Történetek

Elkezdünk futni, de két messzii lehagy minket, emberfeletti gyorsasággal rontanak rá az ellenséges seregre. Hárman hátramaradnak, de látom, hamarosan ők is harcba szállnak. Mi sértetlenül átfutunk az ellenséges seregen, de nem tudjuk levenni a szemünket a harcról. Az első messzii elrugaszkodik a talajtól és egy hatalmas szárnyas szörnyeteggé változik...

- Azu, miből gondolod, hogy erre kell jönni? – szegezi neki a kérdést remegő hangon Selma. Boris is kétkedik. Azu megtorpan. De aztán körülnézve megnyugszik;
- Látod a letört ágakat? A lábnyomokat? Egy- két leszaggatott ruhadarab… ez nem gyárilag került ide.
- De hát anyánk sosem járt mezítláb!
- Talán elhagyta valahol a cipőjét. Üldöztében az is lehet, hogy szándékosan dobta el! Nem szokott az ilyenkor jól jönni. És a kendőt is errefele találtuk. Azt hiszem, továbbmehetünk......

Már lassan két hónapja, hogy vámpír lettem. Sokat gondoltam a szüleimre, főleg azóta, hogy Nan megjegyezte, anyámhoz úgysem mehetek már vissza. Éjfél volt. Pontosan. A fogyó hol erőtlen kis fényével nem világította be túlzottan a szobát. A fiúk pihentek. Nem terveztünk mára vadászatot, tekintve, hogy tegnap a kocsmában volt egy kis verekedés, és... mi voltunk talán a kiváltó okok? ...

Jobbra megyek, de amint elkanyarodok, több tíz behemót özönlik felém szemből. Hiába döföm le a kardomat, nem történik semmi. Itt valóban harcolnom kell. Hatalmas husángjaik csapásai elől igen nehéz félrehajolni, de szerencsére nem talált el egy sem. Sok hajolgatás után az elsőt ledöföm, úgy, hogy a másodikon is áthatol pengém...

Napról-napra rosszabbra fordult a helyzet, egyre sűrűbben veszekedtünk, a gyakori rosszulléteim miatt egyre ingerültebb, csalódottabb és elégedetlenebb lettem. Nem volt kedvem felkelni, gyengének éreztem magam, és már egyáltalán nem voltam boldog… Ezért természetesen a páromat okoltam, és már a látványát is nehezen bírtam elviselni. Így ment ez három hónapig, amikor egy vasalatlan ing végre feltette az i-re a pontot...

A temető egy olyan részéhez érnek, ahol a gazdagabbak kriptái épültek. Ezeket, a védelem szempontjából, felül lándzsához hasonló hegyben végződő vaskerítés védi. A lány lendületét kihasználva átemeli magát fölötte, az állat azonban nem tudván lassítani, egyenesen két rács közé csapódik. Nem adja fel, átugrás helyett az átbújással kísérletezik...

Megláttam egy Danhez hasonló férfit az egyik sikátorban. Hosszú, szőke haja hátra volt fogva, és éppen a pénze számlálásával volt elfoglalva. Lehetett is, vaskos köteget tartott kezében. Leszálltam a sikátor sötétebbik végében. Amikor beléptem a látókörébe, úgy nézett rám, mintha most léptem volna ki a pokol kapujából...

- A messzi nyugatra van, ne álljatok meg, induljatok most! Az egyetlen esélyetek, ha előbb értek oda ti, mint ő... Most mindennél nagyobb szükségetek lesz egymás segítségére, és e hat szót jól véssétek az eszetekbe: Csak az Élet számít, semmi más.
Több napra elegendő tömegtelen élelmet kaptok, hogy ennetek se kelljen, csak induljatok most... mi tehetetlenek vagyunk Zalerathtal szemben, immúnis a mágiára.

- Harry! - a lány gyors lépésben, trappolva a lehullott avarban, majd futva, kabátját maga után húzva a földön közeledett régi jó barátja felé és egyenesen a nyakába ugrott. Úgy, mint minden iskolás évükben a Roxfortban, vagy ha Ronnal és vele a szünetben találkoztak. Átölelték és nevetve üdvözölték egymást. Miután elengedték az ölelést, csak csodálkoztak azon, mennyit változott a másik. Hermione nevető, csengő hangon kérdezte: - Úristen! Ki maga és mit csinált Harryvel?! ...

A labda még a kezében volt, görcsösen szorította, mintha abba zárta volna bele minden fájdalmát és emlékét, hogy sose felejtse el. S csak rohant, rohant és rohant. Nem törődött se a cikázó villámokkal, se a viharral, ami úgy tombolt, mintha az istenek ezerévenként csak egyszer engednék ki, hogy akkor, akkor játssza ki magát, pusztítson, törjön, zúzzon, mutassa meg hatalmát...