Wings & Hearts - III. Fejezet

Nem láttam és nem hallottam, haladtam előre a dühvel, mely belülről feszített. A harag mellett azonban még egy érzés kavargott angyali lelkemben, agyam vészt jelzett, minden idegszálam kihegyezve várta a reakciót. Szinte észre sem vettem a velem lépést tartani igyekvő Sheát, sőt, a több mint száz angyalt sem, kik nyomunkba szegődtek.
- Valdemar, várj már! - Kiáltott Shea nyomatékosan. Mély lélegzetet vettem, minden izmomat akaratom alá kellett parancsolnom, hogy képes legyek fékezni, mintha önálló életre kelt volna a testem! Lassan fordultam meg, lélegzetem is elakadt a látványtól. Rengeteg kérdő szempár pislogott rám, várakozás és zavar nyújtogatta nyakát felém. - Nem vagyunk egyedül - Állapította meg társam, halovány mosoly bukkant fel arcán, remény apró csilláma kúszott fel szivárványhártyájára, olyan széppé varázsolva bús szemeit..
- Hogyan tovább? - kérdezte a legelöl állók egyike, egy testes férfi.
- Tőlem vártok választ erre a kérdésre? - csaptam össze két tenyerem keserűen. A felhő, melyen álltunk ketté kezdett válni köztem, s köztük. Ők látszólag észre sem vették, de én minden apró jelre fogékony voltam.
- Te voltál az első, aki otthagytad azt a csürhét - felelt dacosan, még ki is húzta magát, amitől aztán úgy festett, akár egy felkötött sonkadarab.
- Nem bírtam tovább hallgatni…
- És most mit akarsz tenni?

Szólásra nyitottam a szám, de egyből be is csuktam, amint végignéztem rajtuk. Lám, ebben nem különbözünk az emberektől. Külön gyengék vagyunk, és vezetőre van szükségünk. De én nem vagyok vezér, nem születtem annak, magam pedig nincs jogom azzá választani. Shea mintha olvasott volna gondolataimban, mellém lépett, halkan suttogott fülembe.
- Mondj már nekik valamit.. Látod, figyelnek rád.
- Jó… - sóhajtottam ismét hatalmasat. - Megpróbálok... - megköszörültem a torkom. - Elmegyek a védencemhez... - De nem tudtam tovább folytatni. És aztán..? Aztán mit teszek..?
- Aztán? - hangzott máris.
- Teszem a dolgom! - tártam szét kezeim. - Mint eddig..
- De a többi angyal fellázadt. Ha nekiállnak pusztítani...
- Akkor majd összegyűlünk és megtárgyaljuk a továbbiakat. Talán észhez térnek és apróbb lázongások után abbahagyják az eszetlenséget. A baleseteket és a sebesülteket nem tudjuk elkerülni, néhány biztosan lesz..
- De Alastyr azt mondta nem csupán az emberek védelmétől állnak el, hanem szándékos baleseteket is okoznak majd! - Sápítozott egy nő arcát fogva.
- Akkor is azt mondom, várjunk! Egyelőre semmit sem tehetünk, ok nélkül fajtársra támadni...
- Súlyos vétség - szólalt fel Shea, ki felbátorodott szavaim hallatán. - Igaza van. Mindnyájunknak vissza kell térnie a védelmezettjéhez. Megbeszélünk egy időpontot, mikor mindig találkozunk és beszámolunk a fejleményekről.
- Jól beszél - bólogattak többen is, végre kicsit megnyugodhattam. - De hol legyen az a hely..? És az időpont? Hiszen az embereink a világ különböző tájain élnek, időeltolódás, miegymás..
-Legyen éjfél. - Szóltam. - Még nincs közvetlen veszély. Ha páran nem tudunk megjelenni, majd a többiektől értesülünk a fejleményekről. És.. mit szólnátok, mondjuk a Big Ben toronyhoz?
Pár másodpercnyi hallgatás után az első igenek és helyeslések hangzottak el, míg végül az egész bagázs egyöntetűen beleegyezett.
- Legyen.
- Jó - mosolyodtam el. - Akkor most mindenki vissza. Találkozunk holnap éjfélkor!

