80’s horrible 4: Rettenet az állomáson

Alaktalan, betépett árnyak, vihogó hiénák ülnek egy bezárt kocsma előtti padon. Az egyik fa tövében valaki okádik, elég hangosan és drámai hevülettel. A sötétben cigaretta parazsa világít, s mint az óra, körbejár. Az egyik árnyék előre-hátra dülöngél, és orcájának sápadtsága kifehérlik a holdvilágos éjszakából.
- Jól vagy, haver?
- Amikorpesztráltpingvinekhullottaka…
Hukk. Csuklás akasztja meg a hangsúlytalan kántálást. Nem, egyáltalán nincsen jól. Ugyanakkor tökéletesen jól van. Végül is egy szélkeréken egyensúlyoz, ahol porcelán a fény, és a keskenyvállú lány
(az aszott vállú , a csontlidérc)
kigombolja az ingét.
- Szerintem egyáltalán nincsen jól – mondja az, aki begombolkozott. Hűvösnek találja az éjszakát. Szilamér ezt nagyon mókásnak találja. Ha olyan hideg van, minek világít a feje?
- Skacok, mes-meséltem már nektek, a kolbász ad az életnek nemességet?
A begombolkozott fiú haraggal mered a szállítóra.
- Mondtam, hogy ne adjál neki egy egészet, bazdmeg. Most mit csináljunk vele? Elszállt, mint egy kibaszott verébbel ágyúra.
- Te sem panaszkodhatsz – kuncog a szállító, azzal átkarolja Szilamér vállát. – Korán van még. Hadd lebegjen. Előbb utóbb lejön róla.
- Jaja, a gólya is aszonta – viháncolja Szilamér, megcsavarja képzelt sapkája karimáját, majd úgy tesz, mintha rágyújtana, és szakállas idézetet motyog a Casablancából. – Bár rajta nem is volt kalap.
A hold felkapaszkodik a májuséji égre, miközben feje le-lecsuklik, és szövegfoszlányok moraja zúg körülötte. Az idő elfolyik, jelentőségét veszti. Mélyen az agyában vegyszerek roncsoló patakja zubog. Szilamér szinte látja, sárgán és megmérgezve a kövér hold fényében. És azt is látja, mikor valami kiemelkedik belőle, valami fenyegető és baljóslatú lény.
A lény ajkán vidor mosoly ül, mely felfedi millió sárgult csontfogát.

***

Nem érti, mit keres a sínek mellett, az állomástól délre, a tizenkilencedik hosszúsági foktól keletre és a negyvennyolcadik szélesség gyomrában, de itt van, pontosabban fekszik, elterül a gyomban és harmatban, a sötétben. Kinyitja a szemét, nem sokat lát; mindazonáltal utcai lámpák és a vasút üzemi fényeit, és egy maga fölé tornyosuló bódét. Annak tövében aludt el. Szédül, és a gondolatai harsányan villódznak a fejében.
Hová lettek a többiek?
Tudja Kurtafark herceg. Hagyd. Elmentek a nap fényes csapáján.
Ám itt még az éjszaka sistereg. Nem, ezek tücskök. Nem látom a holdat. A szemafor majd kiveri a szemem. Kapcsolják le! Világít az egyáltalán?
Hirtelen iszonyú hang karistolja végig a kriptacsöndű éjszakát, egy gép, egy gép-asszony hangja.
- A HATODIK VÁGÁNYON MOZDONY VÉGEZ TOLATÁST…A HATODIK VÁGÁNYON MOZDONY VÉGEZ TOLATÁST… KÉRJÜK VIGYÁZZANAK, A HATODIK VÁGÁNYON EGY RÉMLÁTOMÁS TOLAT, NYITOTT AJTÓKKAL NEM KÖZLEKEDIK.
- He? – motyogja Szilamér, és megpróbál felállni. Tégla és deszkakupacra hanyatlik, miközben érzi, remegni kezd a föld. A levegőben elektromosság sistereg, s valami közeleg. A vékony géphang ismét felsikolt:
A HARMADIK VÁGÁNYON VONAT HALAD ÁT.. A HARMADIK VÁGÁNYON VONAT HALAD ÁT…
Előbb ott van, mint képzelte volna. Nagyteljesítményű csehszlovák villanymozdony és vontatmánya dübörög el északnak, hajó a nyolc sínfolyó egyikén, megrakva szénnel és vassal és atomhulladékal. Szilamér tág pupillával hever, arcára fényeket s árnyékot fest a vonat árnyékában megtörő fénysugár. A zaj kegyetlen, Szilamér alig bírja elviselni, kezét a fülére tapasztja.
MOLOCH!
Szilamér feltápászkodik, és bekap egy rágót, hogy serkentse nyáltermelését (a cucctól mindig kiszárad a szája, bár ezt, amit aznap este bevett, még nem próbálta: de úgy látszik, ez sem különb a Deákné nászánál).

