lianaaa adatai

Mielőtt még elkezdtem volna szerencsétlenkedni a kiszedésével, észrevettem, hogy a bal alkarom alján véres a blúzom. Leakadtam és lassan kimeresztettem a szememet.
- MI… EZ?! – mondtam hangosan, és a párkányra néztem. Egy kicsi vértócsa volt rajta. Csak azért nem vettem észre az előbb, mert a párkány elég sötét árnyalatú.
- Úristen Lora… - futott végig az agyamon.
Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy ez az ő vére. Mondjuk női megérzés.
HA-HA-HA! Én meg a...

Endy szép lassan felültetett, de úgy, hogy még háttal nekitámaszkodtam. Nem szépítek. Olyan érzés volt a hátamban, mintha baltával dobáltak volna meg. Ja hát igen, a kamerás a szerkentyűjével még csak meg se rezzent. Homályos nekem a fickó. Még mindig minket vett. Remek...

Hát igen, a zenésztársaim végignézték, ahogy előttük settenkedek, sőt, akik előttük voltak, azok is hátrasandítottak. A legtöbben azzal biztattak, hogy "Hajrá Elvira! "
Ahogy odaértem az állványhoz, gyorsan lekaptam róla a telefont és felvettem.
- Anya most nincs időm beszélni, de igen, elmegyek, kb. tizenegyre odaérek, de most már leteszem, szia! - sutyorogtam távolabb a mikrofontól, aztán eltettem a mobilt. Lassan visszamásztam a helyemre. Ahogy leültem, leporoltam...

Egyszer csak meghallottam, hogy a jobb oldal felől valaki a nevemet szólítja. Odanéztem. Majdhogynem az ajtónál, Joe, a hárfás, szólt nekem, hogy a telefonomat kiejthettem, mert most találta meg a földön. Hát igen..., ez vagyok én. Mindig elhagyom. Odaszóltam neki, hogy már hagyja ott, mert már kezdünk. Joe a kotta állványára helyezte.
Mi körbe voltunk véve mikrofonokkal. Szerintem túlzásba vitték a dolgot. Figyelmeztetés: Vigyázat! Támadnak a mikrofonok!
Nekem valami ilyesfajta...

Én mindjárt be is fordultam jobbra, a folyosóra, aztán balra, az ajtóhoz. Éppen nyúltam volna a kilincsért, amikor az ajtó hirtelen kinyitódott, és tőlem vagy három fejjel magasabb és testesebb pasas lépett ki. Motorosnak néztem. Fején kendő, szemüveg, fekete bajusz, szakáll és bőrcuccok. Szerintem, eltévesztette a házszámot. Én csak bambán bámultam rá. Meg ő is rám. Aztán elbandukolt. Amikor visszazáródott az ajtó, megláttam, hogy ez a férfi WC.
Oh, én hülye... Ráztam meg a fejem....

Megcsörrent a telefonom. Idegen szám.
- Tessék?
Senki se szólt bele. Erre én letettem.
Egy pár másodpercen belül megint hívtak.
- Tessék? – kérdeztem, még egyelőre nyugodt hangon.
Nem válaszoltak. Ugyanúgy letettem. Harmadszor is hívtak. Felment bennem a pumpa.
- Te perverz disznó, szólalj meg, vagy ne hívogassál!
Ez sem hatott. Újra letették.
Talán ezzel elijesztettem a telefonbetyárt.
Tévedtem… , negyedszer is hívtak. Utoljára...

Ekkor megcsörrent a telefonom.
- Tessék?
- Szia Drágám, én vagyok az!
- Szia anya, most épp a gálára tartok, miért hivsz?
- Csak apáddal együtt most tartjuk a házassági évfordulónkat, és itt van az egész rokonság.
- Az egész rokonság? Mikor találtátok ki ezt?
- Ma reggel.
Jellemző. A rokonságunk folyton ráér. Tulajdonképpen grófokból és grófnékból áll. Szóval én ilyen elit családból származom. De én nem vagyok grófnő. Egyszerűen csak hegedűművész...

Én történetesen hegedűművész vagyok. Nemcsak a munkám, hanem a hivatásom, az életem. Én egy olyan színházban dolgozok egy szimfonikus zenekarral, ahol nemcsak komoly, hanem modern zenét is játszunk, ez persze a darabtól függ. A helyünk közvetlen a színpad előtt van, de a nézők nem látnak, mert úgymond ilyen "bemélyedésben" vagyunk. A csapatunk 88 tagból áll. Többek között hegedűsökből, brácsásokból, csellósokból, bőgősökből, trombitásokből, dobosokból, zongoristákból, furulyásokból,...