Ki hazudik?

- A húgoddal?- visszhangzom értetlenül.
- Igen. Szereti a pantomim játékokat. Hát elkísérem.
- Ez igazán nemes lelkű, de miért nem megy Markkal?
- Jaj kicsim, miért kell a cirkusz? Mark nem ér rá, és kész. Teljesen össze van törve a pici szíve.
- És az én pici szívemmel mi lesz? Ne csináld már kérlek Aaron, egy hete tervezzük ezt a kirándulást!- meg vagyok bántva. Folyton csak a húga, a húga, a húga. Igen, aranyos lány. De hát valóban sose ér rá a barátja? És ezért a bátyjával kíván mindenhová menni? Nem tudom, kire haragudjak jobban. Aaronra, aki hagyja, hogy a húga rongybabaként cibálja magával, vagy pedig Laney- re, aki azért, mert Mark nem ért rá, elintézi, hogy Aaron se érjen énrám.
- Figyelj Kim, erre végképp nincs időm. El fogunk késni. Majd legközelebb bepótoljuk azt a kirándulást rendben van? És ha gondolod holnap délelőtt gyere velem sportorvoshoz.
- Sportorvoshoz? Akkor vajon mennyi időt tudnánk kettesben tölteni?
- Nem tudom Kimberly, fogalmam sincs - kezdi megemelni a hangját, és Kimberlynek is csak vészjósló hangulatának tetőfokán hívott - Délután edzésem lesz, de utána esetleg átjöhetnél. De nem érek rá ezt megvitatni. Fejezd be a sértődöttséget, és gyere velem holnap az orvoshoz. Ott megbeszéljük a többit. Csáó!- majd lerakja a telefont. Én is levágom a készüléket. Kimberly. Pantomim. Laney. Sportorvos. Torkig vagyok.

Nincs kedvem nekem se a kiránduláshoz. Pedig imádom. Csúszós sziklákon megvívni a természettel.
Haladni. Feltörni. A szemeim elé bontakozó táj leírhatatlan képe. A csobogó patak, és a vízesés.
És mindettől el tudta venni a kedvemet egy fiú. Dehát mi ez a süket duma (már megint)?
Miért kell mindig úgy tenni, mintha óriási szívességet tenne azzal, hogy egyáltalán találkozik velem. Micsoda kívánságaim vannak, hogyanis óhajthatom azt, hogy egy óránál több időt töltsön velem? Mérgesen levetem magam az ágyamra. Papír zörög, ágynemű gyűrődik, ágy nyikordul fájdalmasan.

- Kuss legyen - morgom. Megemelem a fenekem, és kirángatom a papírlapot. Jegyek. A düh hatalmasra hízlalt keselyűje ingerült elégedettséggel tép bele abba a képbe, amit imént felidéztem magamban: az ég ragyagó, szépséges kékjét fájdalmas szürkeségbe karcoló hegycsúcsai, apró madarak dallamos csicsergése, folyók lágy csörgedezése. Ott akarok lenni, de csak vele. Izzadtan, fáradtan, kimerülten, de boldogan érni el a hegycsúcsot. Gyönyörködni a tájban, fényképezőgéppel kattintgatni, hogy megörökítsük azt a csodás pillanatot. Belekapaszkodni, nem engedni elmúlni.

Szeretkezni ott. Izzadtan, fáradtan, kimerülten, de boldogan érni el a csúcsot. Gyönyörködni egymás testében. Reccsen a kemény kartonpapír, ahogy kettétépem. Majd négyfelé. Majd nyolcfelé. Majd... majd... míg végül apró kis fecnikként szóródik szét a padlón.
Felállok, remegő dühvel lerántom a redőnyt, hogy a fényes nap sugarai ne fokozzák kimondhatatlan csalódásomat. Kirekesztem a fényt, a zajt, madarak hangját, az életet. Mintha csak feltekerném a csend hangerejét.

