb lesz, ha nem vesz észre minket, mert felfalna a csónakkal együtt.
- És ha elkapta Sanyit? – kérdezte Tomi.
Lednar összehúzta a szemöldökét.
- Meglehet, de ha így van, nem tehetünk semmit. Induljunk tovább!
- De...
Dia torkában hatalmas gombóc nőtt.
Mikor eltávolodtak kissé a poliptól, összetalálkoztak egy véres, szakadt ruházatú dumnóival, aki nemrég menekülhetett meg.
Lednar kérdezett tőle valamit. Amaz zihálva válaszolt. Aztán Lednar megint kérdezett valamit. Hosszú szóváltás után Lednar odafordult társaihoz:
- Ez az ember látta, hogy az óriáspolip elragad egy fiút. Lehet, hogy Lawren volt az. Ő is alig bírt megszabadulni. Az volt a szerencséje, hogy a polipnak már megvolt az áldozata, így csak megszorongatta egy kicsit.
- És attól véres? – rökönyödött meg Tomi.
- Nem, azt a kis szörnyek csinálták. De ha valóban Lawrent ragadta el... – súlyos csend következett. Lednar nem fejezte be a mondatot. Szótlanul odabiccentett a dumnóinak, és tovább eveztek.

***

Tomi félőn pislogott rá Diára, várta, hogy a lány mikor fog esetleg sírni, vagy valami, de ilyesmi nem történt. A lány inkább összeszorította a száját, és nem szólt semmit. Egyikük sem kérdezte, hova mennek, Lednar pedig nem is beszélt róla.
Dia nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Sanyit ott kell hagynia egy szörnyeteg prédájaként, s mikor már igencsak maguk mögött hagyták a szörnyeket, már el is határozta, hogy Sanyi után megy.
- Lednar – szólalt meg határozottan. Mivel a férfi csak mordult egyet, folytatta: - Visszamegyek Sanyiért.
A férfi erre összerándult, és megfordult. Villámló szemekkel nézett a lányra.
- Megőrültél?! – szisszent fel.
- Nem – felelte Dia, állva a dumnói tekintetét. – De nem hagyhatom, hogy Sanyi meghaljon!
- Nem tehetsz érte semmit – jelentette ki Lednar, és elfordult.
- De igenis tehetek! Megölhetem a szörnyet, és...
- De Saradont csak te tudod megölni – szólalt meg Tomi csendesen, mire a lány felé fordult.
- Saradonnal később is ráérünk foglalkozni, nem?
- Dia, maradj itt. Sanyi mára már biztosan halott...
- Ne mondj ilyet! – csattant fel Dia remegő hangon. – Sanyi nem halt meg! Tudom! Neki élnie kell!
- Dia...

De a lány nem figyelt rá, már a csónak szélén állt, aminek következtében sikeresen felborította a csónakjukat. Lednar és Tomi Diával együtt a vízben landolt.
- Mindjárt jövök! – kiáltott oda nekik Dia, mikor kibukkantak a vízből, és úszni kezdett visszafelé. Tomi ekkor észrevette a kis szörnyeket, amik észrevétlenül körbevették a lányt. Villámgyorsan a vízbe csapott, hogy elijessze őket, s úszni kezdett Dia felé. A szörnyecskék belekapaszkodtak Dia karjába, és éles fogukkal beléharaptak. A lány felsikított, és megpróbálta lerázni őket magáról. Tomi vadul csapkodta a vizet, azonban rá is rámásztak; belecsimpaszkodtak az arcába, a lábába, és szinte megbéklyózták a vízben.
- Segítség! – kapálózott a fiú. – Segí... – feje a víz alá bukott. A szörnyek a víz alá vonszolták áldozatukat.
Dia pofonvágott egy szörnyecskét.
- Tomi! – kiáltott fel elakadó lélegzettel.
- Kindes! – ordított fel Lednar dühösen. Előhúzta a kardját, és hajszálpontosan elérte a Dia karján lógó szörnyeket; megragadta a lány karját, és előre lökdöste.
- Siess!
- De Tomi...
Lednar hevesen hadakozott, egyre előrébb és előrébb küzdve magát.
- Mi lesz Tomival? – kérdezte Dia kétségbesetten.
A férfi most sem hallotta.
Dia körülnézett Tomi után, s ekkor észrevett egy vörös foltot a víz felszínén. Ledermedt. A folt egyre nagyobb és nagyobb lett. Vér.
A lánnyal forogni kezdett a világ.
- TOMI! – ordította, s lebukott a víz alá. Fulladozott a véres víztől. Kezével odébblökdöste az útjába kerülő szörnyeket, akik szájukban húscafatokkal igyekeztek utolérni. Dia fejében csak az járt, hogy ezek Tomi testéből származnak, s a zsibbadt rémület szinte megbénította őt. Végül, mikor levegője fogyni kezdett, észrevette a fiút. Felküzdötte magát a felszínre, hogy aztán újból lebukhasson; látta, hogy Tomi a folyó fenekén hever, de már annyira szétmarcangolták, hogy a lány már kételkedett benne, hogy életben van. Szörnyek tapastak rá újra és újra, s sehogy sem sikerült eljutnia Tomihoz.

