Mira - Ha a sors becsuk egy ajtót, kinyit helyette egy másikat

II. rész

A következő napok teljes mámorban teltek. Olyan igazi, szerelmes mámorban. Egyikünknek sem volt kedve felkelni, fürdésen, evésen kívül szinte csak egy dolgot csináltunk. Úgy éreztem, annyi energiám van, hogy egy Boing 7-est simán elhúznék. Iszonyatosan finom keze volt. Nem az a kérges, mégis igazán férfias. Gyengéd, de erős. Egyszerre tudatos és gyámoltalan.
Már négy napja volt velem Párizsban. A februári hideg ellenére odakinn ragyogott az ég..
- Mira, van kedved sétálni? – kérdezte Brian reggeli közben. – Olyan gyönyörűen süt a nap.
A szeme csillogott. A szeplőin megcsillant az ablakon beszökő napsugár, ő pedig hunyorgott tőle, majd közelebb húzta a széket, hogy ne süssön úgy bele. Így most a vállán pihent meg.
- Hát .. az elmúlt napokban, édes szobafogságban voltam… jól esne egy kis friss levegő. – jegyeztem meg.
- …azt hiszem, azért azt is élvezted…

Erre már csak egy kacér mosollyal tudtam neki válaszolni, miközben mandarinnal etettem. Imádtam, hogy minden annyira egyszerű. Csak mi ketten. Soha ilyet nem éreztem még. Szerelmes sem voltam soha, de most valami olyat éreztem, amiről úgy gondoltam, ennél mélyebben már nem érezhetek.
- Hová menjünk? – kérdezte szájában egy fér gerezd mandarinnal, s szeme vágyakozóan siklott végig félig kioldódott övű hálóingemen.
- Nem tudom, nagyon ritkán sétálok célirányosan…de rengeteg gyönyörű hely van itt.
- Eiffel-torony? Még sosem voltam fenn, de azt mondják, gyönyörű a kilátás…s hogy belátni róla majdnem egész Párizst.
A szemem elfátyolosodott. Brian hirtelen nem tudta mire vélni…
- Mi az kicsim? Valami rosszat mondtam? – kérdezte riadtan.
- Nem, csak…csak…á, hagyjuk, fájdalmas emlékek kötnek oda. – motyogtam.
Brian a karjaiba vett és szorosan ölelt magához. Beletúrt a hajamba.
- Bocsáss meg. Nem akartam. Sosem bántanálak.
- Nem a te hibád. Nem tudhattad…- válaszoltam még mindig könnyes szemmel. – De felejtsük ezt el. Ez a múltam. Vége van. A jelenem Te vagy.
- Ígérem, miattam soha nem fogsz sírni… Szeretlek, Mira. – suttogta a fülembe, majd hevesen csókolni kezdett, ott a konyha kellős közepén. Minden érintése izzó pecsétként hatott a bőrömön, olyan édes fájdalom volt, amit örökké elviselnék. – Szeretlek. Nagyon szeretlek.
Néhány órával később már Montmartre utcáin andalogtunk. Mindketten tudtuk, hogy Briannak vissza kell mennie másnap Poitiersbe, de egyikünk sem akart erre gondolni. Nem akartuk, hogy eljöjjön a búcsú pillanata.

Megmásztuk a Sacré Coeur-höz vezető több száz lépcsőt, de a látvány mindent megért. A templom csodaszép volt. Az oltár közelébe érve Brian hirtelen elengedte a kezem, majd letérdelt elé, összekulcsolta a kezeit, s valamit mondott, de olyan halkan, hogy egy szót sem értettem belőle. Csak az utolsó szót hallottam: „Esküszöm”. Majd keresztet vetett, felállt, visszalépett hozzám, s megcsókolt.
- Áldást kértem a Szűzanyától, hogy örökre együtt maradhassunk. – nézett mélyen a szemembe.
Nem akartam elmondani Neki. És nem is tettem meg. Azt, hogy nem hiszek Istenben, s nem hiszek a Szűzanyában. Mert éreztem, hogy komolyan gondolja. Ő valaki olyan előtt esküdött meg valamire, aki nagyon fontos neki. Tőle kért áldást.
Végül az Eiffel tornyot is meglátogattuk. Brian egész nap fotózott, engem, minket. Több száz kép készült. Aztán hazamentünk. Metróval. Már nem tudott zavarni a neonlámpa éles fénye. Nevetve szaladtunk fel a lépcsőházban, amiért egy-két lakó dühösen nézett ki az ajtaján. Kinyitottam az ajtót, nekidőltem, Brian pedig teljes erejéből nekipréselt, s csak csókolt, csókolt, s én, a fene tudja miért, a legváratlanabb pillanatban sírva fakadtam.
- Nem akarom, hogy elmenj…! – próbáltam kimondani, de elcsuklott a hangom.
- Visszatérek, megígérem. Azért kértem ma a Szűzanyát, hogy véletlen se történhessen semmi, ami szétválaszt minket. Amíg ő vigyáz ránk, nem történhet semmi baj.
- Nagyon szeretlek! – tört ki belőlem.
- Én is szeretlek. Szeretlek, és kívánlak, veled akarok lenni…
- Mikor jössz vissza? – kérdeztem még mindig könnyes szemekkel.
- Egy hét múlva már itt leszek. Bercy-ben lesz egy fellépésem, s egy teljes hétig ide fog kötni a munkám. De a mai éjjel még a mienk…a mienk, Mira. – suttogta érzékien. Nagyon kívánlak…
Hirtelen úgy éreztem, nincs értelme emészteni magam, hiszek neki. Hiszek abban, hogy tényleg visszajön.

