A múlt tovaszállt, a szív soha 7.

Mintha rosszéletű tinédzserek lettek volna, hogy a templom mögé mennek titkolni, mit is éreznek, úgy baktatott most Harry és Hemrione az erdőcske felé. Mikor látták, h kikerültek a kápolna látómezejéből, kicsit gyorslépésre fogták a dolgot. Be a vizes, párás erdőbe, csak, mert már egy egész órája titkolják, hogy együtt vannak… Hermione mosolyogva gondolt rá, életében először, hogy valamiért félbehagy egy munkát. Harry pedig igyekezett nem arra gondolni, mit is olvashatott Hermione azon a pergamenen, amin így felháborodott.

Mikor elhagytak pár fát és már a parkolót is csak úgy látták, ha nagyon hunyorítanak, Harry biztonságuk érdekében maga mögé utasította Hermionét. Nehogy bármi történjen vele az erdőben, ahol például bármilyen állat (vagy ember) tanyázhat. Egy macska, vagy valamiféle állat árnya szaladt át a fák között, amelyen igencsak meglepődött. Majd vállat vont, és miután meggyőződött arról, hogy minden rendben, megfordult és rámosolygott Hermionéra. Megölelték egymást, és leültek egy közeli, kisebb sziklaszerű kőre. Egymásnak dőltek, csak nézték a kápolnát és beszélgettek, szavankénti mondatokból kommunikáltak. Végül a szó ráterelődött Jones- ra.

- Szerinted komoly? – kérdezte Hermione.
- Mármint mi? – vonta fel szemöldökét Harry.
- Hát Jones feledékenysége.
- Te ismered jobban… - majd fanyarul megjegyezte:- Ha a felesége ókelta vagy „tudom is én”- családból származik, talán hasznos, hogy legalább öt neve van…
- Olyan vagy… - ciccegett Hermione.- Komolyan aggódom érte, régről ismerem, biztosan komoly oka van, ha az egyetlen hozzátartozója nevét elfelejti.
- De mi van, ha csak a korral jár? Elvégre ő sem mai darab már. Hány éves?
- Nem tudom, igazából mindig hetvenre saccoltam, de lehet, hogy több. Olyan vidám, nem lehet őt öregnek nevezni…
- És, gyaníthat valamit? Mármint rólunk…
- Ugyan, dehogy. Legkisebb gondja a varázsló társadalom kézben és életben tartása… Nem ér ő rá kombinálgatni. És különben is, ő mondta, tanult vagyok, és sokan keresnek, büszke rám, meg minden. Bárhol kaphatnék állást, ha akarnék. Csak egy ideig kéne titkolnunk, idővel még jobban megszeret és elnézi ezt nekünk.
- Olyan… Istenem, olyan furcsa ezt hallani. – gondolkozott hangosan Harry. – Mármint annyi évig nem tudtam, hova tartok. Először rabszolgaság a nagyanyámék házában, aztán én lettem a nagy akárki, akitől mindenki megmentést és reményt várt. Pedig csak egy tök átlagos gyerek voltam a sok közül… aztán jöttél te, és Ron. Úgy éreztem, megint átlagos lehetek, de hát mégis úgy alakult, ahogy… De talán jobb is ez így.
- Harry, ha valami vagy, akkor átlagos, az biztos nem. Elintéztél pár dolgot, megéltél pár dolgot és éreztél pár dolgot. Ahhoz, hogy átlagos legyél, ez túl sok. A neved már húsz éve forog a világban és ki tudja, mik fűződnek még hozzá a roxfortos éveken kívül…
- Ne ijessz meg – mosolyodott el Harry. – Ezek szerint csak azért vagy most is itt, mert én vagyok a „harrypotter”?
- Jaj, dehogy. – visszakozott Hermione és felpattant a kőről. – Olyan buta vagy, miért tennék ilyet?! Szerinted azért hagytam elszaladni tíz évet az életemből, miattad? Hogy így láss viszont?

