STB

Pár perccel éjfél előtt érkeztem a nagy bérház elé. Öreg, kopott festésű Fordommal befordultam két nagyobb szemetes konténer közé, és leállítottam a motort. Feltekertem az ablakot, és belenéztem a visszapillantó tükörbe, nem e kócolódott össze a hajam. Végül szipogtam egyet, és felemelve a csípőmet, kihalásztam a lakáskulcsomat a farzsebemből, melyen más kulcs is volt. Egy sokkal kisebb, és gonoszabb ezüstkulcs, mely a halált nyitotta. Egy olyasfajta halált, melyet ezrével talál bárhol az országban. Legyen az Queens vagy Manhattan. Itt Brooklyn-ban, egyenest a Fort Hamilton egyik kisebb utcájában, a Domino Cukorgyár mellett minden megeshet. Áthajoltam az anyósülésre, és a kis kulccsal kinyitottam a kesztyűtartót Volt ott mindenféle papírtól kezdve az üres kólás, és cigarettás dobozig. Jól hátranyúltam, és egy fémdobozt halásztam elő, melyet az ölembe fektettem.
Akkor már remegtem. Igaz nem olyan nagyon, de nehezen találtam bele a zárba. Kinéztem az ablakon, nem e leselkedik valaki, de a széles sikátorban nem mozdult semmi. Talán csak egy pár kutyaszaros újságpapírt sodort a könnyű kis szellő.

Visszafordultam tehát az ölemben fekvő doboz felé, és kinyitottam. Kis kattanás hallatszott, ahogy a doboz teteje magától felnyílt. Becsuktam a szemeim, és úgy emeltem ki a hideg vasat, melynek ólmos súlya alatt majd belevizeltem a nadrágomba.
Mélyeket lélegezve kinyitottam a szemem, és lenéztem a pisztolyra. Egy frissen vásárolt Walther P88-as volt. Bárhol hozzá lehetett jutni, ha az embernek volt egy kis pénze. Megforgattam izzadó kezeim között, és kivettem a tárat, hogy megvizsgáljam, megvan-e minden egyes lövedék. Megvolt. Visszatoltam a markolatba a tárat, és letettem az egészet magam mellé. Bezártam a dobozt, és visszaraktam a kesztyűtartóba, majd eltettem a kulcscsomót. Továbbra is mélyeket lélegezve megigazítottam a visszapillantó tükröt, és kihúztam a slusszkulcsot. Eltettem a fegyvert, kinyitottam az ajtót, és egy gyors mozdulattal ki is szálltam.

A levegő megcsapta fedetlen fejemet, és teljesen átfújt, míg átértem a másik oldalra, ahol egy rozsdás vasajtó állta utamat. Ez volt a bejárat. Az egyik.
Visszanéztem az autóra, majd felnéztem az égre. Odafenn igencsak borúsan keringtek a felhők, szürkeségüket villogtatva próbáltak tovalebbeni az égen, de nem igen tudtak. Így hát csak fodrozódtak, megállíthatatlanul, kolosszális vihart ígérve.
Ha mázlim van, akkor nem keltek nagy feltűnést, és a vihar tompít minden zajt. Hogyne! Nekem szerencsém? Undorodva kiköptem a földre, és egy mozdulattal benyomtam az ajtót. Az fémes kondulással kicsapódott, én pedig benyomultam a sötétbe.

Hamar megtaláltam a villanykapcsolót, és végigsétáltam az alagsoron, a lift irányába. A tervem tökéletes volt, és minden szempontból kivitelezhető, bármilyen probléma is adódik fel a végrehajtás közben. A terv maga egyszerű volt, a kivitelezéssel akadtak gondok. Ebben a régi, átalakításokra váró épületrészben csak a két legfelső iroda üzemelt. Az egyik a termelési igazgatóság, a másik pedig a beszerzési vezetőség. Nekem a legutóbbi kellett. Három ember dolgozott benne. Az igazgató, aki szabadságon van, egy titkárnő, és a tanácsadó; Paw Csung a Ferdeszemű. Az utcákon már csak így hívják. Kokainban, és heroinban utazik. Egy barátom bánta a vele kötött üzletet, és persze én is.