Lerántom az ágytakarót, és belevetem magam az ágyba, az el is nyel azonmód. Keserűen forrok saját levemben, nyalogatom a felszakított sebeimet. Nem ez az első alkalom... a húga. Mindig csak a húga... Mit jön örökké azzal a csajjal? Szerelmes belé? Gúnyos kis kacajt hallatok. Amikor náluk vagyok, nem tűnik úgy, mintha rajonganának egymásért... Aaron folyamatosan piszkálja, hergeli Laneyt, amaz pedig nem tűnik úgy, mint aki pozitívan értékeli bátyja poénosnak hitt megnyilvánulásait.
De hát persze. Ezek ketten boldogan járnak pantomim- előadásra, moziba, discoba, meg állatkertbe. Nyilvánvalóan.
Azt várja, hogy elhiggyem. Mégis hogy képzeli?
De hát miért nem mondja el az igazat? Miért mondja le a kirándulást a hegyekbe, amit ő is nagyon jól tud, hogy a világon kevés dolog tud annyira boldoggá tenni, mint a természet.
Most is arra volna szükségem... Leülni a mohos földre, nézni a fénylő eget, hallgatni az állatok minden életjelét...

Csend. Sötét. Elaludtam volna? Fájdalmas görcsbe állt nyakam sajgása csakis erre ad magyarázatot. Felülök, szememből dörzsölöm a nyughatatlan álmot. Ólomként zuhan rám a felismerés, mi történt az elmúlt fél órában. Készülök a visszaalvásra, tekintetem a rádióóra világító számlapjára téved. 07:18?
Hogy lehet? Végigaludtam az egész tegnapi napot, és az éjjelt?
Ilyen nincs.
Kiugrom az ágyból, lábam megcsúszik a parkettán lévő szeméten (a jegy maradványai) és majdnem hanyatt esek, de sikerül visszanyernem az elvesztett egyensúlyt.
Öltözök. Elkísérem sportorvoshoz. (Hogy én mekkora barom vagyok. Ahelyett, hogy visszafeküdnék. Igaz, hogy rettentő sokat aludtam, de mintha álmomban is ezen forgott volna az agyam - cseppet sem éreztem magam kipihentnek.)
Rohanok a buszhoz. (Idióta! Fordulj meg! Minek rohansz kora reggel?? Pucolás vissza az ágyba!)

Elértem. Zihálva rogyok le egy ülésre. (A következőnél leszállni. Még nem késő hazamenni.)
Leszállok, és Aaronék háza felé veszem az irányt.(Menj haza! Menj haza! Ahogy beszélt veled ez a disznó, megérdemli, hogy egyedül menjen az orvoshoz!)
Annyira hiányzik, muszáj látnom. Csengetek. Nem történik semmi, csak pár levél rezdül meg a mellettem lévő bokron.
- Naaaaa… - motyogom, és újra a csengőre tenyerelek. Végtelenül hosszú idő múlva résnyire kinyílik az ajtó.
- Ohh, te vagy az Kim! - Laney hatalmas barna szemei néznek rám fáradt ürességgel - Aaron az előbb ment el. Olyan negyed órája.
- Micsoda?
- Ja, aha... na szia... - Laney már csukná az ajtót. Kimérten odamondom:
- Jó volt a pantomim?- meglepetten pillant fel.
- Aha... - pillantásán csodálkozom. Kis riherongy. Cseppnyi megbánást sem tanúsít, mintha bizony nem tudná, hogy tönkretette a napomat.
- Örülök.. - megfordulok. Nem érek rá gondolkozni viselkedésén, mert futva látom közeledni Aaront. Mégsem felejtett el, mosolyom az egyetlen őszinte öröm, amit ezalatt a jó másfél nap alatt éreztem. De hamar tovaillan. Húgáénál nem különb meglepettséggel néz rám.
- Ja, jöttél elkísérni?!- esik le neki.
- Hát... igen.. - felelem vontatottan.
- Oké!- csak ennyi... oké... se puszi, se semmi, elsétál mellettem, kulcs zörög, nyitja az ajtót - Minnyá’ jövök - majd el is tűnik.

Pár perc múlva azonban újra megjelent. Valami eltűnik a zsebében, követem tekintetemmel. Kicsi, ezüstös szélű tárgy. Észreveszi, odalép, átölel, megcsókol, és nem érdekel többé az az apró tárgy, amit elrejt előlem. Lehet, hogy meglepetésre készül. Lehet, hogy tegnap nem is Laney- vel volt, lehet, hogy egészen máshol. Megadóan omlok karjaiba, szenvedélyes csókja rabja vagyok. Elszáll minden neheztelésem, csalódásom. Csak félútig kísérem (körülbelül fél óra), mert beugrik még egy haverjáért.
Lassan baktatok haza. Nem értem. Össze vagyok zavarodva. De edzése után találkozunk... Talán akkor mindent elmond. Megnyugtat. Eloszlatja a kételyeimet. Történik végre valami. Valami kevésbé aggasztó.