Brian felvett az ölébe, bevitt a szobába, s mintha valami ismeretlen erő bújt volna belém, én támadtam le őt. Felszabadult bennem a teljes nőiességem, azt akartam, hogy ne csak ő adjon nekem, s ez az éjszaka örökké emlékezetes maradjon. Eddig azt hittem, az a vancouveri éjjel volt a legszenvedélyesebb, amit eddig átéltem. De újra és újra fedeztem fel dolgokat, Brian testének eddig ismeretlen tájait, az egész szoba egy merő tűzgolyóvá vált, a közepén velünk, felizzott minden, s úgy éreztem, nincs többé elérhetetlen dolog az életemben.
Reggel az ébresztőóra rikoltozására ébredtünk. Ösztönösen lecsaptam az éjjeliszekrényről. A sokadik ilyen eset után már kissé megviselt állapotban volt.
- Úristen! - nézett fel Brian. – El fogok késni.

Felugrott az ágyról, és hirtelen kapkodva pakolni kezdett. Alig egy órám van kiérni a reptérre. Nekem a döbbenetre sem volt időm. Csak feküdtem szinte bénán az ágyban, s néztem, ahogyan dobálja a ruháit a bőröndjébe.
Egy percre visszadőlt még mellém, s azalatt az egy perc alatt még mindig tudott újat mutatni. Leírhatatlan gyengédséget. Most nyugodtan csókolt, finoman, mintha üvegből lennék, s félne, hogy összetörök. Aztán felállt, ránézett az órájára, s felvette a kabátját.
- Mostmár mennem kell. Este már fenn leszek skype-on. A mobilszámom alapján keress. – s mosolygott. – Szeretlek.
S én tudtam, hogy vissza fog jönni. Vissza fog jönni, értem. Mert megértettem valami nagyon fontosat. Hogy a szerelem öntörvényű dolog. Nem lehet parancsolni neki. És én szerelmes lettem. S tudtam, biztos voltam benne, hogy Ő is az. S hogy van valami ebben az egész Szűzanya dologban, még ha én nem is hiszem el.

Néhány perccel a távozása után kiléptem az erkélyre, s rágyújtottam. Már majdnem egy hete nem volt rá szükségem, s megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó. Próbálgattam az erőmet. A könnyű szél a hajamba kapott, s egy fuvallat megpihent az ajkamon. S újra Brian csókját éreztem rajta. Tudtam, hogy visszajön.


III. rész

Délután bementem a televízióhoz. Kicsit szédültem, de azt hittem, csak mert elfelejtettem reggelizni a nagy sietségben, aztán az ebéd is kimaradt valahogy. Napok óta be sem kapcsoltam a tévét. Végighúztam a kártyát az ajtón. Beléptem, s felmentem a sportszerkesztésibe. Egy ismeretlen szőke lány jött szembe, kávéval a kezében. Sosem láttam még. Hirtelen rossz érzésem támadt, s még jobban szédülni kezdtem. Végigmentem a folyosón, benyitottam, s teljes meglepettséggel néztek rám.
- Mira! Hát te hol a fenében voltál? – kérdezték egyszerre öten.
Először válaszolni sem tudtam, csak egy mosoly suhant át az arcomon.
- Szerintünk ez nem vicces. - mondta Ingrid. - Tegnap monsieur Calvez már nagyon dühös volt. Jobb, ha mihamarabb felkeresed. Azt üzeni, beszédje van veled.