Felkiáltott; orrába-szájába belement a víz. Felúszott a felszínre, prüszkölt és fuldoklott. Aztán egy kar váratlanul átkarolta a mellkasát, és ismét lerántotta. A csontos, hosszú kéz egy hosszúkás fejű szörmyeteghez tartozott. Megragadta Dia nyakát, s szorongatni kezdte. Dia nem kapott levegőt. Kétségbesetten kapálózott, forgott vele a világ, hányingere volt. Minden gondolata az volt, hogy meg fog fullani, ha nem csinál valamit...
Düh.
Ez az egy szó elemi erővel töltötte el, s azon nyomban sikerült mellkasba löknie ellenfelét, és felúszni. Lednar közel volt hozzá, s Dia döbbenten látta, hogy az óriáspolippal hadakozik. Aztán a polip egyik csápja fejbetalálta a dumnóit, s amaz méterekkel odébb csobbant a vízben.
- Lednar – nyögte ki Dia kábultan. – Lednar...
Érezte, hogy a világ kezd elfeketedni előtte, végtagjai abbahagyták a kapálózást, s teste ernyedten a vízbe zuhant.

***

Sanyi görcsösen kapaszkodott, s közben megcsiklandozta a szörny hatalmas szájpadlását. A polip gurgulázott, s olyan heves rángatózásba kezdett, hogy Sanyi ismét leesett csúszós nyelvére.
A polip fellőtte magát a levegőbe, s megpördült. Sanyi rémülten ordítva csúszni kezdett lefelé a szörny torkán. Dühödten rácsapott a nyelvre, belemarkolt a szélébe, és felküzdötte magát. Fél kézzel egy fogba csimpaszkodva megpróbálta szétfeszíteni a polip száját, s közben azon töprengett, vajon hogy lehet a polipnak foga. Talán ez nem is polip, hanem csak annak néz ki?
Hirtelen a polip lebukott a víz alá, és végre kinyitotta a száját. A bezúduló víztömeg hanyattlökte Sanyit, de elkapta a másik fogat, s döbbenten meredt a vízbe. Dia!
Előrelendült, és kiúszott a polip szájából. Odaúszott Diához, és épp idejében rántotta el a szörnyeteg pofája elől. Megragadta a lány ruháját, s felúszott a felszínre.
Lábával elrúgott két szörnyecskét, s megkapaszkodott egy sziklatömbben. Lefektette Diát, és csöpögő hajjal pofozgatni kezdte.
- Térj már magadhoz, hallod? Dia!
Semmi. Sanyi idegesen túrt a hajába.
- Dia! – szólongatta. – Térj már magadhoz!
Egy szörnyű gondolat hasdított belé. Lehet, hogy Dia megfulladt?
Kezét a lány nyakához érintette. Nem, nem halt meg!
Megnyomta Dia mellkasát.
- Gyerünk már! Dia, ébredj!
A Diából feltörő erőteljes köhögés örömmel töltötte el. Gyorsan felültette, és hátba veregette.
- Jó... – zihálta. – Gyerünk, köhögd csak ki!
A lány végre felnézett, és pislogva Sanyira meredt.
- Hol... – motyogta. – Tomi...
A szemei újra lecsukódtak, és elernyedt.
- Hé! Dia! – megrázta a lányt. – Ne... Dia!
Dia ismét feleszmélt, mikor Sanyi erőteljesen pofon csapta.
- Höh?
Elképedve bámult Sanyira.
- Dia! Végre! Jól vagy?
Úgy tűnt, a lány kezdi felismerni.
- Sa... Sanyi? – nyögte ki elgyengült hangon.
- Igen, igen. Jól vagy? Mi történt?
- T... Tomi... Tomi meghalt...
Sanyi úgy érezte, kihúzták alóla a szőnyeget; egy hosszú pillanatig fel sem fogta Dia szavait.
- Te... tessék? – nyögte ki végül.
- Meghalt! – Dia hangja elcsuklott, s könnyek folytak végig az arcán. – Érted?! Meghalt!
A srác kifejezéstelenül bámult rá.
- Meghalt... – Dia rázkódott a sírástól. – Megölték... megölték a szörnyek!
Sanyi elsápadt.
- Ez... ez biztos? – kérdezte végül.
Dia nem bírt többet mondani. Zokogva elfordult, és kézfejével letörölte a könnyeit.
Sanyi a vízre bámult, mely egyre jobban vöröslött Tomi vérétől, de nem szólt.
- És... Lednar?
- Kit érdekel! – Dia még jobban sírt.– Tomi meghalt!
- Jól van na! De tudnom kell, hogy egyedül maradtunk-e, vagy sem!
- Téged csak ez érdekel?!