Ott állok a kapu előtt. Már minden edzőtársa kijött. Izzadtan, csatakosan, fáradtan. Mindig megnéztek. Régebben próbálkoztak, de miután Aaron az egyik srácnak, aki közeledni merészelt felém, betörte az orrát, kellő távolságból méregettek, és csakis Aaron háta mögött.
- Ma nem volt a csávód - szól oda egyikük.
- Tessék?
- Jól hallod szivi. Szóval akár el is jöhetnél velünk pizzázni egyet.
- Tudod kinek a nőjét fűzzed te nyomorult pöcs!- csattan mögülem Aaron hangja. A fiú megadóan maga elé tartja a tenyerét, majd gyorsan lelép a többivel.
- Mi történt Aaron? - értetlenkedem.
- Egyszer nem vagyok edzésen, és egyből leállsz flörtölni ezekkel a majmokkal? - őrjöng Aaron. Megragadja a karomat, és vonszolni kezd az öltözők felé.

- Mit csinálsz már? Azonnal eressz el! Mi ütött beléd? Nem flörtöltem egyikkel se!
- De bizony flörtöltél! Megrögzött flörtgép vagy! Nem bírod ki, hogy ha csávót látsz, ne nedvesedjél rögtön be?- tátva marad a szám. Az öltöző büdös, a padló csúszik, nem tudom mitől, mert azok a srácok egészen biztos nem zuhanyoztak le. Nincs időm megvizsgálni, mert Aaron nekilök a falnak.
- Miről beszélsz?- kezdek megrémülni tőle, sosem láttam még ilyen dühösnek.
- Nem érted? Nem érted meg, hogy az enyém vagy és nem másé? A kurva életbe bele Kim, hogy nem érted meg, hogy.. - elhallgat, és nekem esik. Nyelvét erőszakosan tolja a számba, nincs se időm, se erőm ellenkezni. Letépi rólam a toppomat, és ledobja a földre - egy pillanatig átfut az agyamon, hogy abba a lucsokba mégse kéne, de aztán ágyékát erőszakosan ölemhez szegezi, így határozottan megérezhetem vágyát, mely az én szenvedélyemet is alaposan felkorbácsolja.

Agresszív, nem éppen finomnak nevezhető mozdulatokkal teljesen meztelenre vetkőztet, az összes ruhadarabomat a padlóra dobálja. Nem tudok hangot adni nemtetszésemnek, gondoskodik róla, hogy folyamatosan tele legyen a szám a nyelvével.
A saját ruháit nem veszi le, éppen csak letolja a nadrágját, és a boxerét, hogy pénisze akadálytalanul, és kényelmesen tudjon ágaskodni.
Rögtön irányt mutat gazdájának, aki nem tétlenkedik. Határozott csípőmozdulattal hatol belém, lábaimat a derekára kulcsoltatja kezeivel.
Gyorsan kezd el mozogni, bár alaposan felizgultam, nekem mindig egy kicsit több előjátékra van szükségem, és ezt ő is tudja, de most mintha nem törődne velem, mintha csak egy eszköz lennék arra, hogy az ő kielégülésében segédkezzek. Sosem csinált még ilyet.
- A... Aaron... - lihegem - Ó... óóvszer...
Nem felel, ütemesen lök, én pedig komolyan aggódni kezdek.
- Aaron!
- NINCS!- sziszegi, és a lehető legmagasabb tempóra kapcsol. Vehemens erővel présel a falhoz, rémülten próbálok kiszabadulni karjaiból, de erőlködésem hiábavaló. Két sóhaja közt halkan belenevet a fülembe, majd belémélvez. Hörög, liheg, sóhajtozik, szeme elhomályosul, teste megvonaglik.

Amint gyengülni érzem magamon szorítását, ellököm magamtól, és a földre rogyok. Lábaim remegnek, az sem érdekel, hogy vízben ülök. Megtörten nézek fel rá. Még mindig lehunyt szemmel áll felettem.
- Ezt hogy képzelted? - nyögöm sírós hangon. Érzem, hogy perceken belül kiborulok. Kinyitja a szemét.
- Mit?
- Nem szedek gyógyszert, te is tudod!- nem is az érdekel, hogy kielégületlenül hagy. Volt, hogy nem sikerült eljuttatnia a csúcsra, de akkor legalább megpróbálta. Csak nekem nem jött össze valamiért. De sosem bántam nagyon, többet jelentett, hogy őt sikerült a gyönyörig eljuttatnom. És legközelebb pedig annál nagyobb orgazmusban volt részem.
De most? Mi lesz? Semmi megoldás sem jut eszembe.
- Ne hisztizzél, van esemény utáni - veti oda, és éppen felhúzza a sliccét, majd az órájára néz - Tíz percen belül jönni fog a következő csoport edzésre, szóval, ha nem akarsz itt kuporogni meztelenül, mikor megjönnek, akkor siess.

