Történetek

- Mondja Jóska, mi bántja? - kérdezte hamisan a csaplárosné.
- A szerelem - mondta a betyár a semmibe bámulva. A nő mosolyogva nézte őt.
- Na és ki a szerencsés lány, vagy talán asszony? - kérdezte reménykedve.
- Lány! A legszebb és legkedvesebb, akit valaha láttam! - mondta a férfi.
- Na és szereti magát? - kérdezte a csaplárosné már-már teljesen bizonytalanul.
- Igen, azt mondta, szeret! Már el is jegyeztem őt. Éppen ezért kérem, adja áldását rám és...

Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy fogoly lett ebben az ismeretlen országban, valahol az isten háta mögött. Nem értette, miért hagyta őt magára Fatima, és nem értette, hogy miért zárták be ide, pont őt aki, egy kis országból jött. Nem értette, hogy miért pont őt a magyar kezdő óvónőt rabolták el. Ezt az utat ajándékba kapta a nagyszüleitől, akik a diplomakiosztóján adták át neki a repülőjegyet. Életében még nem volt ilyen egzotikus helyen. A nagyszülők kitettek magukért és négycsillagos...

Tedd fel a kérdést magadnak, hogy mit, miért csinálsz, és meglátod, nem lesz tipikus válasz, vagy az volt? Azért teszed, mert mindenki így csinálja, mindenki akkor és úgy?
Annyi kultúra van a világban, és mindannyian emberek vagyunk, miért élünk különbözően, miért hisszük mindannyian, hogy ahogyan mi élünk, az a legjobb? Megmondom. Mert emberek vagyunk.
Más szokások, más álmok, de egy mindig ugyanaz!
Az érzés, ami összeköt, amikor szeretünk valakit! Vigyázunk Rá,...

Daniel kisétált a kriptából, hogy szemügyre vegye az éjszaka árnyait. A csillagok ezernyi apró lámpásként pislákoltak a Hold mellet. Tiszta, friss volt a levegő, Danielnek élvezet volt teleszívni vele a tüdejét. Az járt a fejében, hogy ha még dobogna a szíve, akkor most biztos hevesebben verne. Még mindig érezte a szomjat, amelyet a vér ízének hiánya okozott, de elhatározta, hogy nem törődik vele, felül kerekedik rajta, hisz most fontosabb dolga van...

Az emberi faj fejlődése több lépcsőfokon keresztül történt. Minél magasabb szintre jutottak, annál jobban kezdték elveszíteni az állatokhoz hasonló tulajdonságaikat. Megtanultak beszélni, már nem csak mutogattak egymásnak, hanem szavakkal is érintkeztek: elnevezték a körülöttük lévő világ tárgyait. Fejlődésük azonban még korán sem ért véget mindezzel. Ugorjunk tehát egy nagyot, s nézzünk meg egy későbbi időpontot a történelmükben!

26 éves vagyok. Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, hogy kb. 200 éve haltam meg. Egyedül, egy sötét viharos éjjelen, a közeli erdőben. Soha nem keresték, és nem találták meg a testem. De nem is kellett, mert azon az éjjelen, amikor meghaltam, újra élhettem...

Elsőként hunytam le a szemem, s elsőként összpontosítottam a kis védelmezettemre. Valami nem stimmelt, a kapcsolat nem jött létre. Nem éreztem őt, nem hallottam a szívdobbanásait, nem hallottam a gondolatait..
- Valdemar? - simult hozzám Shea. - Mi a baj?
- Nem érzem Melodyt... - pislogtam zavartan. Lehunyta szemét, arca megfeszült, majd az iszonyat vette át a koncentráció ráncainak helyét.
- Carolina nagyon szomorú… Add a kezed! - kéz a kézben teleportáltunk az ő ikréhez,...

- Mondd, ennél jobb ötleted nem volt? - szipogott Natasha. - Nem elég, hogy elszakadtunk a nővéreméktől, de ráadásul egy régi esernyő alatt keresünk védelmet a nap elől, ami valljuk be eléggé feltűnő...
- Hogy tudsz te még sajgó bokával és megalázva is a stílusra gondolni? - nézett rá tiszta szerelemmel szemében Matthew. - Egyébként szerintem annak a hajléktalannak igazán nem ez volt a legnagyobb gondja... - nyalt le egy odaszáradt kósza vércseppet szája széléről...

Egyszer csak meghallottam, hogy a jobb oldal felől valaki a nevemet szólítja. Odanéztem. Majdhogynem az ajtónál, Joe, a hárfás, szólt nekem, hogy a telefonomat kiejthettem, mert most találta meg a földön. Hát igen..., ez vagyok én. Mindig elhagyom. Odaszóltam neki, hogy már hagyja ott, mert már kezdünk. Joe a kotta állványára helyezte.
Mi körbe voltunk véve mikrofonokkal. Szerintem túlzásba vitték a dolgot. Figyelmeztetés: Vigyázat! Támadnak a mikrofonok!
Nekem valami ilyesfajta...

Mutassa a karperecét!
Kate nem szívesen engedelmeskedett. Az évumiak sosem dicsekedtek a karperecükkel, inkább igyekeztek elrejteni azt mások szeme elől. Hosszú ujjú ruhákat viseltek, s a módszer kiválóan bevált, csak nyáron sültek meg a forróságtól.
A Hivatalnok megvizsgálta a karperecet. Arca mintha néhány pillanatra elsötétült volna, majd ismét nevetgélni kezdett.
- Ön holnap meg fog halni! – közölte széles vigyorral a száján...