Ebben a pillanatban vakító fény villant, s Sanyiék hosszú másodpercekig nem láttak semmit. Vízcsobogást nem hallottak már, s mikor leeresztették a kezüket az arcuk elől, legnagyobb döbbenetükre egy kopár puszta közepén találták magukat.
Pár percig csend honolt, aztán...
- Hol vagyunk? – dörmögte Sanyi.
Dia Sanyi felé fordult, s Sanyi az arca láttán hátrahőkölt. Dia szeme vörössé változott, ördögi hahotájától Sanyi háta borsódzni kezdett. A lány kezében kard villant, s azon nyomban végigszántott Sanyi karján.
- Áááúú...!
- Lawren, Kindes ott maradt a sziklán. Hamarosan megölik őt. – Dia átváltozott Saradonná.
- Mi...? – Sanyi vérző karjára szorította a kezét. Meg volt zavarodva. Hogy kerül ide Saradon?
Saradon felnevetett.
- Megölettem a barátotokat. Szegény Fekete Tamás. Biztosan fájt neki.
- Teeee...!

Sanyiban olyan iszonyatos düh lobbant fel, hogy nem is figyelte, mit csinál; öklével erőteljesen belecsapott Saradon arcába, azonban csak acélba ütközött. Meghökkenve lépett hátra. Saradon mosolygott.
- Nem tudsz megsebezni, Lawren. Nem mondtam még, hogy én vagyok az emberek ellensége?
- Megölted Tomit! – bömbölte Sanyi, s sorozatosan ütötte-verte Saradont, de csak a keze fájdult meg. – Megöllek!
Saradon nevetve hátrált.
- Nem akarod viszontlátni a barátodat? Mi, Jaelek képesek vagyunk visszahozni a testüket az életbe... azazhogy zombivá változtatni őket. Hallottam, a mi alkotta Völgyet ti pusztítottátok el. Kár.
Sanyi megdermedt - még Saradon ütlegelésével is abbahagyott.
- M... Mi? Te... Ők... Ti... – csak ennyit tudott kinyögni.
- Igen – felelte nemes egyszerűséggel Saradon. – Mi alkottuk meg a Zombik Völgyét, s mi alkottuk meg a zombik egy részét is.
A fiú csak állt. El sem akarta hinni.
- Hát miattad van minden! – fakadt ki végül.
- Ugyan, Lawren, ne légy ennyire haragtartó! Nem, nem minden miattam van. Ne fogj rám mindent. De tény, hogy annak idején én voltam a zombik egyik alkotója. Sőt, én mondtam meg a zombiknak, hogy üssenek le téged, amikor az ostoba Iboz csatlósai kerestek téged!
- Hogy?!
- Nem akartam, hogy kimenj, mert akkor megöltek volna, de Davius és Jaden túljártak az eszemen, s majdnem meg is öltek a Zombik Völgyében. Emlékszel még? De arról nem tehetek, hogy Daviusék kivívták a Zombik vezérének, Madennek a haragját.
Sanyi tátott szájjal nézett rá.
- No, de nem ez a lényeg. Azért hoztalak ide, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek
ennek a...

Saradon hirtelen elhallgatott. Lednar állt mögötte, karjával átkarolta Saradon nyakát, s erősen szorította. Sanyi döbbenten hol Lednarra, hol Saradonra meredt. Saradon bárhogyan is kapálózott, nem tudott kikerülni a király szorításából.
- Megleptelek, Saradon? – kérdezte a férfi. – Nocsak.
Saradon vicsorgott. Megfogta Lednar karját, és megpróbálta lefejteni magáról.
- Azonnal tüntesd el a vizet – mordult fel Lednar. – Most azonnal!
- Ne is álmodj róla, Lednar! – vágott vissza a jaeli. – Úgysem tudsz megölni!
- Én nem lennék benne olyan biztos – felelte Lednar. Kezében kard villant, azonban ekkor váratlan dolog történt. Saradon egyik kezével kést vett elő, s végigvágott rajta Lednar karján, mire a dumnói felhördült, és hátratántorodott. Miközben Saradon felugrott a levegőbe, egy kardot emelt a feje fölé, úgy készült lecsapni. Lednar védekezőn a feje fölé emelte a fegyverét, úgy hárította a csapást, de a térde így is megroggyant.
- Lednar! – kiáltott fel Sanyi.
- Láthatod, Lawren, hogy nem minden a hírnév. – Saradon kiütötte Lednar kezéből a fegyvert, s a férfi szívének szegezte kardját. Lednar a földön térdelt, és zihálva meredt az előtte lévő pengére.
- Búcsúzz el a népedtől, Lednar!

