80’s horrible 3: Reinhard tükre

1

Májusi alkonyat volt. Tibor és Bandi, a két gyakorlott, veterán lomtalanító éppen végzett az aznapi melóval. Feldobták lestrapált furgonjukra a Tarnaparád legszélén álló ház elé kitett, vízözön előtti Orion tévét és egy rozsdás biciklivázat, majd kihajtottak az országútra. Az anyósülésen ülő Bandi rágyújtott egy Viceroyra, majd kiköpött a leeresztett ablakon át a langyos éjszakába.
- Faszom kivan – közölte Tiborral.
Tibor bólintott. Maga is hasonlóan érzett. Elég kimerítő nap állt mögöttük. De hát ezt a munkát végezték már tíz éve. Ő negyvenkét éves volt, Bandi harminckilenc. Mindketten elhivatott kistérségi lomtalanítók voltak. A fizetésük is fejedelmi – piára elég, másra meg minek költeni. Családjuk nincs, nem is lehet. Aki a szarral harcol, olyan katona, ki sohasem tér haza a küldetésből.
- Megyünk a Csipkébe? – kérdezte Bandi, miután elszívta, és kipöckölte a Viceroyt az ablakon. A Csipke egy kocsma volt a 43-as út mentén, ahol hatvan forintért adták a nagyfröccsöt, és a pultosnéni igen széleskörű szolgáltatásokat nyújtott záróra után.
Tibor méltatlankodva fújtatott egyet.
- Most valahogy nincs kedvem. Péntek van, ilyenkor túl sok ott az anyaszomorító fiatalság.
- Az már igaz.
Egy darabig csendben hajtottak tovább. Végül Tibor megszólalt.
- Hé, öreg, maradt suskád hétfőig?
A lomtalanítók minden hónap első hétfőjén kapták meg a fizetésüket, kápéban.
- Hát, egy tízes, asszem, még lapul a brifkómban. Miért? Mi jár a fejedben?
Úgy tűnt Tibor elbizonytalanodik, mint aki attól fél, barátja kineveti azért, amit mondani fog.
- Hát, szóval arra gondoltam… megnézhetnénk a Reinhard-kupit.
Bandi csodálkozva bámult rá, aztán jobb kezének tenyerét kezdte vizsgálgatni, amelyen előző nap fura kis hólyagok ütköztek ki.
- Vagy fél éve nem voltam nővel – magyarázkodott Tibor. – Jó volna beverni a lompost végre.
Bandi újból rágyújtott. – Nem erről van szó, te is tudod.
Tibor ingerültnek tűnt.
- Az csak egy kupleráj, öregem. Jó, elég trompf ügy, hogy épp abban a házban nyílt meg. De az csak legenda.
- Vagy nem.
- Na és? Bármi történt ott, az kibaszottul régen volt.
- Igen – Bandi kifújta a füstöt, és megvakarta a tenyerét. – Régen.


2

Bandi eltöprengett, mit is tud a Reinhard házról. A ház Tarnaparád szélén állt, és mostanság csak egy bekötőúton lehetett megközelíteni. Ami érdekessé tette a helyiek szemében, hogy… nos, története volt.
Annyi mindenki által ismert volt, hogy Reinhard Vilmos és a felesége élt ott a háború alatt. Reinhard annak idején a Volksbund tagja volt, aztán 1943-ban belépett a Waffen SS-be. A német megszállás idején azonban úgy tűnt, elment a kedve a háborútól, és elbujdokolt a Bükkbe. Ő és felesége – akiről nagyon keveset lehetett tudni – itt építette fel a házát, amelynek hamarosan híre ment. 1944 végén egy tíztagú német különítmény érkezett Tarnaparádra, és Reinhard felől érdeklődtek. Egy helyi lakos, Géza bácsi köpött is, és a németek bevonultak az erdőbe, hogy elkapják a férfit. A fritzek soha többé nem kerültek elő. Reinhard azonban másnap vigyorogva jött le a faluba sóért és kenyérért. Miután bevásárolt, elsétált Géza bácsi házához, bekopogott, és amikor az öregúr ajtót nyitott, se szó, se beszéd, fejbelőtte. Aztán visszasétált az erdőbe. Senki nem követte őt.