Tétován billeg, figyeli a távolodó vonatot, vörös magányfényét az éjszakában. Olyan messze még a hajnal, gondolja elkeseredetten. Hová menjek? Merre menjek? Az alagútba. Azon át nem. Ott most a morcosok piknikelnek.
Botladozva, lábát húzva megkerüli a bódét, ám mozgást észlel a szeme sarkából. Visszafordul a vágányok felé, és egy légies alakot lát osonni a síneken keresztül.
(ő a harmadik. Ha a szer hatalma a tetőfokára hág, mindig felbukkan a harmadik.)
A lány éjköntöse régies szabású, és Szilamér döbbenten látja, hogy kicsit távolabb, az egyik kitérővágányon egy gőzmozdony gubbaszt. Teherkocsikat kapcsoltak hozzá, és egy ósdi higanygőzlámpa fényénél a rájuk mázolt szavakat is el tudja olvasni: BRESLAU-OPPELN-KRAKKAU-BUDAPEST
De furcsa. Valami furcsa itt.
(Ez régen volt, Szilamér. Régen. Ez a múlt. Mindez hatvanöt éve volt.)
Különös ez a tudás, miként az is, hogy tisztában vagy vele: a villanymozdonyt, ami elrobogott mellette, 1968-ban azon a napon állították üzembe a csehszlovák államvasutaknál, amikor a szovjetek felrobbantották a königsbergi vár romjait, Jimmy Hendrix pedig az öltözőjében megkefélt egy Liz Berringam nevű gruppit.

Honnan tudhatna ilyesmit, kérdezi Szilamér már nem is magától, hanem egy felsőbbrendű energiahalmaztól, amely talán kijelöli útját a hajnal kapuja felé. Egyszerre mintha kitisztulna a feje, ám akkor ismét felsikolt a testetlen acél-asszonyhang, a magány visszhangos vonítása:
A NEGYEDIK VÁGÁNYON VONAT HALAD ÁT… A NEGYEDIK VÁGÁNYON VONAT HALAD ÁT! A SZERELVÉNY PURGATERRYTORRY-POKOL VISZONYLATBAN KEDVEZMÉNYESEN IGÉNYBE VEHETŐ! A HATSZÁZHATVANHATODIK VÁGÁNYON…
Szilamér látja, hogy a gőzmozdony csikorogva, dohogva nekilódul. Feldübörögnek a hatalmas hengerek, a kémény füstöt okád, és a mozdony kigördül a kitérővágányról. A fiú hallja a váltók kattanását: vajon ki állíthatta át?