- Mi az, hogy hagytál elszaladni tíz évet? – Harry a homlokát ráncolta, de ebbe valami furcsa mosoly vegyült. – Azt hittem, nálad ez csak a pillanat heve volt…?
Hermione hirtelen valami teljesen mást érzett, mint eddig. Megdöbbentette ez a kérdés és a feltételezés. Hirtelen könnybe lábadtak a szemei és fölpattant a kőről. Föl kapta a kistáskáját, majd elindult, ki az erdőből.
- Ha neked igen… - mormogta, miközben szipogva tipegett ki az erdőből.
- Nem, dehogy! – Harry hangja gyökeret vert a lábába. Megtorpant, és hátra fordult. A fiú pedig, mélyen a szemébe nézve, folytatta. – Azért kérdeztem, mert reménykedtem, hogy nemet mondasz. Hogy te is éppen annyit szenvedtél tíz év alatt, mint én. És akkor nem azért csókoltalak meg, hogy elfelejthessem… és hogy másnap már ne emlékezzek rá.
- Én sem. – Hermione karba font kézzel elindult visszafelé és meglepődve hallgatta Harryt. Alig másfél méter állt közéjük. – Csak azt hittem, hogy te… Hogy Eva után keseregsz, pedig akkor, ott én voltam melletted. Reménykedtem, nagyon reméltem, hogy abban a pár pillanatban nem éppen rá gondolsz. És nem értettem, hova ez a rohanás, mikor ott volt rá tíz hosszú év. És te azt vele élted le.
- Nem – sütötte le szemét Harry. – Evával mindösszesen három vagy négy évet éltem együtt. Bár inkább hat, ha beleszámolom az együtt járást is…

- Mi? – hüledezett a lány.
- Hazudtam, mikor azt mondtam, két hónapja külön élünk. Valójában már három és fél éve nem láttam. Nem is akarom. Előtte sem láttam túl sokat, alig volt otthon… De a szüleinek muszáj volt mondani valamit.
- De miért? Miért hazudtál? Tudod, milyen megkönnyebbülés volt ezt tudom, hogy két hónapja senki és semmi nem köt hozzá? Ha megtudom a két és fél évet, egyszerűen a nyakadba ugrom.
- Nem tudom… Azt hiszem, féltem. Hogy mi lesz a reakciód. Azt nem mondhattam, hogy együtt vagyunk, mert hát nem vagyunk, ha három évet mondok, valószínűleg tényleg a nyakamba ugrasz és igazából… nem tudok más szót: féltem. Miattad ment tönkre az a kapcsolat és annyira szükség volt már rá… Pedig nem is voltál itt. Valaki akarta ott fönt, hogy Eva tudja a nevedet.

- De vele miért álltál össze egyáltalán? Azt mondtad, részeges volt meg nem is járt haza… Ráadásul, ha tényleg veled is az volt évekig, mint velem…
- És valóban. Csakhogy vele 99, 9 százalékig mindent megkaptam. Szó szerint. Mindenhogy a társam volt, csak épp úgy nem, ahogy most te. És az a legfurcsább, hogy bizonyos dolgok nélkül vele nem bírtam volna elképzelni a közös életet, ugye érted…? Veled viszont nem éreztem semmiféle hiányt, mikor leállítottál tegnap. Egyszerűen tudtam, hogy elég, tudtam, hogy elértem, amiért tíz évig kínlódtam.

Hermione még mindig karba fonta a kezét, de már haloványan mosolygott, ilyen gyönyörű mondatokat még nem mondott neki soha senki. Ledermedt. Teljesen. Harry zavartan állt előtte, hirtelen úgy érezte, ketté kell válnia. Egyik fele elszalad, a másik pedig itt marad, és megvárja, mit lép Hermione. Szerencsésebb döntés volt ezt kivárni, ugyanis Hermione előre lépett egyet és leeresztette a kezeit. Minek következtében a kistáska leesett, de ez nem nagyon érdekelte most. Harry csak nézte, fél méter állt már csak közéjük. Lassan felemelte, és bele sem nézve a szemébe, megfogta a kezét. Hermione pedig mind följebb emelte Harry jobbját. Felemelte az arcához, végigsimította vele, mintha púdervatta lenne. Épp olyan puha is volt talán. Lehunyta a szemét, visszaemlékezett a tegnap estére. Akkor is valahogy így feküdt a feje Harry kézfejében. Harry pedig megsimította a haját, az arcát.