És még valami történt… ez idő tájt a faluból kezdtek éjszakánként kimaradozni a fiatal lányok. Szüleik azonban ritkán tették ezt szóvá… valami furcsa, tompult rettegés bénította őket. Végül egyik-másik lány el is tűnt, és soha többé nem került meg.
Azután a háború véget ért. Ám Reinhard és felesége továbbra sem hagyta el erdei kuckóját, legalábbis a falusiak ezt feltételezték. Kevesen merészkedtek közel a házhoz, azok is csak arról számoltak be, hogy a kéményből füst kígyózik. Mást is láttak – benne volt a szemükben. De arról nem akartak beszélni, még akkor sem, ha leitatták őket.
1946-ban Reinhard háza kigyulladt (vagy felgyújtották), és a férfi és felesége bennégett. Nem maradt belőlük más – legalábbis a legenda szerint – mint két apró, krikettszerű széndarab. Senki nem bánta, hogy így alakult. Tarnaparád fellélegzett, és így igyekezett elfeledni a történteket.
Viszont jó pár gyermek született ekkortájt. Ezekről a dolgokról senki nem kívánt beszélni. A megesett leányok fattyait „elrekkentették”.
Reinhardról és titokzatos feleségéről kevés szó esett azután. Ám a házát néhány év múlva újjáépítették.
Az Állami Erdőgazdálkodási Vállalat volt az illetékes, akinek szüksége volt egy vadászházra (az ötvenes években a káderek szerettek a Bükkben vadászgatni: később aztán maga Kádár is). A Reinhard-ház alapjai megmaradtak, a megoldás kézenfekvőnek tűnt. A vadászház fel is épült, s a helyieknek nemigen volt lehetőségük tiltakozni.
A ház 1958-tól kezdve azonban ismét lakatlanná vált. Nem akadt többé erdész, sem vadászgató komcsi, aki betette volna oda a lábát. Az okokról nem lehetett tudni semmit… és találgatni senki nem kívánt.

Így hát elhagyatottan állt - egészen a legutóbbi időkig, amikor a Guszti’bá-ként ismert kisstílű helyi maffiózó megvette, felújította, és kocsmával kombinált bordélyházat csinált belőle. Nem volt éppen menő hely: csupán a helyi, nem éppen nagyszámú és vastag pénztárcájú fiatalság igényeit elégítette ki. Bandi emlékezett, kisebb helyi felháborodást is kiváltott a dolog, de ez hamar elsimult. Mindenesetre ő és Tibor még sohasem látogatták meg a helyet – de most talán valóban itt az ideje.
Bandi elvigyorodott, és kollégájához fordult.
- Na jó, menjünk. De azt mondtad, fél éve nem dugtál. Mi lesz, ha kiderül, hogy már fel se áll?
- Pofád befogod – morogta Tibor, azzal befordult a Reinhard-ház felé vezető bekötőútra.


3

Guszti’bá elég csinosan felújíttatta az épületet – kívülről úgy festett, mint egy bajorországi vadászház. Ami azt illeti, belül is csupán a bárpult, a bőrfotelek és a tengő-lengő rövidszoknyás lányok árulkodtak a hely jelenlegi funkciójáról.
Tibor és Bandi meglehetősen bizonytalanul mozgott ebben a környezetben – ha van bennük néhány feles, talán enyhítette volna azt az egyébként helytálló érzést, hogy ez a hely nem a magukfajtának való. Végül letelepedtek a bárpult székeire, és a legudvariasabb modorukban kértek két sört a pincérnőtől. Az enyhén csodálkozva méregette őket, de pár percen belül kihozta nekik a sört, noha nem nyitotta ki azonnal.
- Egy ezres lesz – közölte a lomtalanítókkal olyan hangon, mint aki számít rá: sokallni fogják az összeget, és inkább lelécelnek. Ám Tibor szó nélkül átnyújtotta a pénzt, és közben halk hangon odasúgta a nőnek:
- Rendelnénk mást is.
A pincérnőnek arcizma sem rándult. Benyúlt a pult alá, és szó nélkül átnyújtott nekik két vékony dossziét, amelyen aranyozott betűkkel ez állt: ÉTLAP.
Tibor és Bandi belekortyoltak a sörükbe, majd gyanakodva vették át a dossziét a lánytól. Aztán felütötték, majd álmélkodva olvasni kezdtek.
Az ÉTLAP-on többek között a következő fogások szerepeltek:

Előételek:

Orálcsemege, gumiban elsütve: 3000 Ft
Orálcsemege, zsebkendőben elsütve: 4000 Ft
Orálcsemege, mellre, nyakra, arcra elsütve: 4500 Ft
Orálcsemege, szájba elsütve: 5500 Ft

Főételek:

Misszionárius szelet (gumival): 6000 Ft
Rántás eb módra (gumival): 7000 Ft
Rántás nyihaha módra (gumival) 7000 Ft

Ínyencségek, desszertek:

Banán, jégkocka használata: 2000 Ft
Sokkolás, kötözés, bilincs használata: 8000 Ft

Az összegekben a gumi ára benne foglaltatik. Áraink egységesek, fogások korától függetlenek. Borravalót elvárunk. Jó étvágyat!

Az étlap ezen felül még sok extrát tartalmazott, de Tibort és Barnát azok nem érdekelték. Az árakat igen méltányosnak találták.
Fél órával később elvonultak szobára két fogással, négyesben.


4

Bandi úgy érezte, ezer éve nem dugott ilyen pompásan. A kis vörös csaj – aki lehetett úgy huszonöt éves – lelkesen fickándozott alatta, és hangosan sikongatta, hogy dugjál, dugjál! Nem volt ugyan túl nedves, de Barnát nem zavarta ez az apróság. Az ő büszke, vastag faldöngető kosa remekül meredezett, ki-be csúszkálva az ifjonti pinában. Hét rongyot simán megér, gondolta. Az eb-módot választotta, akárcsak Tibor, aki mellette a franciaágyon pumpált lelkesen egy valamivel idősebb, harminc körüli kurvát.
- Nagyon jó! – sikkantotta a vörös, megrázta a popsiját, és vadul összeszorította a hüvelyizmait, remélve, hogy kuncsaftja mielőbb elélvez. Ám Bandi a mozdulatot, úgy értelmezte, hogy a csajnak orgazmusa volt, és ez felfokozta az önelégültségét, komótosan iramban, ejakulációra semmiféle hajlandóságot nem mutatva kefélte tovább. Elégedettségét külön fokozta az a hatalmas, faragott tükör, amely a szemben lévő szobafalon lógott, s amelyben tökéletesen láthatta önmagát az aktus közben.
Lehunyta szemét, és átadta magát a pinának.
Vörösbíbor cuppogás, forró feszülés. Kezd nedvesedni. Mmmm. Ez jó.
És a kis vörös valóban felizgult. Ha eleinte zavarta is kuncsaftjának ázottszemét-kávézaccszaga, az idő, s a dugattyús mozdulatok megtették a hatásukat. Kurva volt, szerette a faszt. Ennek ellenére, épp ezért. Meg érdekében is állt, nem fájt annyira, ha nedves. És idővel élvezni kezdte! Abbahagyta a sikoltozást, már csak nyögdécselt, mélyebb, szapora hangon. Bandi is érzékelte a változást, és vadabbul kezdte mozgatni a csípőjét, makkja feszülve lüktetett.
Mellette Tibor felüvöltött:
- Jövök bazmeg! Óóóó…szoríccsad…
- Tibsi, halkabban – nyögte összeszorított foggal Bandi, akit megzavart kollégájának kitörése. Félresandított, és látta hogy Tibor kirántja máris kókadt farkát a partneréből. Pancser, gondolta.
A vöröske már egészen hangosan nyögdécselt, és gyönyörében a párnát harapdálta.
(mindjárt-mindjárt elmegyünk)
Ám ekkor Bandi meglátott valamit maga előtt, az óriási tükörben. Először azt hitte, érzékcsalódás csupán, a piától meg a kúrástól.
Végül rájött, mit (kit) lát, megfagyott ereiben a vér, és megmerevedett a teste. Az ijedtségtől a csípője is megrándult, a farka tövig szaladt a vöröske pinájába, aki erre egy hangos sikollyal elélvezett, és a párnára hanyatlott.
Bandi ügyet sem vetett a lányra. Úgy érezte, a teste jegesre fagy, s még a lélegzetért is fuldokló módján kell megküzdenie.
Reinhard állt előtte a tükörben.