A negyedik vágányon közben teljes sebességgel átrobog egy újabb vonat: egy M63-as dízelmozdony vontatja.
(de hisz ilyenek ma már nem közlekednek, szétvágták mind a tíz legyártott példányt. Egyetlenegy maradt, az is valahol Szombathelyen rohad, motor kikapva, ó Ganz Mávag, siratunk téged dicső magyar ipar)
Ám ez itt van mégis. Iszonyú csörömpöléssel, kérleletlenül rója kényszerpályáját. Vontatmánya tucatnyi ósdi, graffitivel összefújt személyvagon. Szilamér döbbenten látja, hogy a különös ízlésű művész minden egyes vagonra egy-egy haláltábor nevét fújta: Birkenau, Chelmno, Dachau, Sachsenhausen, Ravensbrück, Petersdorf…
(Petersdorf? Sose hallottam róla…)
Szilamér döbbenten áll a sínek mellett, a tizenkilencedik hosszúsági foktól keletre, és jó pár kilométerre az édesanyja szoknyájától, ami alá jelen pillanatban kívánkozik. Végül az M63-as és kísérteties vonata lassan kijár az állomásról, egy rövid füttyel búcsúzva tőle.
De már ott is van előtte a vén, háborút megjárt gőzmozdony, mely kifurakszik az önmaga által keltett rémes hangorkánból. Szilamér rémülten hátralép, és megbotlik az egyik gazzal benőtt sínben. Zuhantában pupillája tágabbra tágul, mint valaha. Törött lábbal ér földet, a mozdony zajától nem hallja csontja reccsenését, de érzi, akárcsak az őrjítő fájdalmat, amely végigrohan rajta. Szilamér felüvölt, de amint meglátja a fölémagasodó szerelvényt, elfeledkezik a lábáról. Ahogyan minden másról is.

A gőzmozdony a sínpár enyhe kanyarulatát követve komótosan vonul el előtte, akárcsak egy modell a kifutón: rám figyelj most, és nézz meg jól! Ám ez a vonat szép lábak helyett egészen mást mutat Szilamérnek: a marhavagonok nyitott ajtaján elrothadt ruhákba burkolt csontvázak hajolnak ki. Vigyorgó, bűzlő tetemek, és úgy integetnek a fiúnak, mintha csak a pályaudvar peronján rájuk várakozó, régen látott ismerőseiket üdvözölnék.
- Úristen – nyögi Szilamér, és megpróbál talpra evickélni. Nem sikerül neki, visszahanyatlik, lábában egymást őrlik a törött csontok. A fiú felsikolt, és a hátán fekve látja, hogy a vonatról egymás után leugrálnak a hullák, és elindulnak felé.
- Engem azért öltek meg, mert zsidó voltam – mondja az egyik vigyorgó koponya, és két csontujjával az orrüregébe nyúl. – Azt mondták, nagy az orrom. Hát, már nincs is orrom.

Szilamér minden erejét összeszedve a romos üzemi bódé felé kúszik. Mögötte van egy lépcső, amely egy utcácskára vezet. Arrafele, ha jól emlékszik, már házak is vannak. Ha odáig eljut…
- Velem azért végeztek, mert buzinak születtem. Rajtakaptak a seregben az őrmesterrel. Mindkettőnket Buchenwaldba küldtek, ahol éhen haltunk.
Szilamér kínjában hörögve elér a bódéig, ami mögött sűrű bokrok nőnek. A félelem megsokszorozza az erejét, már egy kis reményt is megenged magának. A háta mögül hallja a csontok zörgését, a nyálkás cuppogást… és hogy a mozdony csikorogva lefékez.
Aztán hirtelen erős csontkezek gördítik hátára, és rájön, hogy végig csupán szórakoztak vele: senki nem menekülhet a kárhozat kérlelhetetlen követei elől. Néma rémülettel figyeli a fölé hajoló, éhes, szétmállott arcokat, a csikorgó fogakkal teli üres szájakat, amelyek csak mormolják, mormolják szavaikat…
- Azért öltek meg, mert cigány voltam…
- mert kommunista…
- megerőszakoltak, aztán nyársat dugtak fel…