A következő kép már az utcán ért. Hát ez az ára a boldogságomnak. Éreztem, ha kapok valamit az élettől, az nem ajándék lesz. Az eső is szakadni kezdett. Tovatűnt a reggeli napsütés, először csak csepergett, aztán mintha dézsából öntenék. Csak szédelegtem. Mi lesz most velem? Az ösztöndíjam szinte semmire nem elég… Leültem egy buszváróban, mert már állni sem bírtam. Csak forgott körülöttem a világ. Ideje lenne enni valamit. De nem bírok. De nagyon kívánok valamit. Nem tudom mit, csak valami savanyúra vágyom. A ruhám, a hajam, mindenem elázott, de ez volt a legkisebb gondom. A reggeli boldogságom mintha egyszerűen elillant volna. Brian szerelmes csókja még égett az ajkamon, s ez adott erőt, hogy legalább hazáig eljussak. Minden egyes lépés egyre jobban elszakított az álmomtól. Úgy éreztem, felesleges az egész egyetem, felesleges volt idejönni Lengyelországból…Dulakodtak bennem a gondolatok. Akárhányszor kezdtem elveszíteni a reményeimet, mindig Brian arca jelent meg előttem. De még mindig nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam neki sírni. Nem akartam, hogy még miattam is aggódnia kelljen. Felvánszorogtam a lépcsőn, s amint benyitottam az ajtón, s elfordítottam a kulcsot, aztán mintha egyetlen színes örvénnyé vált volna körülöttem az előszoba. Aztán elsötétült minden.

Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdhettem ájultan, valamikor estefelé tértem magamhoz. Biztos csak a kimerültség, gondoltam. Nagyon megéheztem. Kirámoltam a fél hűtőt, soha nem ettem még egyszerre ilyen sokat. Édeset, savanyút, sósat, mindent együtt. De jólesett. S nem tartottam be a reggeli fogadalmam: elszívtam a dobozban lévő tizenkét szál cigit. Zsinórban. Aztán bezuhantam az ágyba.

Másnap reggel még mindig ugyanúgy szédültem. Szinte támasztanom kellett a falat, hogy lépni bírjak. Aztán eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem. Ráütöttem a számítógép bekapcsoló gombjára.
Jelszó.
Skype.
Rákerestem a mobilszámra. „Petit Baboo” – ezt írta ki. Mögötte: „loin”, azaz távol. Biztosan edz. – gondoltam. Nagyon szégyelltem magam, biztosan keresett az este. Én megígértem neki. Megígértem, s máris csalódnia kellett bennem.
Iszonyatosan kívántam valami édeset. Tegnap estéről maradt még csokis croissant. Egy fél tábla csoki, vaníliás tej, muffin.
- Ez nagyon nem normális. – mondtam magamnak. - Dehát fáradt vagy. Szétesett. Biztosan csak azért.
Aztán néhány perc múlva iszonyatos hányinger jött rám, alig értem el a mosdóig.
Nem értettem. Semmit nem értettem. Hogy mi történik velem. Hol van most a Szűzanya? Most nem akar vigyázni rám? Ó persze, hiszen én nem is hiszek benne. Biztosan azért nincs itt.

Odabentről csipogott a számítógép. Brian státusza „online”-ra változott. S máris jött az első üzenet.
- Szia kicsim. Hogy vagy?
- Jól vagyok. És te? – kérdeztem vissza.
- Itt süt a nap. Épp edzeni voltam. Lassacskán meglesz a négyfordulatos Lutz. De még sokat esek. Tegnap nem voltál itt…[lefelégörbülőszáj]
- Elaludtam. Nagyon fárasztó napom volt. Sajnálom.
- Valami baj van? Olyan furán írsz.
- Nincs semmi, csak még mindig fáradt vagyok.
- Én tudom, mire lenne szükséged…[nagymosoly]…csak kétlem, hogy így menne.
- Lol.
Egyszerűen nem volt energiám többet válaszolni.
- Nagyon hiányzol.
- Te is nekem.
- …és anya is üdvözöl. Itt nyüzsög mellettem. Azt kérdi, mikor jössz Poititersbe?
- Mondd meg neki, hogy ha elviszel, ott leszek…
- Azt mondja, jövő héten hozzalak el magammal…ja, és azt mondja, szép vagy nagyon. Én meg már vagy ezerszer mondtam, de ezeregyedszer is mondom: „GYÖNYÖRŰ VAGY”.
- [mosoly]
- De szépen mosolyogsz…
S ekkor újra rám tört a hányinger.
Mostmár nagyon éreztem, hogy valami nem stimmel.
…Gyanakodni kezdtem.
…Ez már nem kimerültség.
…De hát soha nem…
…Az nem lehet…
…Mert mindig…
…De akkor, reggel…
…Lehet hogy…
…Istenem, mi van, ha mégis…
Küldtem egy puszit Briannak, s megígértem neki, hogy negyedóra múlva újra jövök, csak dolgom van…
…Sarki gyógyszertár.
…Tízméteres sor.
…Fülledt levegő.
…Légkondi luxus.
…Barátságtalan kiszolgálás.
…Hát már csak erre van szükségem.
Hazaszaladtam.
…Mosdó.
…Tíz perc feszült várakozás.
Brian rezgeti a képernyőm. Már vagy ötödjére.
…Nem akarom! Ne! Nem lehet!
De megtörtént. Zokogva csúsztam a sarokba. Hiszen még csak huszonegy éves vagyok. Most mi a fenét csináljak? Mit? El merjem mondani neki? Ő is csak huszonnégy. Előtte az egész élet…