5

- Mocskok. Perverz mocskok – mondta Reinhard bársonyos, de kemény hangon. Merev testtartásban állt, SS egyenruhája kifogástalanul feszült atletikus termetén.
A két lomtalanító farka kicsúszott a kurvák testéből. Szájuk nyitva maradt, szembogaruk kitágult, és mozdulatlanná merevedtek; a náci fantom hipnotizálta őket.
- Ezekre már nincs szükség – Reinhard türelmetlen kézmozdulatot tett, mire a két örömlány valami láthatatlan, roppant erőnek engedelmeskedve kirepült az ágyból, végigcsúszott a padlón, és ájultan falnak csapódott.
Reinhard kilépett a tükörből. A két lomtalanító addigra valamelyest magához tért. Rémült hangon nyüszítve, pókként vonszolták magukat a szoba két sarka felé, le nem véve szemüket Reinhard arcáról. Vékony nyálpatak csorgott a szájuk szélén.
- Azért jöttetek, hogy dugjatok egyet? – kérdezte Reinhard, nadrágjának övét igazgatva. – Szerintem nem. Az izgalom hajtott, nem igaz? Végül is, ha nem is beszélnek róla, az emberek tudják ebben a koszfészekben, mi minden történt itt!
A náci kacsintott egyet.
- Vagy legalábbis azt hiszik, hogy tudják.
Reinhard hangjából csak úgy sütött a gúny. Aztán vad dühvel belerúgott a franciaágyba, amelynek rögtön kitört három lába.
- KÜLÖNBEN MEG MIT AKARTOK EZEKKEL A VÉN PICSÁKKAL? A TIZENÉVES HÚS A HÚS, A TIZENÉVES VÉR A VÉR!
-A hús sajnos halandó, a lélek feldughatja halhatatlanságát, én csak tudom, nicht war, kameraden? Azt azonban meg kell kérdeznem, valóban igénylitek-e az igazság… minden részletét. Elmeséljem? Elmeséljem?
A két lomtalanító remegni kezdett, mint a nyárfalevél, megőszült hajszálaik pókhálóként keresztezték meggyötört arcukat.
- Nem… nem mesélem el. Megmutatom inkább. Nézzétek csak!
Az SS ruhás kísértet félreállt kicsit, hogy Bandi és Tibor láthassák a tükröt.
Noha igyekeztek nem arra nézni, tekintetüket démoni erővel vonzotta valami a fényes üveglapra. S miután meglátták mindazt, amit Reinhard mutatni akart nekik, már nem volt menekvés.


6

Egy koncentrációs tábort láttak, fekete-fehérben, háttérben hullák halmai, a levegőben sűrű füst. Német katonák rohangáltak fejvesztetten, orrukat befogva. A tábori úton néha elgördült egy-egy teherautó.
- Petershagen – mondta Reinhard megtévesztően nyugodt hangon, és meglengette lovaglópálcáját. – Titkos tábor volt egy apró brandendenburgi falucskában. Nincs az a történész, aki tudna róla. Sikerült eltitkolni azt is, hogy létezett. Eltüntették a nyomokat, minden nyomot. Szerencsére. Máshol nem mindig jártunk sikerrel, de itt muszáj volt. Muszáj, mert ha hibázunk…
Reinhard hangjában felbukkant valamiféle érzelem. Borzadály? Szánalom?
- Két hónapig voltam ott – folytatta Reinhard. – 1943 márciusától májusig. Azt a megbízást kaptam, hogy állítsam föl a kísérleti telepet, bizonyos orvosi vizsgálatok elvégzésére. A feladatnak eleget is tettem. Ha lenne időm, elmesélném azt is, miként emelkedtem magyar állampolgárként ilyen gyorsan, ilyen magas pozícióba az SS-nél – de nincs idő. Most már legyen vége ennek. Legyen végre vége.