Az egyik hulla megragadja Szilamér torkát, korhadt fogaival a nyakára hajol, a sorvadt gerinccsúcsról bogarak futnak fel a fiú nyakára. Szilamérből egy utolsó, vérfagyasztó sikoly szakad ki, aztán érzi, hogy valami megpattan belőle, valahol a mellkasában. Ólmos, bénító fájdalom önti el. Ezzel együtt mintha tudata is elhalványulna, aminek már kifejezetten örül. Tudja ugyanis, mi következik. Ezek
- Éhesek voltunk…
- Nagyon-nagyon éhesek voltunk…
élve fogják felfalni.
Szilamér lehunyja a szemét, és már alig is érzi a húsába mélyedő, tépő fogak kínját. Leszáll rá az érzéstelen sötétség, és ő örömmel fogadja.


***


A korán reggel munkába indulók idegesek voltak, mert az állomás egy része le volt zárva, a vonatok pedig késtek. Az emberek csak a rendőrségi szalagokat látták, a helyszínelő zsarukat, és a mentőautót. A hullaszállítók fekete gépkocsija diszkréten kihúzódott a látótérből: az állomás mögötti eldugott utcácskában parkolt le.
- Mit gondolsz, mi történt? – kérdezte a nyomozást vezető rendőrtiszt a kirendelt halottkémtől, aki a tetem mellett térdelt, és vizsgálatokat végzett. A hadnagy és ő jó ideje ismerték már egymást.
- Csak azt mondhatom, amit szoktam: a boncoláskor majd kiderül. Ám ezeket a különös, bőr alatti elváltozásokat kevés dolog okozhatja. És mivel a fiú zsebében hasist is találtunk… eléggé egyértelmű az eset.
- Egen, én is úgy látom – mormolta a hadnagy, aztán dühösen hozzátette: - Remélem sikerül elérnem, hogy valamelyik hétvégén rászabadítsunk egy razziát arra a rohadt diszkóra. Ez már a harmadik ilyen eset az elmúlt fél évben. Van róla fogalmad, milyen drog lehet ez?
A halottkém felállt a hulla mellől és megvonta a vállát.
- Még nem tudjuk, de kisebb a riadalom miatta, mint kellene. Talán LSD, isten tudja mivel felturbózva. Az előző két áldozatnak az aortája repedt meg. Adrenalin sokk. Valószínűleg szó szerint szörnyet haltak. Bár ezt nem bizonyíthatjuk. És ezt a pofát sem faggathatjuk már ki, mit élt át a halála előtt. De nézze meg az arcát!

A hadnagy már megnézte. Nem is egyszer. Az volt az érzése, még álmodni is fog róla.
A halottkém összecsomagolt, és intett az embereinek, hogy betehetik a holttestet az autóba.
- Ne rágd magad ezen. Legalábbis egyelőre. Találkozunk a boncoláson.
A hadnagy búcsút intett a halottkémnek, aztán csak állt, a gondolataiba mélyedve. Nem tetszett neki ez az eset. Sehogyan sem. No, de mindennek a végére fog járni.
Elindult az állomás szélén álló romos bódé felé, amely talán a bakter kalyibája lehetett valamikor. Lassan lépdelt, tekintetét a földre szegezve. Egyszer csak megpillantott valami csillogó apróságot a kavicsok között. Lehajolt érte, és két ujja közé csippentve felemelte. Csodálkozva látta, hogy egy súlyos aranygyűrű az.

Talán kiejtette valaki az egyik vonat ablakán? Ha így van, bizony bánkódhat utána az illető.
A hadnagy, nyomozóhoz illően, közelről is alaposabban szemügyre vette a gyűrűt. Látta, hogy szöveget is véstek bele. Az éles napsütésben először nem látta jól, de amikor végül is sikerült kibetűznie a szavakat, szíve hatalmasat dobbant, noha meg nem mondhatta volna, hogy miért. A gyűrűbe ezt a mondatot vésték:
WER NUR EIN EINZIGES LEBEN RETTET, RETTET DIE GANZE WELT.