El sem tudom hinni. Mi ez a megvetés, ez a lenézés a hangjában? Felpattanok, lábaim közt csorog örömének nedve, nincs időm lezuhanyozni. Az összes ruhám csurom víz, én izzadt, és mocskos vagyok. Reménytelen pillantásal nézek rá, de úgy néz a ruhákra, mintha nem ő szaggatta volna le rólam az imént.
A toppom, és a bugyim elszakadt, de ezt még el bírnám viselni, ha nem lenne mindegyik egytől egyik vizes.
- Nem tudnál segíteni?- szólok neki oda, ugyanis csak ácsorog, és kifelé tekinget.
- Micsináljak? Kapjam elő a hajszárítót a zoknimból?- morogja.
- Esetleg feltarthatnád a fiúkat, amíg kitalálok valamit!- mondom egyre jobban kétségbeesve. Grimaszol, és pofákat vág, de legalább kimegy, és a becsukott ajtó elé áll.
Sosem tapasztaltam még ilyen viselkedést részéről, de most nem ez foglalkoztat. Kicsavarom a vizet a nadrágomból, és a felsőmből, némileg megtisztálkodok, és az összekötözött, vizes ruhákat gyorsan magamra kapkodom.

Tíz perccel később, hazafelé sétálva, kimenekülve a csatakos öltözőből, mikor megkérdezem, hogy miért
nem volt edzésen, csak annyit mond, elaludt, és ezzel lezártnak tekinti a témát.
Csendben lépkedek mellette, csak azért fogja a kezem, mert előzőleg a tenyerembe zártam lengő jobbját.
- Na menj haza és hozd magad rendbe - mondja halkan, mikor a házuk előtti buszmegállóhoz érünk.
Kerekre nyílt szemmel bámulok rá, azt hinné az ember, hogy ezek után hazakísér, de nem. Még csak rám se néz, a menetrendet böngészi, mintha bizony nem tudná, hogy mikor jön a buszom. Tényleg úgy tűnik, elégedetten bök ujjával a nyolc perc múlva érkező járatra.
- Mi van veled?- kérdezem.
- Mi?- végre rám néz.
- Furcsa vagy...
- Szóval furcsa vagyok? - kapja fel a vizet - Már ne is haragudj de nem én hisztizek már tegnap óta folyamatosan! Azt hittem egy kiadós dugás kell neked, aztán csend lesz, de úgy tűnik ez se volt elég. Nem értem komolyan, mégis mi a fasz bajod van? - elakad a szavam. Egy pillanatig... mert aztán...
- Na jó, tudod mit, elegem van, elegem van belőled, úgy csinálsz, mintha az én hibám lenne.. - itt már bőgtem - Pedig te mondtad le a kirándulást, aztán elhívtál, kísérjelek el, de jól elmentél nélkülem, és amiért visszamentél.. - elhallgatok, gondolkozom... kicsi tárgy volt, éppenhogy láttam egy ezüstösen megvillanó papír sarkát. Mi volt az... nem hagy emlékezni.
- Szóval?- sürget, mintha olvasna a gondolataimban.
- ...és utána félúton jól le is ráztál, majd azt kéred jöjjek eléd edzésre, el se jössz, majd meggyanúsítasz, hogy flörtölök, közben... közben csak annyit mondtak, hogy nem voltál edzésen, és menjek velük inkább... Majd bevonszolsz egy ótvar öltözőbe, eláztatod a ruháim, kizárólag a saját élvezetedig mész, majd a tetejébe még belém is... belém is...
- ...élvezek - segített ki.
- Igen! Szóval ebből elegem van, érted...?- folytatnám, de hevesen átölel.
- Ne haragudj - suttogja - Jön a buszod. Gyere - és felhúz rá. Meglepően kedves, könnyeimet törli, reszkető vállamra helyezi karját, melegíti átfagyott, vizes testem.