Sanyi akkor lendült mozgásba, mikor Saradon átdöfni készült ellenfele szívét. Öklével belecsapott Saradon arcába, aztán átgurult a karja alatt, felkapta Lednar elejtett kardját, és félreütötte Saradonét.
- Én vagyok az ellenfeled, Saradon!
A férfi felvonta a szemöldökét, és hátralépett.
- Te? Lawren, ne röhögtess. Túl gyenge vagy.
- Majd meglátjuk! – vicsorgott Sanyi, és ujjai még szorosabban zárultak össze a kard markolta körül. – Gyere, gyáva nyúl!
- Nem fogom az időmet a te fajtádra pazarolni! – Saradon ismét Lednarhoz lépett, de Sanyi erre rávágott a karjára. Saradon megpördült, s akkorát vágott Sanyi felé, hogy a fiú hátratántorodott.
- Gyenge vagy, Lawren. Nálad még Kindessel is többre megyek!
- Ki ne ejtsd a nevét! – ordított fel a fiú, és dühödten újból támadásba lendült. Saradon ekkor megrázta magát: két ágyú siklott elő a vállaiból, egy kar pedig kinőtt a mellkasából. A kar kinyúlt, megragadta Sanyit, felemelte a levegőbe, és megszorította. Sanyi felordított, kezéből kiesett a kard.
- Ostoba... ENGEM NEM TUDSZ MEGÖLNI!
- Á... áá... – Sanyi arca eltorzult a fájdalomtól. Hirtelen a kar elengedte, de mielőtt lezuhanhatott volna a földre, Saradon kilőtt egy ágyúgolyót, ami kilökte Sanyit a puszta világából, át a folyóhoz, ahol egy hegybe csapódott, felrobbant, magával rántva Sanyit a sötétségbe.

Lednar feltápászkodott. Hátravetette hosszú, fehér haját, és újra felvette a kardot. A karja még vérzett, de nem törődött vele. Nyugodt arccal megállt, és várt.
Saradon feléje fordult.
- Cafatokra lőlek szét, Lednar! És te egy karddal akarsz kiállni ellenem?
A férfi nem válaszolt. Higgadtan nézett farkasszemet ellenfelével.
- Ezt vegyem igennek? Ahogy akarod, Lednar. Fog fájni, de csak egy pillanatig. – előrelendült, és kilőtt egy ágyúgolyót Lednar felé, aki félreugrott.
Saradon behúzta a kart a testébe.
- Sosem fogod tudni már megmenteni Dumnót, Lednar! Minek strapálod magad?
A férfi most sem méltatta válaszra.
- Lawren most már biztosan halott – elmélkedett a jaeli, miközben Lednar ismét kikerült egy lövedéket. – Szegény fiú. Szép halála volt. Mint annak a másiknak. Hogy is hívták? Fekete Tamás? Úgy tudom, szétmarcangolták a szörnyeim. Micsoda fordulat!

A dumnói király nem mutatta, hogy felbosszantották-e Saradon szavai. Hűvös volt, akárcsak mindig. Elugrált a lövedékek útjából, kivédte Saradon kés-támadásait, bár az egyiknek így is sikerült megsebeznie az arcán. A vér lefolyt a tunikájára, de még biztosabban markolta a kardját.
- Vérzel – állapította meg elégedetten Saradon, s elmosolyodott. – Fáj, ugye? Már nem tart sokáig. Akár most is vége lehet. Gyere, állj elém! Egy pillanat, hisz tudod.
- Lehet, hogy egyszer meghalok, de nem egy ilyen keze által – vetette oda Lednar fagyosan.
- Büszke, mint mindig. Nem unod még ezt a szörnyű önteltséget?
Mivel nem érkezett semmilyen felelet, Saradon eltüntette az ágyúkat és mindenféle fegyvert, s egy egyszerű kardot vett elő.
- Úgy látom, ezzel talán többre megyünk. Akkor hát, rajta!
Lednar előreszökkent, s heves támadást indított Saradon ellen. Saradon alulról döfött. Lednar megperdült, és kivédte. Felugrott a levegőbe, szaltózott egyet...
De elkésett. Saradon előhúzott egy ágyúlövedéket, s hátrébb ugorva megcélozta Lednart. A golyó süvítve repült a levegőben, s miközben fejentalálta Lednart, a földre taszította.
Saradon mohón figyelte Lednart, ám semmi mozgást nem észlelt. A férfi kezét-lábát szétvetve hevert a földön.
- Lám-lám. Ennyi, Lednar? Már nincs erőd felkelni? No, sebaj. Azért visszaküldelek Kindeshez. Had sírjon a holttestetek felett!