Immár magabiztosan lépkedtem rojtos farmeromban, és kifakult ingemben, fel a lépcsőn. Az épületnek ennek a szárnya ilyenkor teljesen kihalt volt, de azért felkészültem a váratlan találkozásokra. Benyitottam egy másik ajtón, egy másik folyosóra. Szemben volt a lift. Sietve megindultam felé, ám akkor ajtócsapódást hallottam.
Francba! Kezeim ismét remegni kezdtek, a nagy magabiztosság eltűnt, és elővettem egy rágógumit. Bekaptam, és gyorsan rágni kezdtem. Ez valahogy megnyugtatott. Léptek hallatszottak a lift irányából, de nem várhattam meg, míg az illető elmegy. Kifutok az időből, ha nem szedem a lábam. Megindultam hát, olyannyira megnyugodva, amennyire csak tudtam. A lifthez érve egy nővel találtam szembe magam. Első pillantásra egy húszdolláros kislánynak tűnt az egyik plázából, de aztán alaposabban megnéztem az arcát, és valami különös, nyugtalanító mosolyt véltem felfedezni rajta.
- Üdv. – mondtam közömbösen, és a lift elé léptem, közvetlenül mellé. A kis gombfalon már izzott a zöld lámpa, így csak szusszantottam egyet, és megnéztem az órámat.
- Hello. – szólt a nő ugyancsak közönyösen. Halk moraj hallatszott a falból, és a lift megérkezett. Kis csilingeléssel kinyílt, a nő azon nyomban belépett. Kis tétovázással utána lépdeltem, ügyelve, hogy zakóm takarja a farmeromból félig-meddig kilógó pisztolyt.
- Legyen szíves. A hatodikra. – szólt ismét, és továbbra is azt a mosolyát villantotta felém.

Mit mosolyogsz szívem? Ha tudnád mi van nálam, itt helyben ódákat zengenél istennek. Cseppet sem tetszett az a mosoly.
- Hogyne. – azzal a belső gombfalon megnyomtam a hatos gombot. A lift ismét mozgásba lendült, az ajtók becsukódtak, és a szerkezet mozgásba lendült. A falnak dőltem, háttal a nőnek, hogy ne kelljen az arcába bámulnom, és csak azt mondogattam magamban, hogy mihamarabb érjen fel ez a kurva lift. Legalább nem egy szintre megyünk. Ez jó.
Ám alighogy megemelkedett a szerkezet, a harmadik és a negyedik emelet között megállt. Hirtelen történt, a lift így megrázkódott, majd megállt több emelet magasan függve a semmi felett. Ahogy a lift megrázkódott úgy dobált minket is, akik egymásnak estek, és a földön kötöttek ki.
- Bassza meg! – káromkodtam, és felnyomtam magam ülőhelyzetbe.
- Bassza meg maga. – nevetett a nő, és feltápászkodott. Odament az ajtóhoz, és a szűk kis résen kikémlelt rajta.
- A harmadik és negyedik emelet között lehetünk. Fel van festve a falra.
- Lenyűgöző. – morogtam, és felálltam a piszkos padlóról. A gombsorhoz lépem, és végigzongoráztam rajta. Egyik sem működött. Legalul helyezkedett el két másik gomb is, pontosan ilyen esetekre. Az egyikkel meg lehetett állítani a másikkal pedig külső segítséget lehetett kérni az épület portáján. Az utóbbi mellé egy kis hangszóró volt felszerelve. Megnyomtam a gombot, és nyomva is tartottam. Halk zúgás hallatszott, majd valamiféle recsegés:
- Halló! A lift megállt a harmadik és a negyedik emelet között. Valaki szedjen ki minket! – kiabáltam bele a hangszóróba.
- Hé, hé, nyugi nagyfiú! Kiment az áram. Nincs benne áram. – rátette a kezét a vállamra, és finoman elhúzott a faltól.
- Dehogyis. Az előbb valami zajt hallottam belőle.
- Csak azt, ahogy megszűnik az áram. Késleltetés. Amilyen lassan jön meg az áram, olyan lassan is tűnik el.
- És akkor, hogy-hogy működik még a belső világítás? – böktem a fejünk fölé.
- Mert az egy biztonsági generátorról működik. Ha az ember beragadna egy ilyen gyári liftben, a világítás, és a szűrőberendezésnek működnie kell. Tudja, az a sok gőz, meg gáz, meg ilyesmik…
- Honnan ért maga ennyire a liftekhez?
- Egyéb hülye kérdés? Vagy foglakozhatunk azzal, hogy innen mihamarabb kijussunk? – kérdezte ugyan azzal a mosollyal, melyet megtoldott egy kisebb kacsintással is.
- Van valami ötlete? – bólintottam rá gyorsan. Bizony, ez a legégetőbb feladvány! Amilyen gyorsan csak lehet, ki kell innen jutni.
- Van bizony. Van a liftek tetején egy biztosító áramforrás, melyet be lehet kapcsolni, bizonyos időtartamig. Az alatt az idő alatt fel tudunk menni a negyedikre. Mindössze pár másodperc azt hiszem. Na emeljen fel!

