Piton, a csábító (Harry Potter-fic)

A jó tanár tekintélyes, szigorú és intelligens. Tehát pontosan olyan, mint én. Roxforti pályafutásom alatt rendkívül jól játszottam a tanár szerepét, a diákok rettegtek tőlem. Éppen ezért nem sokan ismerték meg a másik oldalamat, a lehengerlő, csábító énemet.

Akadtak persze kivételek, akik olyan közel álltak hozzám, mint az érett citrom a citromfacsaróhoz. Vegyük őket szépen sorra.

Első nagy szerelmem egyik évfolyamtársam volt. Csak ötödéves koromban figyeltem fel Lilyre. Mindkettőnk kedvenc tantárgya a bájitaltan volt, s úgy döntöttem, hogy a pincehelyiség romantikus félhomályában próbálom őt becserkészni. Először csak szemeztem vele, miközben a bájitalomhoz szükséges csiganyálat, gyékényt és macskagyökeret készítettem elő. Aztán küldtem felé egy lehengerlő mosolyt, beletúrtam sokat ócsárolt dús, fekete hajamba, hogy hátrasimítsam. Egy idő múlva azon kaptam magam, hogy vége az órának, kiürült a terem, és már csak ketten vagyunk a kellemesen pislákoló fáklyák fényében, és önfeledten beszélgettünk. Mesélt magáról, arról, hogy szenvedélyesen gyűjti az ólomkatonákat, és azt is elmondta, hogy a kedvenc édessége a mályvacukor. Na persze, akik jól ismernek engem, azok tudják, hogy nem csak beszélgettünk. Lumpsluck professzor nem is sejtette, mennyire igaza volt, amikor azt mondta, Lilynek arany keze van… Apropó, Lumpsluck. A jó öreg Horatius bedöcögött rejtekhelyünkre az akkor még kevésbé ráncos képű Minerva McGalagony kíséretében. Szemlátomást nem vettek tudomást a külvilágról. Lilyvel óvatosan kisomfordáltunk a teremből, majd elbúcsúztunk egymástól.

Ekkortájt még nem örvendtem akkora népszerűségnek a gyengébbik nem körében, mint később, halálfaló koromban, és alapvetően bizalmatlan voltam az emberekkel. Ezért egyik nap követtem Lilyt a lányvécébe, ahol elbújtam az ajtó mögé, s onnan figyeltem barátnőihez intézett szavait.

- Nem bírom tovább magamba fojtani ezt az érzést! – sóhajtott Lily. – A fekete haja… a sötét szemei… azt hiszem, szerelmes vagyok!

Abszolút nyeregben éreztem magam, mindaddig, míg rá nem jöttem, Evans vágyai tárgya nem én vagyok, hanem James Potter. Teljesen összetörtem lelkileg, úgy éreztem magam, mintha laposelemet nyeltem volna. Harry máig sem tudja, hogy miért gyűlölöm ennyire őt és az apját. Hát ezért. Az a felfuvalkodott seprűlovagló ellopta boldogságom egyedüli forrását.

Még most is indulatosan gondolok vissza arra a vizsga utáni napsütéses délutánra, amikor a tóparton üldögélve egy kukac pottyant le a fáról a pergamenemre. Hirtelen valaki megszólított.

- Hé, Pipogyusz! – egy másik undorító féreg felé fordultam villámló tekintettel. James Potter állt nem messze tőlem pöffeszkedő barátai kíséretében. Szédítő sebességgel szórtuk egymásra átkainkat. Aztán jött Lily, és közbelépett, mert gyűlölte, amikor érte párbajoztunk. Az az arrogáns Potter annyira felidegesített, hogy dühömben sárvérűnek neveztem Lilyt. Erre rögtön villant James pálcája, és a levegőben lógtam. A fejemre omló fekete taláromtól szemernyit sem láttam, de hallottam, hogy a fél iskola, beleértve a szellemeket is, rajtam nevet Jamesszel és Siriusszal az élen. Black levarázsolta rólam a sok mindent megélt szürke férfitangámat, és most már Lily kacagott a leghangosabban.

- Úúú, Pipogyusz, neked ekkora?

Azt hiszem, itt ástam el magamat Lily előtt. Egy életre meggyűlöltem a sárvérűeket. Főleg, miután Lily küldött nekem karácsonyra egy képet, amin Jamesszel egy hatalmas fúrótorony előtt falják egymást.

Bosszút forraltam Potter és barátai ellen. Megátkoztam Jameset és Siriust, így közvetve a halálukat okoztam. A szánalomra méltó Petert egy nő se engedte közel magához, ellentétben velem. Először még élveztem, amikor együtt voltunk, de aztán kezdett fárasztani a nyafogása.

Aztán beálltam a Sötét Nagyúr csatlósai közé, hogy annyi sárvérűt tiporjak el, ahányat csak tudok. Pettigrew persze követett abban a reményben, hogy így mindig az övé leszek, de csalódnia kellett. Közöltem vele, hogy csak szórakoztam. Persze nem csak vele. Csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy mindenkitől elvegyem azt, amit tőlem is ellopott az az átkozott James Potter. Végigmentem az össze halálfaló nőjén, a legtöbb hamar belém is szeretett. Lucius Malfoy máig se tudja, hogy Draco az én fiam.

De Draco anyja, Narcissa csak éjszakánként lehetett az enyém, így nem volt szerencsém se a sárvérűekkel, se az aranyvérűekkel. Döntöttem: nekem egy félvér kell, olyan, mint én. Mugli apa, boszorkány anya. Sokáig töprengtem, ki lehetne számomra a szerencsés választás. Fontolgattam a Sötét Nagyurat, de aztán felrémlett előttem a kis kalandom emléke Peterrel, és úgy éreztem magam, mintha egy zsáknyi Bogoly Berti-féle hányásízű drazsét ettem volna.

Aztán eszembe jutott a bosszúhadjáratom terve, és ráleltem a megfelelő alanyra, aki amellett, hogy félvér, Sirius Black unokatestvére, Harry Potter is kedveli, Remus Lupin szerelme. Igen, gondoltam, Nymphdora Tonks a tökéletes választás!

Miután megöltem Dumbledore-t, és elmenekültem a fiammal, Dracóval a kastélyból, Narcissa házában húztuk meg magunkat egészen addig, amíg a sárvérű Granger meg nem találta Albus Dumbledore féltve őrzött naplóját. Az iratból kiderült, hogy a Rend oldalán állok, és maga Dumbledore parancsára váltam gyilkossá. Tonks az elvárható mérték többszörösével csodálta bátorságomat, valósággal megigézték őt bátor tetteim. Jó, nem tagadom, ráküldtem egy gyenge kis Imperius átkot, de a tényen, hogy agyafúrt észjárásommal és megnyerő, sármos külsőmmel bárkit magamba tudok bolondítani, ez mit sem változtat.

Ma is boldogan élünk, mint egy kis család: Tonks, Draco, Narcissa és én, minden Bájitalok Mesterének legnagyobbika addig, míg a Sötét Nagyúr haragja utol nem ér.