Intett, mire a puszta képe szétfoszlott, Lednar pedig egy füves parton találta magát. Saradon még egyet intett, mire a folyó először még sebesebb iramra kezdett, aztán teljesen elapadt. Körös-körül csak egy kiszáradt folyómeder, és füves vízpart volt látható.
Dia döbbenten mászott le a szikláról.
- Saradon! – kiáltott fel, azonban a férfi addigra mosolyogva eltűnt.
A lány ekkor vette észre Lednart.
- Lednar! Mi történt magával?!
Odafutott. Lednar csukott szemmel feküdt, ruhája véres volt, arcán és karján mély vágások, feje erősen vérzett.
- Ó, jaj, ne! – nyöszörgött Dia. Térdre rogyott a férfi mellett. – Nem tudom ellátni a sebeit...
Villámként hatolt belé a gondolat. Sanyi. Hol van Sanyi?
- Sanyi! – kiáltott fel. – Sanyi! Hol vagy?! Sanyi!
Nem jött válasz. Dia fejében egymást kergették a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok. Nem elég, hogy Tomi halott, Lednar pedig életveszélyben van, Sanyi is eltűnt!
- He, vukola dami?
Dia összerezzent, és megfordult. Három fehér hajú dumnói futott felé a kiszáradt folyómederben. Az egyikük nő volt.
- Öh... kérem, segítsenek! M... Magyar vagyok, Mardigóról! A... a nevem... a nevem Kindes Diána! Értik?!
A dumnóiak összenéztek.
- Magyar! Beszél itt valaki magyarul?! – esett kétségbe Dia. Végül, jobb ötlet híján, Lednarra mutogatott. A két férfi meglepett kiáltással odasietett. A nő szeme alig észrevehetően megrebbent, aztán intett Diának, hogy kövesse.
- De... mi lesz Lednarral?
A nő nem felelt (talán nem is értette), és ment tovább. Elérkeztek egy kisebb csoporthoz, akik körülálltak egy fiút.
- Sanyi! – kiáltott fel Dia, és odarohant hozzá. A dumnóiak igaz, hogy a legtöbb sebét bekötözték, még így is ijesztően hatott a külseje, s láthatólag még nem tért magához.
- Retelo şines kampece.
Dia rájukmeredt. Egyetlen szót értett csak meg, bár abban sem volt teljesen biztos. Úgy gondolta, a dumnói nyelv hasonló lehet a törökhöz.
- Majdnem meghalt, hm? – motyogta, s lebámult Sanyira.
A fiú félrefordított fejjel feküdt, de lélegzett. Diának egyenlőre még ez is vigasszal ért fel.
A dumnóiak egy föld alatti épületet mutattak Diának, ami hasonlóan nézett ki, mint a Lagerfeltesek hadiszállása, csak éppen a földön levő ajtón lehetett át bemenni – a víz ezért nem zúzhatta szét.

Itt Lednart és Sanyit egy orvosokkal teli szobába vitték, a nő pedig, aki elvezette Diát Sanyihoz, leültette Diát egy székre, és rámutatott Dia karjára. A lány odanézett, s meglepetten látta, hogy egy hosszú seb maradt azon a helyen, ahol Saradon szörnyecskéi beléharaptak.
Nem tiltakozott, mikor a nő bekötötte a sebet. Aztán Dia bement a szobába, ahol Sanyiék voltak, nekidőlt az ajtó szélének, és aggódva figyelte a dumnóiakat.
Telt múlt az idő, a napok mentek egymás után. A dumnóiak ételt és italt hoztak Diának, aztán megágyaztak neki Sanyiék mellett. Mikor egyik este kiürült a helyiség, Dia sóhajtva arrébbcsúsztatta a tálcáját, és Sanyira nézett.
- Jaj istenem, add, hogy túlélje! – motyogta. Nem is jött álom sokáig a szemére, forgolódott a kapott matracon, lerúgta majd visszahúzta magára a takarót. Végül nagy-nehezen elaludt.
Hajnaltájt arra riadt, hogy Sanyi nyöszörög. Nyomban felült.
- Sanyi?

