A három pátriárka - I.

Első fejezet


Az Évum

A világegyetem egy végtelen és időtlen tér, ami megannyi Naprendszernek, csillagnak és bolygónak ad otthont ősidők óta.
Sok milliárd évvel ezelőtt (ebben a bizonyos világegyetemben) született egy bolygó.
Egy különleges, ám aprócska égitest, amiről senki sem sejtette, mennyire fontos része lesz a világegyetemnek. Ezen a bolygón jelent meg ugyanis először az élet. Kezdetben nagy tűzgolyóhoz hasonlított, melynek belsejében az elviselhetetlenül forró hőmérséklet lehetetlenné tette, hogy bármilyen életforma kialakulhasson rajta. Hosszú ideig tehát lakatlan maradt, felszínén azonban sok változás ment végbe, folyton formálódott, átalakult.

Amikor kialakult a levegő, megjelentek az első élőlények, melyek nem rendelkeztek magas intelligenciával, jelenlétük ennek ellenére nélkülözhetetlen volt a későbbi élőlények kialakulásához. Ők voltak a mikrométer nagyságú baktériumok.
Szerencsére nem maradtak egyedül, ugyanis olyan sok állatfaj alakult ki az idők során, hogy a bolygó minden pontját benépesítették – a leghidegebbtől a legmelegebbig. A vizekben halak úsztak, a szárazföldeken emlősök laktak, s a madarak meghódították az eget.
Növények nélkül azonban az állatok sem maradhattak volna fenn, ezért töltöttek be létfontosságú szerepet a bolygó életében, egészen annak pusztulásáig.
A kicsiny bolygó rövid idő alatt gyönyörű paradicsommá változott, ahol a növények és állatok teljes harmóniában éltek a körülöttük lévő megannyi csodálatos jelenséggel együtt, melyek mind az ő javukat szolgálták.

A források kisebb tavakat, patakokat, háborgó tengereket és végtelen óceánokat hoztak létre, melyek minden élőlény születéséhez és életben maradásához nagyban hozzájárultak. A víz a bolygó háromnegyed részét uralta, a maradék egynegyedét szárazföldek borították.
A sarkvidékeket hosszú mérföldeken keresztül hó és jég fedte, az égbolt azonban sehol sem volt olyan gyönyörű kék, mint ezeken a fagyos tájakon, ahol a napfény ereje sem olvaszthatta fel a jégfogságba zárt vidéket.
Az Egyenlítő alatt viszont teljesen más körülmények uralkodtak. A forróság megnehezítette az élőlények mindennapi életét, csapadék ritkán hullott, emiatt egyes területek elsivatagosodtak. Mint máshol a hó, itt a homok uralma bizonyult véglegesnek. Az itt élőknek meg kellett tanulniuk takarékoskodni, s akiknek ez nem sikerült, azok új otthon után néztek.

A bolygó az az elképesztő tulajdonsága, hogy többféle éghajlattal rendelkezik, így mindenki megtalálja a számára megfelelőt.
A mezők, melyek nyáron bőségesek, de télen kopárak, szintén megfelelő otthont jelenthetnek azok számára, akik az ínséges időkre képesek elegendő élelmet elraktározni földalatti odújukba, ahol könnyedén átaludják a hideg évszakot, és nyáron újult erővel látnak neki a gyűjtögetésnek.

A nyár a mezőn nagyon szép. A fák ágai a gyenge szellőben ide-oda lengenek, a virágok a szivárvány színeiben pompáznak, a fű élénkzöld, a hőmérséklet magas. Az ég tiszta, nincsenek felhők sem, vagy ha mégis, akkor egy frissítő, üde záporra van kilátás, ami szinte megújítja a tájat. A naplementék vörösszínűre festik az égboltot az esti órákban.
A vízhez kötött élőlényeknek viszont a szigetvilág a megfelelő otthon. Tengerek és óceánok mélyéből felbukkanó szárazföldek is rejthetnek annyi csodát, hogy érdemes megvizsgálni őket közelebbről.
Az éghajlat itt is meleg, többnyire a nyár a jellemző évszak. A táplálék bőséges és sok a búvóhely. A tenger tiszta, s a partokat általában hófehér, puha homok borítja, amit forróra melegít a déli, erős napfény. A szigeteken ritka, színes növények élnek, nagy, sűrű erdőkben, melyekbe a fény alig tud behatolni. Pálmafák és kókuszdiófák lengenek az olykor nagyon erős szélben, ami hurrikánná fokozódhat, a viharok emiatt gyakoriak és pusztítóak.

A bolygón a különböző éghajlatok mellett sokféle jelenség is előfordult.
Az erdők mélyén, a sziklákról lezúduló vízesések amellett, hogy szépek, még értékes búvóhelyet is nyújtottak a veszélyben lévő állatoknak, a vulkánok a bolygó magvából feltörő lávafolyamokkal gyakran szigeteket pusztítottak el, a földrengések fákat döntöttek ki, a villám pedig egy olyan időjárási jelenség volt, ami a felhőkben összegyűlt elektromosságot vezette le a földre. Természetesen ez is roppant veszélyes: ilyen nagy mennyiségű elektrontömeg csapását csak kevesen élik túl.
Hosszú ideig tartott mindezen dolgok kialakulása. A bolygó pusztulása pillanatáig folyamatos változásokon ment keresztül. A kontinensei időről-időre megváltoztatták helyüket, jégkorszakok és felmelegedések követték egymást.
Voltak olyan fajok, mint a dinoszauruszok vagy a mamutok, akik az éghajlat változásai miatt kihaltak, ám mégis fontos lépcsőfokát jelentették az evolúciónak.