Reinhard elhallgatott, háta meggörnyedt. A tükörben a füstoszlopok között hatalmas tábori sátrak látszódtak, vörös keresztekkel az oldalukon. Az egyik sátor előtti téren egy csoport katona állt körül egy vonagló dolgot. Nem lehetett pontosan látni, mi is az, mert eltakarta a füst. Annyi valószínűnek tűnt, hogy… nos, valami organikus. Hirtelen az egyik katona üvöltve, fegyverét eldobva rohanni kezdett – egy másik pedig hátba lőtte. Az uralmát vesztett katona elterült, nem mozdult többé. A tűz ropogásán át német nyelvű parancsok röpködtek, és a parancsnokok hangjából is kihallatszott a hisztéria.
- A táborban volt egy kupi – mondta Reinhard. – Összejöttem ott egy lengyel nővel, akit Wandának hívtak. Szerelem volt első látásra, értik? Gyönyörű nő volt, szemének színe, mint nyári pirkadaté. Mindennél jobban vágytam rá! Meg kellett szereznem őt magamnak… ám óvatosnak is kellett lennem. Elhatároztam, hogy megszöktetem. Más körülmények között, nem hinném, hogy sikerült volna. De május végén bekövetkezett a katasztrófa.
Reinhard szünetet tartott, majd kitört.
- Nem tudtam, hogy Libbermann a kupi asszonyain is elvégzi a kísérletet! Ó, az a rohadt tetű! Az a zseniális féreg!
A sarokban megmozdult az egyik árnyék.
- Mit tett velük az az ember? – kérdezte Tibor monoton, dermedt hangon. Bandi pániktól bénultan a barátjára meredt. – Mi a fene történt abban a táborban?

Reinhard előhalászott a kabátja zsebéből egy cigarettát. Rágyújtott. A cigaretta füstjének kesernyés, nagyon-nagyon régi illata volt. A volt náci vállat vont.
- Nem tudom. Nem vagyok – vagyis sosem voltam - orvos. Meg nem mondhatom tehát… de némelyeken azonnal kitört az a valami. És ők voltak a szerencsésebbek.
Reinhard a tükörre mutatott. Bandi és Tibor egyszerre sikoltottak fel, és kapták a szemük elé a kezüket. Egy perccel később már nem tudták biztosan, mit is láttak: csak az iszonyat távoli sikolya visszhangzott az agyukban.
- 43’ májusában, miután az emberink felét – köztük, hála az égnek, Libbermannt is – elkapták ezek a fogva tartottakból lett valamik, likvidálták a tábort. Én akkor már nem voltam ott – az apokalipszis előtt pár nappal Wandával megszöktünk, Sziléziát végigbujdokolva délnek indultunk, egészen idáig – de tudom, hogy mindent elpusztítottak. Ha másként lett volna, azt megtudta volna a világ.

- De hiába futottatok mi? – vigyorgott Tibor, feltápászkodva a sarokból. – A kurvád is elkapta mi? Libbermann átka jött veletek, a háborún keresztül, a lángokon át…
Reinhard előrelendült, és csizmájával mellbe rúgta Tibort. A férfi feje hátranyaklott, és a falnak csapódott. Valószínűleg azonnal meghalt, ám Reinhard, mint egy bűvész, megperdítette a pálcáját, és a végét Tibor jobb szemébe szúrta. A szemgolyó halk pukkanással szétloccsant, a pálca pedig a lomtalanító nem túl kiművelt agyába fúródott.
- Szerettem őt! – üvöltötte Reinhard, és gyilkos indulattal egy utolsót rúgott Tibor hullájába. – Nagyon szerettem!
- De végül megölte ugye? – kérdezte fáradtan Bandi. Nem Reinhardot, nem is a halott Tibort, hanem a tükröt nézte. Ami a Reinhard ház belsejét mutatta, úgy, ahogyan az 1944-ben festett. A képen egy klasszikus, régi nemesi vadászház, ódon bútorok, kandallóban ropogó tűz – és a félmeztelen Reinhard, három karcsú testű, meztelen lánnyal az ölében. Rövid képek váltakozása, ahogyan a lányok a férfit szopják, vagy lovagolnak rajta; a bujaság és a perverzitás döbbenetes aktusai, olyan szexuális indulatoké, amelyeket gyakran csak a háború borzalma csal elő az emberekből - legyenek azok férfiak, vagy akár nők.