A fiú hangosan vette a levegőt, és mocorgott. Dia odament hozzá, és óvatosan Sanyi homlokára tette a kezét. Leguggolt a matrac mellé, és szótlanul bámulta barátját. Megsimogatta Sanyi kezét, aztán lehorgasztott fejjel elfordult, éppen akkor, mikor Sanyi végre magához tért.
- Höh?
Diát mintha megcsípték volna. Villámgyorsan visszafordult. Sanyi szeme élénknek hatott a sötétben. Nézte a lányt, de nem ismerte fel. Felnyögött.
- Sanyi...! – szólt Dia halkan.
Sanyi köhögött, megpróbált felülni, de a fájdalom megbénította.
- Segííts... – nyöszörögte.
- Nem szabad felülnöd – rázta a fejét Dia.
Sanyi a mennyezetre bámult, aztán ismét Diára emelte a tekintetét.
- Hol... hol vagyok?
- Egy földalatti szálláson – felelte Dia. – Tudod a dumnóiak...
- Hol... hol vagyok?
- Mondom, hogy...
Sanyi rendületlenül a lányt nézte.
- És te... te ki vagy?
Dia mosolygott.
- Pihenj. Holnapra már emlékezni fogsz mindenre.
- Ki... – kezdte Sanyi, aztán a szeme lecsukódott. Újra elvesztette az eszméletét.
Dia felsóhajtott. Már végképp kiment az álom a szeméből, ezért úgy döntött, vigyáz Sanyira, hátha reggelig még egyszer magához tér.
Hajnali öt felé Sanyi csakugyan felébredt. Dia fejét a tenyerébe támasztva horkolt. Sanyi köhögésére felriadt.
- Höh, mi? – motyogta. – Ja... felébredtél?
- Ki... ki vagy? – motyogta a fiú. – Ki...
- Sanyi, pihenj.
- Sanyi? Ki... ki az... ki az a Sanyi? Te... te vagy? – hunyorogva nézett Diára. A lány meghökkent.
- Dehogyis! Te vagy a Sanyi!
- Nem... nem értem... – Sanyi alig kapott levegőt. Szája kiszáradt, és verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. – Hol... hol vagyok?
- Mondtam, hogy Dumnón!
- Hol... ki vagy?

Diának végképp kezdett elege lenni. Lehet, hogy Sanyinak súlyos fejsérülése van, és nem emlékszik semmire. Az is lehet, hogy élete végéig elfeledett mindent!
- Sanyi! Hát rám se emlékszel?! – fakadt ki.
- Ki az a Sanyi?! – nyögött fel Sanyi. – Mondd már el!
- Te! Te vagy Sanyi! Érted?
Sanyi a fejét tapogatta.
- Ez nekem túl zavaros – morogta. – Nem tudom ki vagyok, azt se hogy te ki vagy...
- A barátnőd – felelte Dia, nyugalmat erőltetve magára.
Sanyi kimeredt szemekkel nézett rá.
- Mi?! A kicsodám?!
- A barátnőd.
- De hát nekem nincs barátnőm!
- Sanyi...
- Nem vagyok Sanyi!
- De igen, így hívnak. Te vagy Lawren Sándor.
- Jó tudni! – morogta Sanyi. – Na és te ki vagy tulajdonképpen?
- Kindes Diána, és a barátnőd. Érted?
Sanyi gyanakodva nézett rá.
- Érdekes – mormogta. – Nem emlékszem semmire, hirtelen én lettem Lawren Sándor, és te vagy a barátnőm, holott én mindig béna voltam a csajozásban. Na és honnan tudhatom, hogy megbízható vagy, és nem versz át?
- Sanyi...! – háborodott fel Dia. – Ne feltételezz rólam ilyesmit!
- Jól van na! De figyelj... én... áh...! – Sanyi összeszorította a száját. Nem tudta, mit csináljon. Körülnézett.
- Mi ez a hely? – dörmögte.
- Dumno. Itt vagyunk küldetésen. Nem tudom mi történhetett veled, hogy nem emlékszel semmire.
- Dumno? Az milyen ország?
- Nem ország, hanem bolygó.
- Mi?! De hát a Földön kívűl...
- ... sok más bolygó létezik. Mardigo is egy bolygó, ott tanulunk.
- Tanulunk?
- Aha!
- És mit?
- Fizikát, matekot, különleges képességtant...
Sanyi felhúzta az orrát.
- Fizika? Gyönyörű. Vannak E. T.-k is?
- Jaj nem, dehogyis!
- Na regéljél csak nekem! De mindent mondj el, mindent! Az elejétől a végéig!
Dia felsóhajtott. Hol kezdje?