A jégkorszak kemény próba elé állította mind az állatokat, mind a növényeket. A tét a faj fennmaradása volt, és azok az élőlények, akik elbuktak, a történelem süllyesztőjébe kerültek, és sok milliárd évvel később csak a fagy által megőrzött csontjaik utaltak arra, hogy egyáltalán léteztek. Bizony, akármennyire is gyönyörű volt a bolygó, megvoltak a saját törvényei, és ezek a törvények néha kegyetlennek tűntek.
A természet befogadta és ellátta az állatokat, de a bőség sosem tartott örökké. Az állatok állandó harcot folytattak az élelemhiánnyal, a kedvezőtlen éghajlattal, és ezt a küzdelemet nagyban megnehezítette az egymással folytatott harc is. Ősidőktől kezdve a gyenge mindig az erősebb kezétől esett el.
A ragadozó és a zsákmány párbaja sosem ért véget. Az állatok megtanultak menekülni, búvóhelyet keresni, néha még más fajok segítségét is igénybe vették, de a szerencse mindig és mindenkor jól jött.

A legnagyobb biztonságot a tömeg jelentette: ha az állat egyedül maradt és társai messze jártak, nem sok esélye maradt a ragadozókkal szemben.
Az állatok okos élőlények, sok mindent megtanulnak, de nem foglalkoznak annyira a körülöttük lévő környezettel és azok törvényszerűségeivel. Valakinek mégis meg kellett értenie ezt a sok csodát, és erre csak egyetlen faj volt képes.
Ez a furcsa faj állati eredetű volt, de értelme messze túlszárnyalta a többi élőlény értelmét, ami a bolygón valaha is megfordult. Ez volt az ember.
Kezdetben csak kevés tudással rendelkezett, de szokatlanul kíváncsi természete sosem hagyta nyugodni: mindent tudni akart. Figyelmét semmi nem kerülhette el. Az állatok és növények szokásai segítettek neki abban, hogy kialakíthassa saját életmódját, megtanuljon életben maradni.

Közösséget alkotott társaival, és együtt jártak vadászni. A vad elejtéséhez ügyességre és furfangra volt szüksége: az idő múlásával sikerült mindkettőre szert tennie. Ha a vadászat sikeresnek bizonyult, a zsákmányt hazavitték, és együtt fogyasztották el. A nyers hús nehezen emészthető és ízetlen, de később felfedezték, milyen finom lesz, ha megsütik. Tapasztalatokat gyűjtöttek tehát a tűzről, és kövek vagy botok segítségével csiholták azt. Az ember életében ez az őselem rendkívül fontos szerepet töltött be. A tűz meleget és fényforrást jelentett a sötétben eltévedt, didergő vadásznak.
Az emberi faj fejlődése több lépcsőfokon keresztül történt. Minél magasabb szintre jutottak, annál jobban kezdték elveszíteni az állatokhoz hasonló tulajdonságaikat. Megtanultak beszélni, már nem csak mutogattak egymásnak, hanem szavakkal is érintkeztek: elnevezték a körülöttük lévő világ tárgyait. Fejlődésük azonban még korán sem ért véget mindezzel. Ugorjunk tehát egy nagyot, s nézzünk meg egy későbbi időpontot a történelmükben!
Az ember a bolygó minden pontján megjelent. Országok alakultak ki különböző múlttal és kultúrával, eltérő nyelvekkel és lakókkal. Egy ország, város, vagy egy falu élén is állt egy rendszer, aminek feladata az emberek jogainak biztosítása volt.

Akadt egy nagy probléma azonban: nem létezett olyan rendszer, ami a feladatát helyesen látta volna el. Mindig találtak kibúvót a rendszer élén állók arra, hogy valamiképpen megkárosítsák azokat az embereket, akik a hatalmat a kezükbe adták, visszaéltek a bizalommal és a becsületüket örökre elveszítették, de ezek a hatalom élén állók mindig nagyon gazdagok voltak, és az ő általuk felépített rendszer nem adott lehetőséget arra, hogy az elnyomottak fellázadhassanak. Az emberiség létrehozta a világegyetem legigazságtalanabb rendszerét: egy olyan rendszert, melyben a tisztaszívű, becsületes ember soha nem kapta meg az élettől azt a boldogságot, amire annyira vágyott, de aki hazugsággal, csalással élt, mindent megkapott, és soha nem szenvedett hiányt semmiben. Kivéve egyvalamiben. Olyan alacsony szintre süllyedt, hogy már embernek sem volt nevezhető többé: szörnyeteg lett, ami kiszívja az életet maga körül, és ott soha többé nem nő virág, amerre jár. Tönkretette azt is, ami soha nem volt az övé: a bolygóval nem törődött, rendületlenül pusztította azt. Úgy hitte, mindent megtehet, és a természet nem fog vissza vágni. Hát tévedett.

A bolygó bosszút állt, de ami a legironikusabb: nem a szörnyetegeken, hanem azokon a nehéz helyzetű, szegény embereken, akik sosem ismerték a gazdagságot, akiket sosem fertőzőtt meg a pénz utáni megszállott vadászat.
Hatalmas hullámok nőttek a falvak fölé, pusztító tüzek perzselték az erdőket, vulkánok lávafolyamot zúdítottak a völgyekbe, a földrengések házakat döntöttek le, az éghajlatváltozások megkeserítették minden ember életét. Ők okozták, a következményeket is ők szenvedték el. A gyönyörű bolygó élete az emberi faj megjelenésével rosszra fordult, sohasem lehetett már olyan szép, mint régen, harmóniája örökre elveszett.
Ezt a furcsa bolygót Évumnak nevezték. Ami pedig még furcsább: az Évum halálát mégsem az emberek okozták.

Folyt. köv.