Történetek

A felhők mögül elő - elősejlő Hold ezüstfehér ragyogása különös gyöngyházfényben fürösztötte a tájat. Egy elhagyatott tisztásnál voltam, itt-ott magányos, kopott feliratú sírkövek meredeztek elő a földből. Előttem egy kisebbfajta, mocsaras, és ingoványokkal benőtt tó terült el, melynek vizéből egy csapat őz oltotta a szomját. Még pisszegni se mertem, mert nem akartam elijeszteni őket a hangoskodásommal. Már jó ideje figyelhettem őket, mikor tompa reccsenés, és léptek hangja ütötte meg...

Hétköznapi kannibalizmus

Üres pizzás dobozok, és kólás üvegek nyomait követve, a plafonról csüngő villanykörte sápadt fényében, meghagyott életeket találunk. Még meg se értek igazán, de már rohadnak, és nincs rájuk bevett recept. Sosem volt. Ízleld meg őket a nyelved hegyével. Harapj beléjük. A testek savanykás íze ne tévesszen meg, mert a töltelék (mit egyesek léleknek hívnak) habár emészthetetlen, mégis kedvére való az Igazi ínyenceknek...

„Ma este egy kis összejövetelt rendeznek a hallban. Csupa nagyhatalmú fejes, a vezérkar, politikusok és a jó kapcsolatokkal rendelkező „felső tízezer”, afféle sznob pofavizit. Egy magas, vállas, középkorú férfit kell keresned. Német tisztnek adja ki magát, de a mi emberünk. Napraforgót mintázó kis ezüstkitűző lesz a zakója zsebén, nem tévesztheted el. Odamész hozzá, a jelszó: Rozsdatemető, tudni fogja ki vagy. Sok sikert: M.” ...

- Elmúltatok tizennyolc évesek. Biztosan akarjátok ezt a kulcsot? Felkészültetek?
Hallottam, ahogy az Andris hatalmas levegőt vett és nem hallottam kifújni a levegőt... Persze, hogy akarta. Már jó ideje noszogatott, hogy itt lenne az idő.... hogy ő már nagyon szeretné...

Fáradt szemekkel és fájdalomtól meghajló testtel, mosolyogva kell indulni minden nap, hogy magunknak be tudjuk bizonyítani, hogy érünk valamit.
Magunkért kell tennünk, hogy erősek legyünk, hogy az álmainkért tovább harcoljunk. A célok változnak. Vagy megváltoztatják őket. De az álmok maradnak. Mindig ugyanaz marad. Ezer hangon üzen felénk...

Papához tartunk. Illetve csak a lakásba. Ami üres, mert ő már nincs...Nincs? Nincs... A nagybátyámék már ott várnak. 80 km-ről jöttek, és ilyen gyorsan ideértek... A két testvér megöleli egymást, mindkettőről lerí, hogy nem tudják mitévők legyenek. De gyorsan elintéznek mindent... mindent, a temetést, a rokonok értesítését, a tort... mindent...

Mikorra kigyönyörködtem magam a látvány okozta bódulatban, utána néztem a rajzoknak amiket beküldtem. Nem állítottak ki egyet sem, de nem is csoda, hiszen olyan mesteri munkák voltak helyezettesek, amiket még másolni sem tudnék. Egyik ámulatból a másikba, ahogy haladtam a felismerésekkel...

- Anya negyed kilenc van, azt akarod, hogy elkéssünk?! - förmedt rá. Sosem szokott szemtelenkedni, de tudta, hogy anyja csak így engedi el.
- Jó, jó rendben, de tudod mi a szabály: amikor elindultok Nelliékhez megcsörgetsz!
- Igen, tudom, na szia! - köszönt el és már rohant is le Nellihez, aki már az ajtóban toporgott. Nelli ugyanúgy 17 éves csinos lány volt. Szőke hajtincsei ki voltak vasalva, s egy-egy csattal ékesítette még őket. Egy haskidobós toppot és egy alig 20 centis...

Mindketten gyötrődve vergődtek a Kamilla által szőtt szerelmi hálóban. A fiatalembernek örökösen sápadt volt az arca, de a megperzselt művészlélek elevenen izzott a szemében. A katonába kevés líraiság szorult, az ő bensőjében nemes, testi vágyak kavarogtak, ellenben amikor ez a folyton előtte repkedő pillangó megpihent a kezei között minden indulata ellenére sem szorította a markába, nehogy végleg elijessze. A költő sosem merte az eszményképet megérinteni, talán meg is halt volna a nő...

Csak néztelek, ahogy elmész... Nem fogtalak vissza. Utólag már bánom, de tudtam, hogy nem hallgatnál rám, és csak nehezíteném az elvállást. Integettem is, lehet, nem láttad már. Este azt mondtad, hogy visszajössz. Nem hittem neked, így próbáltalak magamba szívni, az utolsó éjszakán. Tudom, helytelen volt...