Végül belefogott a történetbe, amikor bekerültek Lagerfeltbe. (azt persze kihagyta, hogy szinte azonnal beleszeretett). Mire végre elérkezett ahhoz a részhez, hogy elérkeztek ide, megvirradt. Sanyi, mikor meglátta Diát, eltátotta a száját.
- Te tényleg az én csajom vagy?!
Dia zavartan pislogott.
- Miért, mi van?
- Hú. Egyébként mesélnél valamit... a... a... szóval... izé...
Dia kérdőn nézett rá.
- ...Igen?
- Szóval... – Sanyi megköszörülte a torkát. – ...kettőnkről?
Pár percig csend volt. Aztán...
- Én szerelmes vagyok beléd? – kérdezte Sanyi.
- Öhm... hát... nem... nem tudom. Azt hiszem, igen... de ezt neked kell tudnod.
- Kösz! Én semmire sem emlékszem!
Dia sóhajtott. Nagyon elkedvtelenedett ettől. Most mindent előre kell kezdeniük?!
- Sanyi... nézd... én... én szerintem egyenlőre hagyjuk ezt a témát. A melleted fekvő férfit Lednarnak hívják, és ő ennek a bolygónak a királya.
Sanyi a férfire nézett.
- Neki mi baja van?
- Nem tudom – rázta a fejét Dia. – Még nem tért magához. De ha felébred...
A lány egy pillanatra elhallgatott. Mintha a dumnóiakat hallotta volna közeledni.
- ... ne kérdezgesd nagyon, úgy se válaszol. Elég... zárkózott típus.
- Aha.
- Sanyi... tényleg nem emlékszel semmire? Semmi képre, hangra, vagy érzésre?
- Nem – rázta a fejét a srác.
- Azt se tudod, hogy kell kardozni?
- Kardozni?! Én soha életemben nem fogtam a kezembe kardot!
- De hát te vagy az évfolyamunk legjobb kardforgatója! – rökönyödött meg Dia.
- Hát ez fura, szerintem el se bírnék egyet.
Dia egyre jobban kétségbeesett.
- De honnan tudod, hogy el se bírnál egyet sem?
- Mert érzem.
Dia rémülten nézett barátjára. Talán Sanyinak tartós amnéziája van. Ebben az esetben viszont nagyon nagy bajban lesznek!
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, azonban mielőtt megszólalhatott volna, Lednar feleszmélt.
- Lednar! – kiáltott fel Dia megörülve. – Hát magához tért! Remélem, önnek nincs amnéziája, mint Sanyinak.
Lednar felhorkant:
- Nem, de iszonyatosan fáj mindenem!
Ingerült hangjára Dia nyelt egyet, majd Sanyi felé fordult.
- Hát, ő Lednar.
- Öö... örvendek – nyögte ki Sanyi megzavarodva.

Lednar körülnézett, aztán Sanyi felé fordította a fejét.
- Amnéziád van, Lawren? – dörmögte. – Nem szerencsés állapot, bár nem csodálom. Igencsak beverhetted a fejed, mikor becsapódtál a hegybe.
- Hegybe? M... Miféle hegyről beszél? – dadogta Sanyi. – És miért fehér a haja?
Lednar felsóhajtott.
- Tényleg amnéziás – morogta oda Diának, aztán ismét magával foglalatoskodott.
- Sanyi, mire emlékszel akkor? – faggatta Dia. – Azt mondtad, béna voltál a csajozásban.
- Igen, erre emlékszem. Meg a szüleimre, bár azt nem igen tudom, hogy hívták őket.
- Ennyi?
- Aha. De ez is csak akkor ugrott be, amikor mondtad hogy ki vagyok.
- Remélem, hamarosan Lagerfelt is eszedbe jut – sóhajtott Dia.
Ekkor belépett két dumnói a szobába. Lednar felkapta a fejét, és dumnóiul beszélni kezdett.
Mikor befejezte, Diáék felé fordult.
- Kértek valamit?
- Igen – bólintott Dia. – Sanyinak kellene víz, mert igencsak kiszáradhatott, és egy kis ennivaló is jól esne.
Lednar lefordította társainak Dia szavait, aztán a dumnóiak kimentek.
Dia letörölgette egy zsebkendővel Sanyi homlokáról a verítéket. A fiú töprengve nézte.
- Te mindig ilyen figyelmes voltál velem?
A lány válaszul csak elmosolyodott, és letette a zsebkendőt.
- Dia! – szólt Lednar váratlanul. A lány felkapta a fejét.
- Tessék – mondta meglepetten.
- Szorít az idő. Saradon rá fog jönni, hogy hová rejtőztünk. Igaz, hogy utasításként eltakarták egy kidőlt fatörzzsel a kijáratot, nem időzhetünk állandóan a föld alatt.
- Tudom, de...
- Nagyon kell vigyáznod Sanyira. Ha tényleg amnéziás, és netalántán nem nyerné vissza idő előtt az emlékezetetét, védtelen marad.
- Tudom. Nem tud kardozni se, legalábbis nem emlékszik, hogy valaha tudott volna.
- Csak te tudod megölni Saradont. Ebből a szempontból szerencse, hogy Sanyival történt mindez, és nem veled.
- Inkább nekem lett volna amnéziám! – mondta Dia keserűren. – Lehet, hogy csak én vagyok képes Saradonnal végezni, de én Sanyi nélkül... – a fejét rázta. - ... én... képtelen vagyok...
Sanyi meglepetten nézett rá.
- Miért? – szólt közbe.
A lány elfordult, de nem felelt. Lednar felsóhajtott.
- Márpedig úgy tűnik, kénytelen leszel.
Dia még mindig nem nézett rájuk. Sanyi megvakarta a fejét, végül tétován megszólalt:
- Hé... izé... miattam... miattam nem akarsz harcolni? Vagy... Dia... figyelj... én...
- Azt hiszem, körülnézek egy kicsit – vágott a szavába Dia, azzal kisietett.