Odalépett elém, és lerúgta a cipőjét, majd belelépett a kezembe. Kezeivel a vállamra támaszkodott, én pedig felnyomtam a levegőbe.
- Csak tartson meg, míg kinyitom. – zihálta, és éreztem a testén, hogy megfeszül. Próbálta felnyomni a kis csapóajtót, de az sehogy sem ment.
- Na, hogy halad? – ugrattam, mire ő is elkáromkodta magát, és kérte, hogy engedjem le.
- Ez nem jött be. Nem nyílik, sehogy sem. – rázta meg szőke fejét, és visszahúzta a cipőjét.
- Vettem észre. Van másik ötlete? – felpillantottam a csapóajtóra, miközben átfutott az agyamon az a lehetőség, hogy talán én kinyomhatnám.
- Nincs, más semmi, hacsak nincs magánál egy feszítővas, egy hosszú fémcső, vagy egy pisztoly. – nevetett, és szórakozottan végigmustrált.
Hirtelen elvörösödtem, és gyorsan elfordultam. Pisztoly? Dehogy nincs nálam! Gyorsan rendeztem arcvonásaimat, és megcsóváltam a fejem:
- Ha egy kulccsal, és egy mobiltelefonnal nem lehet innen kijutni, akkor rám ne számítson.
- Mobiltelefon! Igen, hívjon csak fel valakit, aki kiszed innen minket.
- Magánál nincs mobil?
- Nincs.
Elővettem a mobiltelefonomat, és tárcsáztam az egyetlen számot, ami benne volt. A nő keresztbe font karral kérdőn nézett rám.
- Kicsöng.
- Csak szaporán.

A vonal végén bejelentkezett Joe, és unott hangján tolmácsolta a szokásos szövegét:
- Ha nem egy bomba jó csaj vagy, aki ki van éhezve egy jó kis numerára, akkor le fogom tenni.
- Hé Joe! Én vagyok!
- Akkor miért hívtál? Tudod, hogy azonnal lerakom.
- Fogd be, és figyelj ide. Épp meghallgatásra indultam, amikor beragadtam egy liftbe. Érted? Fel tudod fogni? – a hazugság úgy folyt elő a számból, mint a víz, szokás a csapból.
- Liftbe? Meghallgatás? Milyen meghallgatás?
- Nem érdekes! Nem az a lényeg, hanem az, hogy gyere ide, és szedj ki innen minket!
- Minket? Többen szorultatok be? Hányan?
- Ketten csak.
- Legalább valami jó csajjal? – kérdezte, és hallottam, hogy felül. Hangjában izgalom csengett.

Végignéztem a nőn, és fejcsóválva mondtam:
- Nem igazán. Tudod, túl sokat mosolyog.
- Mint aki be van tépve? – röhögcsélt bele a telefonba.
- Te barom. Igyekezz, ne kérdezz. Ismered a Cukorgyárat?
- Persze, több is van.
- Domino, régi épület.
- Fél óra haver, hacsak nincs elrejtve a garázsban egy szuperszonikus rakéta.
- Fél óra.
Azzal kinyomtam a telefont, és zsebre vágtam. Szipogtam egyet, és megvakartam az orrom alatti kis helyet.
- Hallotta? – kérdeztem felpillantva.
- Igen. Ne is szóljon semmit. – sóhajtott, és hátát a szemközti falnak támasztva lecsúszott a padlóra. Lábait átkarolva fejét nekinyomva a falnak nézett felfele.
- A kilencvenkilences. Minden órában ínyencségeket szolgálunk fel a hallban. Ha netán megkívánná…
- … a ráksüteményt, ínyenc borkülönlegességeinkkel, ne habozzon. – fejezte be fásultan a nő, én pedig elnevettem magam. Majd leültem vele szemben, hátamat a liftajtónak szegezve. Egy pár percig szótlanul ültünk, mely idő alatt számtalan gondolat átfutott a fejemen.