A kapuban elbúcsúzik.
Mi történt vele? A viselkedésében beállt pozitív változás is arra utal, hogy valami baj van. Nyugtalanít.
- Sajnálom, komolyan. Ami ma történt - motyogja, nem néz a szemembe.
- Én is - felelem, és kétségbeesetten kutatom tekintetét, de csak nem néz rám - Aaron, én...
- Ne! Kérlek Kim ne! Nem akarom, hogy vége legyen. Nem tudnék élni nélküled!
- De könyörgöm ne viselkedj velem többé ilyen lekezelően! Nagyon rosszul esett!
- Bocsánat. Feszült vagyok nagyon mostanában. És úgy félek, hogy elveszítelek - (ne higgy neki Kim, világos, hogy hazudik!) Olyan édes, ahogy lesütött szemmel áll, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak, hogy rossz fát tett a tűzre. (Nem édes. Láss túl a rózsaszín ködön Kim! Azért nem néz a szemedbe, mert nem gondolja komolyan. Becsap.)
- Megértelek - suttogom és hozzábújok - Semmi baj Életem - nyakába fúrom arcom. Kellemes parfüm tovatűnő illata. Futólag megölel, de rögtön el is enged.
- Holnap gyere át délután, és elmegyünk felíratni esemény utánit, jó lesz kicsi Kim?- megkönnyebbülten bólintok - Három fele gyere.
- Rendben - felelem. Apró csókot lehel a számra, szinte le se hunyom a szemem, ő már megfordul, és megy hazafelé. (A szemét! Szaladj utána, és vágd arcon!)


Dél van. Anya az irodában, apa is dolgozik.
A meleg szinte elviselhetetlen, alig ruhában tengek lengek. Percenként az órát lesem, már nem sok van háromig.
Csörög a telefon. Vidáman veszem fel:
- Igen?
- Szia Babám.
- Sziaaaa Édes - köszöntöm búgó hangon - Mi a helyzet? Menjek korábban?
- Neeem, nem... pont, hogy az az igazság...
- Mi?- kérdezem gyanakodva. Minden izmom megfeszül.
- Hát valójában az, hogy Laney- nak kell segítenem a matekban. Anyáék mondták. Szerencsétlen csaj meg akar bukni, és ez rossz fényt vet apa munkahelyén a...
- Nem mondod komolyan Aaron, hogy megint a húgod miatt mondasz le! - sziszegem alig palástolt dühvel.
- Most már megint mi van? Nem hiszem el, hogy ilyen önző vagy! A húgomnak szüksége van rám!
- Nekem is szükségem van rád! Elfelejtetted, hogy esemény utáni tablettát igényelek?
- Igényeeeelsz?- nyerít fel gúnyosan - Mióta vagy ilyen választékos? Egyébként meg kurvára el tudsz sétálni a rohadt nőgyógyászhoz, hogy felírja, kiváltani meg mégannyira gyerekjáték. Vagy a beszedése okoz gondot? Ha akarod két matekpélda között átugrok, és a szádba teszem! Lehetnél egy kicsit önálló is néha, tudod Kim, teljesen az agyamra mész ezzel az őrültséggel, apakomlexusod van?- azzal levágja a telefont. Megdöbbenten nézem a süket kagylót.
Ebből elég. Megint a húga.


A házuk előtt állok. (Menj be és úgy vágd tarkón, hogy kieessen azon a hazug száján!) Nem jó ötlet...
Itt már nem tűnik jó ötletnek. (Dehogynem. Ne játszadozzon veled...)
Csöngetnék, de az ajtó résnyire nyitva. Ez hogy lehet? Mindig be van zárva, még akkor is, ha otthon vannak. Aggódok...
Benyitok. Csend. Sehol semmi nesz, sehol semmi életjel.
Felmegyek a lépcsőn. Nem lopakodok, de nem is csapok zajt. Az első szobaajtót belököm. Laney- é. Arra számítok, hogy az asztalnál ülnek, és a számokkal vívnak csatát. Kihátrálok, és a másik szoba felé veszem az irányt.
Hangok. Lányé és fiúé. Aaronnál matekoznak. Egy pillanat! Ez nem... (De igen!) Nem! Biztos csak... (Nem! Ez az!)
Közelebb lépek. De igen... ezek olyan hangok.
Nyőgés.
Ágy recsegés.
Mégis mi a fene történik odabenn?
Halkan lenyomom a kilincset. Lassú ajtónyitás. Ha egy elefántcsorda törne be a szobába, se vesznek észre.
Hihetetlen látvány tárul a szemeim elé. Csak egy női hátat látok, fekete lobonc csattog a hátára, ahogy lovagolja a barátomat, akiből szinte semmi sem látszik, csak ágyéka, ahogy elnyeli a nő tüzelő öle, és a lábai...
Mellettük ezüstös, apró papír... az óvszer csomagolása... óvszer... ezüstös papír...
Nem tudom mit tegyek. (A hajánál fogva rángasd le a ribancot a pasidról. Utána pedig kasztráld...)
Nem tűnik fel nekik ottlétem. Egyszerűen kisétálhatnék. (Vagy egyszerűen végezhetnél mindkettővel.)
Megfordulok. Ledübörgök a lépcsőn. Ki az ajtón. (Menj vissza te szerencsétlen! Büntetés jár nekik!)
Büntetés? Megtorpanok. (Büntetés hát.) Kezeim közt még a kilincs, ahogy lendülettel be akartam vágni az ajtót.

