Temporis Tempestas (Idővihar) 5

- Mi történt veled?! - szaladtam hozzá.
- Szükségem van a segítségedre! A szünetben gyere ide vissza, és mindent elmondok! - mondta magabiztosan.
Mivel szorított az idő, szó nélkül elindultam a helyemre a hegedűmmel. Feszült voltam és nem akaródzott őt otthagyni.
Benyitottam a "gödrünkbe". Már mindenki itt volt.
A trémát szerencsére már nem túlzottan éreztem. Ebben az is segített, hogy nem látom a nézőket... vagyis... ÚRISTEN! A páholyokban tele vannak! Vagy ötemeletnyi, öt személyes páholyok vannak félkörívben! Á, nekem "jó" a memóriám...
Csak nyugalom...
Gyors léptekben elindultam a helyem felé, a zenekar közepéhez. Én olyan szerencsés vagyok!

A baráti társaság körbevesz.
Bal oldalamon Endy hangolta a gitárját, jobb oldalamon Diego ráköpött a hegedűje hátoldalára és az ingével törölgette, előttem Johnny ült a bazi nagy bőgőjével, a hátam mögött pedig Bob volt, a brácsás, aki úgy festett, mint egy parancsra váró, félős kisgyerek.
Én közben előszedtem a gyönyörűségemet. A pókot szépen ráillesztettem, aztán pedig felcsavartam a vonót. Ezek után kipróbáltam, hogy jól van- e felhangolva. Tökéletes. A tokból még kivettem a kottámat és elhelyeztem az állványon. Igy aztán kényelembe helyeztem magam a párnás székemen és Lorán gondolkoztam. Mibe keveredhetett? Remélem nincs oltári nagy baj.

A színpadon a vörös bársony függöny még mindig be volt húzva. Két perc a kezdésig. Hallottam a nép moraját, ahogy zúgolódik a hátam mögött. Betöltötték az egész termet.
Itt még hatalmasabbak voltak a kristálycsillárok, amelyek halovány fénnyel égtek.
A karmester, Lucas, volt legelöl a pálcájával, amit éppen Cillit Bang-el spriccelgetett és egy ronggyal törölte.
Kitudja, hogy miből volt az a bot...
Egyszer csak meghallottam, hogy a jobb oldal felől valaki a nevemet szólítja. Odanéztem. Majdhogynem az ajtónál, Joe, a hárfás, szólt nekem, hogy a telefonomat kiejthettem, mert most találta meg a földön. Hát igen..., ez vagyok én. Mindig elhagyom. Odaszóltam neki, hogy már hagyja ott, mert már kezdünk. Joe a kotta állványára helyezte.
Mi körbe voltunk véve mikrofonokkal. Szerintem túlzásba vitték a dolgot. Figyelmeztetés: Vigyázat! Támadnak a mikrofonok!
Nekem valami ilyesfajta érzésem volt.

Éreztem, hogy valami bizgatja a hajamat. Azt hittem, hogy valami bogár, ezért odakaptam a kezem, mire egy vonó akadt a kezembe. Annak a bogárnak Endy volt a neve, aki ravaszul rám mosolygott.
- Ej, te tapló, add vissza Bobnak! - suttogtam.
- Ő adta ide,és ő mondta, hogy csináljam! - színészkedett.
- Ne játszd itt a hülyegyereket! - torkoltam le és hátranéztem Bobra, aki időközben visszakapta a vonót. Sötétbarna szemeivel ártatlan pillantást vetett felém. Vállig érő, fokozatosra nyírt, fekete haja jobbára eltakarta az arcát. "Függönyként" hasznosította.

Lucas jelezte, hogy lassan készüljünk el, amíg a bemondó elmondja a programot. A függöny szétnyílt. A nézők már teljesen elcsendesültek. Nyugtató hatás volt rám nézve. Csak Lora nem hagyott megnyugodni. Mindig az járt a fejemben, hogy mi a fészkes fene történt.
A színpad díszlete egy báltermet ábrázolt, ahol középkorias ruhákban vártak a zenére. Lucas jelzett. A fények eloltódtak és már csak a színpadon volt világos. Mi erre a jelenetre a komoly zenét kevertük a modernnel. Ebben még a Dj is szerepelt. Nagyon élveztük. Nekünk hegedűsöknek virtuózan kellett játszanunk. Diegoval mindig egymásra sandítottunk. Azért Endy sem akart kimaradni a mosoly duóból. A gitárján pengette feszt a húrokat. A bőgő gyönyörű alaphangot adott a zenének. Imádom a gyors számokat, fellelkesedek tőlük.

Alig vettem észre, hogy eltelt már vagy tíz perc. A gyors zene egy kis pöttyintéssel fejeződött be, úgy, hogy mi, a hegedűsök megpengettük egyszer a húrt. A színpadon a színészek, meghajoltak a társaik előtt. Most egy csendes párbeszédes rész jött, amin két öltönyös pasas beszélgetett egy gusztusosan megterített asztal felett. Mi ezt szépen, nyugodtan néztük,persze közben Endy rendíthetetlenül idegesített, mikor egyszer csak elkezdett csörögni a telefonom. Már megint...
Mivel Joe az állványra tette, ráadásul, ahol mikrofon is volt, zavarba ejtően hangosan kezdett pipogni. Még az volt a szerencsém, hogy az arcom árnyékban volt, mert én már sültem, mint a rák.