Mi van, ha a célpont elhagyja az épületet, míg itt rostokolok benn, egy hibbant nővel? Meddig tart ki a „szélcsend”, amikor is megkérdi mit akartam csinálni az épületben? Mégis mennyire siet az a hibbant? Netán megáll egy sarki Mc’Donald’s-ban egy hamburgerre, miközben a telt keblű felszolgálókat bambulja vizenyős malac szemeivel?
Mikor már nem jutott több kérdés az eszembe, megdicsértem magam, amiért ilyen kiválóan reagáltam a történtekre. Többször fordult már elő, hogy nem találtam a megfelelő szavakat, és hibát hibára halmozva elbuktam.
Végül a nőre pillantottam, aki most a padlót bámulta.
- Hogy hívják? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Játssz a műanyag autóiddal öcsi. – felelte flegmán, és most már nem mosolygott. Tényleg idegesítette ez a helyzet. Valószínűleg azt gondolta, teljesen mindennapi lesz a szituáció. Szépen beszáll a liftbe, egy hibbant mellé, felmegy a hatodikra, és ott megebédel egy pénzes pacákkal, aki majd szépen elviszi valami szórakozóhelyre. Ám nem így történt. Ez igazi nagy pech, kis szívem. Ez van. Vigyoromra felhúzta finoman szedett jobb szemöldökét:
- Mi olyan szórakoztató?
- Nem érdekes.

Nem vette le rólam a tekintetét, elemezően mért végig, mintha tudni akarná, mit keresek itt. Az a hibbant, mégis mindent megvilágító kérdés. Mégis mit keresek itt? Ám a kérdés elhalt azokban a kék szemekben, ismét csak a padlót fürkészte.
Ismét eltelt jó pár perc, mikor is halk zajt hallottunk a lépcsőházból. Felálltam, és odanyomtam a fejem a hűs ajtóhoz. Hallgatóztam.
- Mit hall?
- Ha folyton járatja azt a mocskos száját, semmit. – torkolltam le, mire halkan kuncogott.
A zaj felerősödött, majd felismertem. Léptek hangja volt, melyek lépcsőn közeledtek.
- Kiabáljon. – mondtam halkan.
- Segítség! Beragadtunk a liftben! Segítség!
- Fenomenális volt. – morogtam, és én is kiabáltam egy sort:
- Hahó! Valaki! Itt ragadtam egy őrült spinével a liftben!
- Hát maga sem a szónokok szónoka. – jegyezte meg csípősen a nő, és ő is fülelt.
A léptek azonban lassan távolodtak, és nagyon úgy tűnt, hogy nem hallottak meg minket. Ajtócsapódás hallatszott, majd csend lett.
- Ez elment.