Elsőként hunytam le a szemem, s elsőként összpontosítottam a kis védelmezettemre. Valami nem stimmelt, a kapcsolat nem jött létre. Nem éreztem őt, nem hallottam a szívdobbanásait, nem hallottam a gondolatait..
- Valdemar? - simult hozzám Shea. - Mi a baj?
- Nem érzem Melodyt... - pislogtam zavartan. Lehunyta szemét, arca megfeszült, majd az iszonyat vette át a koncentráció ráncainak helyét.
- Carolina nagyon szomorú… Add a kezed! - kéz a kézben teleportáltunk az ő ikréhez, éreztem a bajt, a beteljesült vészt…

Azonnal világossá vált minden. A kislány nagymamája ölében zokogott, aki tűkön ülve figyelte a vezetékes telefont. Hívást várt. Shea Carolina mögé lépett, tenyereit vállára helyezte, nyugodt légzését a lány is átvette, kissé higgadtabbá vált, de arcocskáján még mindig csurogtak a könnyek.
- Nagyi, Melody jól van ugye? - vékony hangja megremegett. Kedvesemre néztem, nem viszonozta pillantásomat. Ő látta a kislány fejében kavargó képeket, s én az ő szeméből olvastam ki azt, mit nem lehetett eltéveszteni. Baj volt, méghozzá nem kicsi.
- Biztosan - motyogta az idős asszony, s akkor a telefon végre megszólalt. Mindketten a kagylóhoz rohantunk, mire a nagymama odaért, addigra mi ketten már zsibbadtunk a testünkben felgyülemlett feszültségtől. - I-igen..? - reszketeg, öreg hangja csendesen szűrődött be a készülékbe, a zokogás, mely válaszként érkezett ellenben bezengte a szobát. A szavak artikulátlanul ömlöttek ki a kagylóból, feketével áztatva el a padlót, sötétre mázolva a falakat. Carolina is könnyekre fakadt, zokogott minden, mi élő volt és én tudtam, hogy másodszor is elbuktam. A bukott angyalok pedig mind ugyanoda jutnak..

- Nem a te hibád. - Meg sem tudtam volna számlálni, hogy ez a három szó hányszor hagyta el Shea ajkát aznap. Én csak ültem, arcomat kezeimbe temettem, miközben ő egyre csak vállaimat, hátamat simogatta. Ettől aztán még kellemetlenebbül éreztem magam, érzékeim ugyanis erősen szomjazták már bőrének érintését. Közvetlenül akartam érezni puha bársonyosságát, mindenütt látni kívántam, s érinteni. De még nem lehetett, túl korai lett volna, és én ezt nagyon jól tudtam. Nem akartam karcolást ejteni törékeny mivoltán. - Elhívtak. Egyikünk sem lehetett ott..
- Gondolj bele… Hányan szenvedtek e miatt... Csak pár órára tűntünk el mellőlük, és mostantól többségük mellett senki sem lesz! - Kifakadtam, jogosan.
- Igen... Szomorú. - Ingatta fejét búsan. - De éppen ezért, neked nem szabad elhagynod magad! - Simított ki egy kósza tincset arcomból, mélyen nézett szemembe. Meghökkentett az a bátor fény, mely sugárzott belőle, engem is hatása alá vont, új tüzet ébresztett bennem, fejemben visszhangoztak a szavak.. Harcolni, küzdeni, tovább..
- Akkor…
- Válassz!
- De én…
- Most már nem dönt helyetted senki. Azt fogadsz magadhoz, akit akarsz.
- Nem tudom, hogyan…
- Érezned kell. Azt hiszem... - egy pillanatra elbizonytalanodott, de rájöttem szavai igazára. Mikor megparancsolták nekem, hogy az éj első szülöttjét fogadjam gondjaimba, akkor nem azért kötött össze bennünket a láthatatlan kapocs, mert ráparancsoltak. Nem. Azért, mert én úgy döntöttem magamba fogadom őt, a lényét, az érzéseit, a gondolatait.
- Köszönöm.
- Mit…? - pirult el, de azért nem kapta el tekintetét.
- Mindent. - Megcsókoltam, hosszasan, lágyan, érzékien, mindent beleadva, mit lehetséges. Élvezettel ízleltem szájacskáját, sosem akartam elszakadni tőle, még is meg kellett tennem. - De most megyek. Meg kell találnom azt, akinek szüksége van rám.
- Valdemar, rád bárkinek szüksége lenne - suttogta, elhaló hangként jutott el hozzám csupán, valahol két dimenzió között. Hagytam, hogy ösztöneim vezessenek, s így találjak rá...

Álltam az esőben, előttem feküdt. Összegömbölyödve vacogott, félig ébren, félig álmodva. Arcomon csurgott az esővíz, őt nem érte el minden rideg cseppje, mert köpenyem emeltem fölé védelmezőn. Láttam az álmát. Láttam és megérintett. Egyedül volt, hát mellészegődtem. Tapintottam a vágásokat a csuklóján, úgy döntöttem, majd én begyógyítom a sebeket. Vagy csak elé teszem a gyógyírt, rajta múlik él-e vele, vagy sem.. Joggal kérdezhetné bárki, mi értelme..? Miért nem egy olyat, aki igazán megérdemli. Miért nem azt az embert, aki rászolgált? Miért egy senkit, egy roncsot, egy hitetlent..? Talán a hitetlensége vonzott magához. Az el nem ismert csoda, melyben csalódott. Bizonyítani akartam? Lehet. Akárhogyan is, de egy percig sem bántam. Soha.