Csönd. Senki se jött ki megnézni a zajt. Úgy elvannak merülve egymásban (pontosabban Aaron a szukában), hogy fel se tűnik nekik, ha rájukgyújtom a házat. Uramisten, miket gondolok? (Neeem, a lángoló ház nem jó megoldás. Kimenthetik őket. Megússzák...)
Az nem lehet, hogy megússzák. Na ne vicceljünk már! Visszalépek és halkan becsukom az ajtót. (Ugyanmár! Úgyse hallják meg! Felesleges ez a finomkodás. Ölni készülsz, baz’meg!)
Konyha. Fiók. Húsz centi pengéjű disznóvágó kés... Fel a lépcsőn. Második ajtó. Úristen, ezek még mindig szexelnek. És én egy késsel a kezemben állok az ajtóban. Megőrültem? (Dehogyis. Hülyének nézett. Átvert. Természetes, hogy bosszút kell állni. Menj már! A csaj hátába azt a tőrt!)
Igen. Odalépek. Magam is meglepődök határozottságomtól. Mintha kívülről látnám, ahogy magabiztosan a fekete lány háta közepébe mártom a kést. Pengeéles. Meglepően könnyen hatol át bőrön, húson.

Patakokban ömlik a vér, egy sikoltás, kirántom, és merészen csapok le újra.
Aaron tágra nyílt szemmel bámul rám, szája alakjából arra következtetek, hogy ordít, de semmi mást sem hallok, csak egy eszelős kacagást. Az én számból tör föl.
A fekete szájából egész más köszön vissza. Vér. Lelököm a csajt Aaronról, aki talán zokog, talán üvölt, talán szótlan. Az arcát szinte alig látom. A péniszét nézem. Mostmár biztos, hogy üvölt. A kezemben tartom. Az arcába. Levágtam.
- Ezzel többet egy lányt sem csalsz meg - hallom a hangom. A számból jön. Az én szám formálja ezeket a szavakat. Mintha megbénultam volna, úgy nézem tehetetlenül, ahogy a testemet birtokló valaki vagy valami elmetszi a szerelmem torkát.
Fuldoklik. Ellepi a vére a nyakát, a száját, a kezét, ahogy kétségbeesetten markolássza gigáját, mintha segíthetne magán.
- Kár a gőzért kicsi szívem - vetem oda kegyetlenül - Vérezz Aaron. Ugye milyen szép halál?
Nem hiszem el. Ez a valaki mosolygásra kényszeríti ajkaimat. Hörgök, kapálózok, küzdök. Majd megszűnik az ellenállás.
Újra korlátlanul létezek a testemben. Aaron már halott. Üveges szeme rám mered. A lány a padlón, ahogy ledőlt. Az ő szeme is nyitva.

Lábaim felmondják a szolgálatot. Az ágy mellett összeroskadva, testemet a zokogás rázza. Már nem látok könnyeimtől.
Úristen, a szerelmem itt fekszik holtan, az én kezem által halt meg. És a lány is, aki nyílván nem tudta, hogy Aaronnek barátnője van.
Kezem az ágyon. Hideg fém. Csúszós. Véres. A kés az. Markom összezárul rajta. (Na ne. Nehogy. Azonnal tedd le!)
A nyakamhoz illesztem a pengéjét. (Rakd le! Ne! NEEEEEEEEEEEEEEEEE!)
Késő. Fuldoklom. Vér buzog a torkomban.
Sajnálom Aaron... sajnálom.