Csüggedten lerogytam a földre. Könnyen megeshet, hogy a célpont ment előbb ki az épületből, egyenesen a drága autójához. A francba!
Ránéztem a nőre, aki ugyan olyan csüggedt volt, mint én.
- Anne vagyok. – mutatkozott be a nő, és kisimította arcából a szőke tincseket. Én csak néztem rá komolyan, és hallgattam. Anne pedig nézett várva, hogy én is bemutatkozzam. – Mi az? Nem hallotta?
- Dehogynem.
- Ahogy sejtettem. Bunkó.
- Ugyan dehogy! Csak tudod: „Játssz a műanyag babáiddal hugi.”
- Kac-kac, nagyon vicces. – a nő pillantása lesújtó volt.
- Richie. Most már elégedett?
- Csak próbáltam beszélgetni. Tudja elképesztően idegesítő, és zavaró bezárva lenni egy ilyen liftben. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, mikor lettek olajozva a tartókábelek.
- Tartókábelek? – egy szívdobbanásnyi ideig mintha éreztem volna valamit. Mintha a lift kimozdult volna egy cseppet. Lejjebb ereszkedett?
- Igen, azok. Tudod, ha már egy ideje nincsenek megolajozva, ami hát előfordulhat az ilyen régi épületeknél, akkor esetleg megtöredezhetnek, ahogy átgördülnek a forgató csigákon.
- Megtöredeznek? – vontam fel bal szemöldökömet.
- Igen. És elszakadhatnak. Akkor szép nagy puffanással landolunk az alján. Ha szerencséd van, talán megállapítják, hogy férfi vagy. – nevetett, és kissé arrébb mozdította a lábait. A lift megnyikordult, és hangos reccsenés hallatszott a fejünk felett. Fémes dolog ütközött fémesnek, majd az egész fülke féloldalasra billent.

- A kurva életbe! Minek szólalt meg? – két kezemmel megpróbáltam fogódzkodót keresni, de sehol sem volt. Lábra álltam, már amennyire csak tudtam, és próbáltam egyensúlyt találni.
- Maga kérdezte! – vágott vissza vöröslő arccal Anne, és ő is hasonlóan próbált helyezkedni a liftben. – Most mit fogunk tenni?
- Jó kérdés. – morogtam a fogam alatt, és éreztem, ahogy egy kövér izzadságcsepp megindul a hátamon, lefelé. – Ami biztos, hogy meg ne mozduljon.
- Rájöttem nagyokos. – a helyzet ellenére is nagyon úgy tűnt, hogy mind a ketten megpróbáltuk megőrizni fanyar humorunkat, mely talán nem is volt annyira humor. Se fanyar.
- Hány perc telt el azóta, hogy felhívta a barátját?
- Sok a kérdés kislány! Alig tizenöt perce hívtam fel.
- Nem hiszem el, hogy nincs ebben az épületben senki rajtunk kívül. Ezt nem hiszem el.
- Márpedig el kell hinnie aranyom, mert kurvára így áll a helyzet.
- Muszáj folyton káromkodnia?
- Fogja be.

A csend beborította a liftet, ugyanis mindketten éreztük, hogy a vezetékek már nem bírják sokáig. Ismét megrezdült a lift.
- Mondtam, hogy ne mozogjon! – kiabáltam, és éreztem, ahogy kicsúszik a pisztoly a farmeromból. Óvatosan próbáltam egyensúlyozni, hogy meg tudjam tartani a hátammal, de nem tudtam.
- Maga mozog! – a nő hangjába ekkor vegyült némi kis félelem, ahogy a liftet tartó kábelek némelyike is lejjebb eresztette kicsit a liftet, ferdeszögben megdöntve azt. A pisztoly pedig ezt már nem bírta, és nagyot koppanva a padlón kiesett a farmeromból.
Mindkettőnk azt nézte. A pisztoly megperdült, ahogy a fémnek csapódott, és megült a sarokban.
Egymásra néztünk Anne-vel, akinek mindkét bájos szeme elkerekedett. Aztán megmozdult. Sose gondoltam volna, de ahogy én is elővehettem volna fenn a nyolcadikon a fegyvert, és a dagad fickóra szegezhettem volna, ő is előkapta, és nem a férfira, hanem rám szegezte.
Fegyver? Egy nőnél?
- Ne mozduljon seggfej, különben búcsút mondhat a golyóinak! – reccsent rám, és a tekintetében már nyoma sem volt megilletődésnek. Sokkal inkább volt határozott, tompa félelemmel vegyítve.
- Pech. – vigyorogtam, azzal elengedtem a falakat, és a pisztoly után vetettem magam. A lift abban a minutumban kimozdult, és minden tartókábel elszakadt. A fegyver kisiklott a kezeim közül, és a fejemen koppant a nőé. Kezeimmel védve a fejemet, magzatpózba gömbölyödve vártam a zuhanást, aminek szinte azon nyomban vége lett. Hatalmas csapódással értünk le az akna fenekére, port, füstöt, vasat mozgatva meg.