Lednar nem sokkal később elaludt. Dia visszatért a szobába, és leült Sanyi ágyára letörölgetni barátja verejtékét.
- Dia, kérdezhetek valamit? – szólalt meg Sanyi kisvártatva. Dia gondosan törölgette a homlokát, aztán kifacsarta a rongyot egy pohárba.
- Persze.
- Miért mondtad azt L... Lednarnak, hogy nélkülem képtelen vagy megölni azt a fickót?
Dia mélyet lélegzett. Letette a rongyot.
- Pihenned kell. Majd később megbeszéljük, és...
Felállni készült, de Sanyi megfogta a csuklóját, és keményen a szemébe nézett.
- Nem. Most akarom hallani.
A lány egy pillanatra behunyta a szemét, aztán váratlanul felzokogott.
- Dia...! – kiáltott fel Sanyi elakadó lélegzettel. Döbbenten eresztette el a lányt. – Mi baj?
- Semmi, csak megtalálták Tomi holttestét, és én... én nem... én nem bírnám elviselni, ha... téged is veszélyben... tudlak, és... és... én ezt nem bírom ki!
Sanyi egyre zavartabban pislogott.
- Tomi? Az a... aki velünk jött?
Dia bólintott; a könnyeit törölgette.
Sanyi beharapta az ajkát.
- Aha.
Dia meghökkent. Aha? Hát ez meg mi a csudát jelent?
- Ki az a Drajkó Hajnalka? – kérdezte Sanyi váratlanul. Diának görcsbe rándult a gyomra.
- Miért kérdezed?
- Nem tudom, csak úgy eszembe jutott. Ismerem?
- Öhm... igen, ismered.
- Ő is oda jár? Abba a... L-betűs suliba?
- Már nem. Kijárta.
- És honnan ismerem? – faggatózott tovább Sanyi.
- Inkább nem beszélnék róla – morogta Dia.
- Miért? Mondd már el!
A lány mély levegőt vett, és kibökte:
- Jól van... A... a barátnőd volt.
Sanyi pislogott. Fel se fogta elsőre. Végül idegesen a hajába túrt.
- Mi? Hát még egy barátnőm volt?
- Igen, de most már hagyjuk a témát, jó?
Azzal Dia hátat fordított.
- Miért? Miért csak volt? Szakított velem?
- Számomra a téma lezárva!
- De szakított velem?
Dia erre megfordult, és jól kupánvágta barátját.
- Áú! Ezt miért kaptam?
- Azért, hogy még súlyosabb amnéziád legyen – vágta rá Dia, és ismét elfordult.
Sanyi gyanakodva, félmosollyal méregette, végül odahajolt hozzá.
- Féltékeny vagy?
Paff. Újabb ütés érte, mire gyorsan visszahúzódott.
- Úgy tűnik, ma nincsen jó hangulatban – súgta oda Lednarnak.
Dia visszafordult – villámló szemekkel meredt Sanyira.
- Ha nem idegesítenél az ostoba kérdéseiddel, egy ütést se kaptál volna tőlem!
- Te tényleg féltékeny vagy! – nevette el magát Sanyi, de már felkészült arra, hogy Dia esetleg újra fejenvágja, mert még idejében el tudta kapni a lány kezét.
- Háhá, most megfogtalak, mi?! – vigyorgott Sanyi.
- Van másik kezem is – morogta Dia, és könnyedén kiszabadította magát.
- De áruld már el, hogy ő szakított-e velem, vagy énvele! Tudnom kell!
- Mit érdekel az, hogy mit csináltál, amikor még vele jártál?
- Mert ő volt a másik barátnőm, és ha jól értelmezem, akkor egyben az első is! Szép volt legalább?
- Még egy ilyen kérdés, és esküszöm, hogy... – kezdte Dia vicsorogva, és ökölbe szorította a kezét.
- Csak azért csinálod ezt, mert féltékeny vagy! De szerintem már úgysem járok vele, tehát tök mindegy, hogy mit mondasz, amúgy se...
- Sanyi!!!
- ... Na és szerelmes volt belém? Vagy én őbelé?
- Ő igen, neked csak tetszett, úgy tudom. De összejöttél vele. Ennyit mondok.
- Hurrááá!
Dia elképedt.
- Hurrá? Minek örülsz ennyire?
- Összejöttem egy csajjal! Húú, ez bazi jó lehetett! Kár, hogy nem emlékszem semmire...
A lány összepréselte a száját.
- Dia, Sanyi – szólalt meg Lednar csendesen. Mindketten a férfihoz fordultak.
- Igen?
A férfi nem nézett feléjük, hanem merőn a semmibe bámult, úgy beszélt.
- Közeleg Saradon.

Folyt. köv.