Szakítás

...

aztán csak mentünk, pedig már mióta tudtuk, hogy sosem érünk célba, sőt, el sem indultunk igazán, meg egyébkéntis, nekünk jogunk van nem gondolkodni semmin. A lelkünkben kavargott az elmúlás keserűsége, de azért volt elég homok a belvárosi kávézók dohányfüstjébe keveredve, a csontcsupasz kockaköveken, és a puha ágyakon, így hát volt mibe dugni fejünket. Nem is a jövőért, hanem úgy általánosságban meg akartunk szabadulni az egyre közelebbi jövő terhes gondolataitól, én meg nem értettem, hogy miért vág mindenki ilyen mosolyokat, mikor a fájdalom érlelte arcunkat, és nem a bölcsesség vagy az átélt szép. Kísértett a közelmúlt, miközben tépkedtem a szálakat, amik azokhoz kötnek, akikkel éppen viccelődöm, arcoskodok és egy asztalnál kártyázok. Teljesen természetesen ez nem igaz, nem is lehetne az, hiszen legfeljebb azokat a szálakat tudom tépkedni, amik magamhoz kötöttek; előző önmagamhoz, akit éppen velük együtt kéne temetnem, ha kötött volna valami hozzájuk, így viszont magányos ez a kis nevetős ravatalozás. Közben megy a művészetek völgye, amire nincs is pénz az újságok szerint.

Felébredtem azon az ismerős utcasarkon, pedig már korábban kinyílt a szemem az ilyen dolgokra, és nem is járt túl későre, hogy álmos lehettem volna. Nem egészen ilyen célzattal mentem oda aznap, és amit aggodalom nélkül megtettem volna korábban, most hirtelen elviselhetetlen, bugyborékoló keserűséggel töltött el, és kikívánkozott a torkomon. Hirtelen úgy tűnt, mintha mindig is jókedvvel sétáltam volna erre, és az a tujasor, mögötte az újgazdag medencével, a gondozatlan mandulafa, a szabálytalan utcai tűzrakóhely és a helyijáratos buszmegálló melletti lépcső üvöltötték rám a boldog perceket, a vágy perceit és az indulat perceit, megkockáztatva, hogy szerelemben vagy legalábbis lelki békében töltöttem el őket. Szerettek volna búcsút inteni nekem, de én nem tudtam remény nélkül távozni, pedig a remény szomorúbb, mint a veszteség maga. Szomorú voltam; persze, mert reménnyel engedtek útnak. Akkor már mindegy volt, hogy olyan keserű hangon intettem csendre egy kutyát, hogy én is megijedtem tőle, és az is, hogy a busz mikor jön.

Közben sok okos dolog eszembe jutott, mert hát eszes gyerek vagyok én, csak az ilyen helyzetekben ez sok idő és emlékké szépülő élmény után jelentkezik. Ott és akkor persze mindig rossz és fáj, és ha legközelebb így alakul, akkor is fájni fog, mert egy olyan emberbe, aki hajlamos élni és emlékezni egyszerre, a boldogságot csak óvatosan szabad adagolni. Erről mindig elfelejtkezem, de csak azért, mert magamról van szó. Mosolyok, érintések, reggelek, delek és esték, tűző napsütés és szakadó eső, hajnalok és alkonyatok, szex és szemérmesség és kiskamaszkor és félfelnőttség vidám árnyai ordítottak bennem, hogy az életet csak a szenvedés nyújthatja meg, a gyógyszerek soha. Közben félholt arccal menve az utcán, majd ülve a pályaudvaron, már a torkomban is remegő gombóc nőtt, és a gyomromban a jeges félelem hihetetlen erővel marcangolt.

Mikor megjött végre a busz, már csak üres és nem döbbent vagy sápadt arccal néztem a sötét, suhanó tájat. Az emlékek még visszakiáltottak, a remény még égette a bensőmet, de a bugyborékolás már elállt, és lassan kúszott elő a holt főnix hamvaiból egy új érzés csírája, a tettvágyé. Elég erőtlen palánta volt ez a szenvedés mamutfenyője vagy az azt szülő boldogság ősfája mellett, de azért eléggé keveredett a ying és a yang, hogy rányissa a szemem arra, hogy körülöttem a világ erőszakosan változni akar, én pedig legszívesebben nem változnék, hiszen fürdök abban a langyosodó forró vízben, ami terveim szerint legalább hónapokig, az élet szerint hetekig tartott volna ki. Persze az élet egy fura játék, aki előre gondolkodik, az csak kellő derűvel tegye, mert különben megkeseredik; a hetekből azonnali véget ítélt nekem a sors. Na, ilyenkor szoktam leülni, és üvöltözni; ha kell, akkor valamelyik jóistennel is, hogy ez most miért pont én kaptam jussul? És igazságtalannak éreztem… de lehet, hogy csak azért, mert az igazságérzet tudja a legjobban elmosni a szeretetet, az emlékezés fájdalmát és a legmélyebb kötődéseket is.

Otthon hideg volt, és szél, és sötét, és éjszaka. Ezek is mind emlékekkel fogadtak, emiatt úgy éreztem, hogy minden ellenem van, hála a jó égnek, legalább innen csak felfelé vezet az út. Nem is sajnáltam, hogy változik a világ, mert hirtelen az volt a fontosabb, hogy még nem változott. Még.


A jókedvbe, a csókokba, a szexbe, a napsütésbe, az egész világba belopta magát az elmúlás, csak azért, hogy megajándékozzon a tudattal, hogy semmi sem az enyém az utamon, és hogy a végső útra mindenki ugyanannyit visz magával. Mert óóóh, kit érdekel, hogy én szerelmes voltam egy lányba tizennyolc évesen, vagy hogy az üzletembereknek mennyi pénze meg fekete üzelme van, erről döntsenek hitek, tudósok, én csak azt látom, érzem, és aztán már majdnem hiszem is, hogy az abszolút emberi sorsközösség a veszteség.