Újabb doboz cigi. Csak történtek az események. Este Brian újra bejelentkezett. Beszélgettünk. Felületes, semmitmondó dolgokról. S közben szenvedtem. Fájt minden porcikám a gondolattól. Az elmúlt egy hét. A tökéletes, idilli boldogság. S most… Istenem.
Napok teltek el így. Csak feküdtem az ágyban, s azon gondolkodtam, mihez kezdhetnék. Arra is gondoltam, hogy azonnal elvetetem. De nem tudtam ilyen kegyetlen lenni. Mi van, ha ő szeretné? És ha nem? Tele voltam kérdésekkel. Kételyekkel.
Vasárnap megbeszéltük Briannal, hogy másnap délben érkezik. Az anyukája is küldte a mindennapos üdvözletét. Féltem a találkozástól. Amennyire örültem, hogy újra látom, annyira féltem. S még a munkám is. A teljes bizonytalanság.

A reptéren vártam Őt. Kilépett a kapun, s futni kezdett. Futott felém, s szorosan a karjába zárt. Olyan jólesett érezni. Az ajkait, amik ugyanúgy perzseltek, mint egy héttel ezelőtt. A kezét, ahogy a hajamba túrt. Az egész testét, ahogy hozzámsimult. Hirtelen biztonságban éreztem magam. De még mindig nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki.

Láthatóan alig várta, hogy átérjünk Montmartre-ba, hogy bezáruljon mögöttünk az ajtó. Ledobta a kabátját és a sporttáskáját, a bőröndjével együtt. Azonnal csókolni kezdett, s egy perc múlva már a pulóverem és a topom is lekerült rólam. Ott, az előszobában. Minden érintéséből éreztem, hogy egy teljes hete csak erre várt.
Úgy negyedórával később, miután összeszedtük a ruháinkat az előszoba sarkaiból, belépett a szobámba:
- Oh. Látom, lakótársaid is lettek… - jegyezte meg.
Csak néztem rá értetlenül.
- Legalább két malacot kellett magadhoz venned, hogy ekkora rendetlenséget bírj csinálni. :)
- Bocs. Kicsit össze-vissza vagyok…de mindjárt elpakolok. – mentegetőztem.
De Brian csak nevetett.
- Nem muszáj most rögtön. Rengeteg időnk van még…
Én viszont erőt vettem magamon.
- Valamiről beszélnünk kell. – néztem rá komolyan.
- Megijesztesz. Valami baj van, kicsim? Szeretsz még?....jaj, ez egy ostoba kérdés volt. Bocsáss meg…mondd, mi az?
- Nem tudom, hogy mondjam el…
- Próbáld embernyelven. – javasolta kacér csillogással a tekintetében.
- Ez most nem vicces. – húztam el a számat…
- De ha nem nyögöd ki végre, akkor nem fogom megtudni.

Elléptem az öleléséből, s kimentem a fürdőszobába. Kíváncsian nézett utánam. Mikor visszajöttem, ránéztem, az arcom lángba borult, s a kezébe nyomtam. A szekrénynek támaszkodtam. Felkészültem rá, hogy akár rögtön fel is veheti a kabátját, s elrohanhat. Néhány percig csak némán nézett. Hol a kezében lévő tesztre, hol rám.
- Ez…ez biztos? – kérdezte. Olyan hangsúllyal, hogy képtelen voltam megállapítani, mit érez.
- Azt hiszem. – feleltem elhaló hangon, a legrosszabbra számítva.
Közelebb lépett hozzám, átölelt, a tenyerébe vette az arcom, s gyengéden megcsókolt, ugyanazzal a finomsággal, mint egy héttel ezelőtt, azon a reggelen…
- Van kedved neveken gondolkodni? – kérdezte mosolyogva.
Hirtelen nem tudtam mire vélni, csak néztem rá, ártatlanul, zavartan.
- De…
- Mit de?
- Öööö.. - nem bírtam kinyögni egyetlen értelmes szót sem.
- Add a kezed! – kérte.
Odanyújtottam, s a szíve fölé tette.
- Érzed ezt? Majd kiugrik izgalmában…Hidd el, semmi sem tesz most boldogabbá…
S a hasamra tette a kezét.
- A mienk. Nagyon szeretlek, Mira.