Történetek

Újabb doboz cigi. Csak történtek az események. Este Brian újra bejelentkezett. Beszélgettünk. Felületes, semmitmondó dolgokról. S közben szenvedtem. Fájt minden porcikám a gondolattól. Az elmúlt egy hét. A tökéletes, idilli boldogság. S most… Istenem...

Más vágy, más gondolat nincs már bennem (látni akarom szemed, mely mély és sötét, mint az anyaföld, mihez jó lesz visszatérned, hallani akarom elfojtott nyögésed, és érezni akarom tested görcsös remegését. Szeretlek. Kívánlak. Vágyom látni a bőrödről száradó lágy verítékréteg párolgását, érezni tested elrejtett zugainak mámoros mákonyát és véred zamatát, véred állagát, véred színét) irántad. Tudod, az idő lassan eloltja (felizzítja, feléleszti a szunnyadó) tüzeket és szikrákat...

Mi van, ha már nem találom meg? Hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Futottam, pedig a lábaim megállt parancsoltak. De nem lehetett. Előbb megálltam, mikor futnom kellett volna, most futok, mikor meg kéne állni. És már olyan reménytelen volt, de még mindig reménykedtem, hogy utolérem. Naivan kapaszkodtam abba, hogy elérem, mikor ésszerűbb lett volna megállni. Már egyre nehezebben vettem levegőt, mikor megláttam magam előtt. Ekkor új erőre kaptam, és kezdtem utol érni," várj"...

Tudni kell, hogy Hadrianában, a városban, ahol voltaképpen az egész életemet töltöttem, amióta csak az eszemet tudom, az utóbbi kétszáz, ne adj Isten kétszázötven évben, szokatlanabbnál szokatlanabb dolgok történnek. Az ok, mondhatni roppant egyszerű, csak, ha az ember a mai világban, ahol az Internet, a televízió, és ezzel együtt a realista világszemlélet adja meg a mindennapi élet alapvető ritmusát, valljuk be, egyenesen röhejesen hangzik az igazság: ezen a helyen elszabadultak a démonok......

Zsolti széttárta a lány lábait, és ügyetlenkedve, de szilárd elhatározással bevágta a farkát a punciba. Andi gyönyörtől nyögve emelgetni kezdte a csípőjét, és a fiú vállába kapaszkodott. Ajkai elnyíltak, a szájából bűzös lehelet csapott ki. Odakinn az ég hatalmasat dördült, és az eső szakadni kezdett.
- Tömjél… ez az… - hörögte a lány öregasszonyos hangon.
Zsolti érezte, hogy valami nem stimmel. A farka idáig meleg, simogató üregben csúszkált, de most valami csípni kezdte....

- S mi járatban Vancouverbe? – kérdezte érdeklődve.
- Ahová te. Az olimpiára – válaszoltam még mindig a döbbenet hatása alatt.
- Talán versenyző vagy? Nem ismerős az arcod…
- Mert nem vagyok. Riporter vagyok. Engem küldtek a Stade2-től műkorcsolyát közvetíteni. Tehát egészen biztosan látjuk még majd egymást. – mondtam mosolyogva. – Remélem, megtisztelsz majd egy interjúval...

- Miért, nem érsz rá? Különben meg, nekem nem olyan fontos... Hol az oboloszod, anélkül nem vihetlek át.
- Itt a kezemben, csak… tudod nem biztos, hogy eleget tettem odafenn. Látok még… vannak még megoldatlan problémák, és most határozottan visszamennék, hogy segítsek…
- Persze, mind ezt mondja, azonban erre sajnos nincs mód. Én döntök itt ezekről a dolgokról, mindamellett vannak szabályok, amiket nekem is be kell tartanom… Ezért, ha nem sietsz, itt hagylak, és csak a folyó...

- Terhes vagyok, de azt egy szóval sem mondtam, hogy meg akarok szabadulni a gyerekemtől. Az én testem, az én gyerekemről beszélünk, akit vállalok. Nem akarok abortuszt! – Tamás elgondolkodva nézte a harciasan fellépő lányt.
- Azt hittem, hogy meg akartok szabadulni a gyerektől.
- Nem! – kiáltott föl a lány. – Nem akarok megszabadulni tőle. Az én gyerekem, az én picim. Szeretem és vállalom veletek vagy nélkületek, de vállalom – a szeméből könnyek potyogtak, bár nem akarta...

Múlt éjszaka egy különös film ment. Nem tudtam volna megmondani, miről szólt, mivel már félig aludtam. De a képsorok közé el volt rejtve valaki – inkább sejteni lehetett, mint látni. Ez a valaki folyamatosan szuszogott. Még a macskám, amely az ölemben aludt, ő is ideges lett ettől a hangtól. Pontban éjfélkor felpattant az ölemből, és idegesen járkálni kezdett fel-alá...

Lent a tónál már várták a rókák. Gyorsan lement a partra hozzájuk, és kicsomagolta az elemózsiát. A rókák szépen befalatozták.
- Ne haragudjatok, hogy tegnap nem jöttem, csak nagyon megijedtem - szólt Tonia a rókákhoz. Azok értelmes szemekkel néztek vissza rá, aztán hirtelen a lány mögé néztek.
- Hogyhogy nem bántanak téged? - Brian jött lassú léptekkel. Kicsit tartott az állatoktól. Tonia hirtelen hátrakapta a fejét.
- Már megszoktak. De egyébként én sem tudom. Nem bántanak...