- Hogy hogyan kaptam meg őket? – Reinhard eszelős hangon fölnevetett, kihúzva pálcáját Tibor szemgödréből. – Háború volt, az oroszok már közeledtek. Ezek a kis kurvák azt hitték, én majd nyugatra menekítem őket, ha lefekszenek velem. Gondolták, inkább legyenek a nácik szeretői, mint hogy Szergejek tegyenek rajtuk erőszakot!
- De igazából nem magának kellettek a lányok, igaz? – kérdezte Bandi.
Reinhard felsóhajtott.
- Megöltem a németeket, akik valahogy kiderítették, hogy itt rejtőzködik az utolsó életben maradt, Petersdorfban szolgált SS. Megöltem azt is, aki elárult. De Wandát nem tudtam megölni. Szerettem akkor is, amikor már…
A náci tiszt zihálva küzdött emlékeivel.
- ’43 végén még lassú volt a folyamat, de egyre gyorsult. 1945 elejére már el kellett zárnom a pincébe, és jó erős lakatokkal lezárnom a vastag faajtót. Így is mindig hallottam a dörömbölését, a vartyogását… éhes volt. Mindig éhes. Hát jóllakattam. Kipróbáltam a vaddisznót, a szarvast, a német katonák húsát…
- De legjobban a fiatal lányok ízlettek neki – jelentette ki Bandi.
- Engem is megfertőzött – vicsorgott Reinhard, mire Bandi döbbenten elhallgatott. – Sokáig harcoltam ellene. De végül 1946-ban lementem a pincébe egy vödör benzinnel és egy gyufával ahhoz a valamihez, amely egykor az életem értelme volt. De addigra késő volt. Kitalálod-e miért?

Bandi sokáig hallgatott a sötétben, aztán megszólalt.
- Mert teherbe ejtettél néhány lányt.
- Néhányat. De a falusiak látták, mi történik. Tudták, mik a következmények, és nem voltak ostobák. Még arra is rájöttek, hogy…
- A lányok, akiket megbasztál, nem kaphatják el. De a gyerekeik igen. És az ő gyerekeik is… - Tibor iszonyattal meredt a tükörre, amelyben egy alaktalan borzalom caplatott egy kikötözött, meztelen lány felé, akinek a szájába Reinhard rongyot tömött, hogy ne tudjon sikoltozni – a lány összehúgyozta, összeszarta magát, szemei pedig kidülledtek a szörnyű rettegéstől, majd…
- Csak egy gyermek maradt életben. És annak csak egyetlen fia. Az pedig te vagy, Bandi.
Bandi iszonyattal meredt Reinhardra. – Nem.
A náci ocsmányul vigyorgott.
- De igen. Hogy van anyád, mein Enkel?

Bandi agyában csak úgy surrogtak a gondolatok. Az anyja. Aki felnevelte őt, és aki aztán titokzatos módon eltűnt. Ám arra emlékezett, noha gyerek volt még, hogy a mami szörnyű bőrproblémákkal küszködött… istenem! És szemének gyulladása, hangjának elváltozása… Tízéves sem volt, amikor apja közölte vele, hogy eltűnt az édesanyja. Eltűnt, nyomtalanul. Sírtak. De az apja szeme hazudott, akárcsak a szavai. Két év alatt a halálba itta magát… Bandi pedig nevelőintézetbe került.
- Te vagy az utolsó láncszem. Pusztulnod kell. Nem én tehetek róla. Wanda sem tehetett róla, anyád és nagyanyád sem. De véget kell vetni a szörnyű kórnak!
Bandi felemelte a jobb kezét, hólyagos tenyerét mutatva, amely hirtelenjében őrjítően viszketni kezdett.
- Hát ölj meg.

Reinhard a fejét rázta, és a tükörre mutatott.
- Gyere velem, a másik világba. A régi világba, ahonnan nincs szabadulásom. Belevaló legény leszel te, ha megembereled magad. Itt a lassú és borzalmas halál vár rád, ott pedig…
Bandi Reinhard szemébe nézett.
- Ott pedig mi?
Reinhard a tükör felé biccentett, arcán egy kis félmosollyal.
- Ki tudja, unokám. Ki tudja.
Bandi tett egy pár lépést a hatalmasan fénylő, domború üvegcsoda felé. A tükör lapjában most ismét Reinhard kefélte a csodaszép, ifjú testeket, mindenfele bimbózó mellek és rózsás vaginák rózsája nyílt… majd a háború képei következtek, díszfelvonulások idegen városokban, pillanatai a hatalomnak és a dicsőségnek… olyan dolgoknak, amelyeket ő egész életében nélkülözött.
A volt lomtalanító elgondolkozott. Végül álmodozó, kásás hangon csak annyit tudott kinyögni:
- Los!