A lány még mindig behunyta a szemét, s ismét leeresztette a karjait. Harry kezébe fogta az arcát, közben csak nézte, letörölte a lány egyetlen, kicsordult könnyét, s lassan elindult felé. Ismerős érzés fogta el mindkettejüket, az illat, az íz, egymás szívdobbanását a torkukban lehet hallani és érezni. Hermione keze eközben, bizonytalanul bár, de megsimította a fiú arcát. Tarkóján át, szorosan ölelte meg. Miközben zajlott, érezte, hogy ez most egy „igazi” első csók Harryvel. A tegnapi még nem volt tisztázva, gyönyörű volt, romantikus volt, de akkor mindketten csak a „pillanat heve” címszó alatt tették. Ez nem, ez most más volt. Olyan igaz. Harry is így érzett. Megint előjött az a furcsa érzés, hogy ennyi bőven elég, és mélységesen elégedett volt. Többször egymás szemébe néztek, hogy tényleg nem álmodják-e. S mikor megbizonyosodtak róla, hogy ilyen szép álmot még ki találni sem lehet, újból behunyták szemeiket. Végül Hermione „törte meg” a csókot. Ráfektette fejét Harry vállára, aki minduntalan ölelgette, s fejére hajtotta az övét. Még sokáig álltak így, már a nap is tünedezett, egyre jobban. Hermione, még mindig könnyes, ám már örömkönnyes szemekkel, de kezdett megnyugodni. Harry halkan, két, a hajára adott csók közt suttogta:

- Nagyon szeretlek… ugye tudod?
- Én is.- hüppögte Hermione. – Nem akarok vissza menni.
- Ne menjünk vissza… - mormogta Harry.- Lépj ki, megoldjuk, te mondtad, hogy találsz állást…
- Igen, de nem tehetem… Jones számít rám.
- A fenébe, van rajtad kívül húsz másik embere, elboldogulnak. Nem bírom ki ezt még egyszer…
- Ki kell bírnod. Nekem sem könnyű… - Hermione Harry vállába fúrta az arcát és nagy levegőt vett. – De miért pont most…?
- Biztosan oka van… - mondta Harry, elmélázva, majd szorosabban megölelte Hermionét, és hozzátette:- De az nem érdekel.
Nagyon lassan elengedték egymás ölelését, óvatos búcsúcsókot váltottak, nehogy újabb percek szaladjanak el. Hermione felvette a kistáskát, megigazította magán a ruhát, a frizuráját és azt a csöpp kis sminket, ami megmaradt. Harry is rendbe szedte magát és megbeszélték, hogyha bárki kérdezi, nem mondanak semmit, ahogy esik, úgy puffan. Félúton kicsit szétváltak, több méter különbséggel, majd megérkeztek a kápolna kapujához. Beléptek. Odabent mindenki serénykedett, ügyet sem vetettek a kapu nyílására. Gyorslépésben mentek a Szűzanya freskó felé, ami még mindig nyitva állt. A rejtett szobába betoppanva megállapították, hogy senki nem volt bent, meggyújtották az összes fáklyát és némi világosságot csaltak a terembe.

Becsukták az ajtót, így a kinti zsongás nem volt olyan zavaró. Hermione felfedezte, hogy a nemrég szemétkupacként, illetve buckákba pakolt tekercsekként azonosított papírdomb egy igen régi, és még kisméretűnek mondható íróasztalt takart el. Odasétált és lerakta a kistáskáját, míg Harry a helységben járkált fel, s alá, majd ő is lerakta ugyanide a kabátját. Nézelődött, töprengett. Hermione pedig a papírok fölé görnyedve dolgozott. Többször átnézett a vers eredetijében anagrammákat, szófordulatokat, metaforákat, de továbbra is értetlenül állt az előtt, hogyan szüntethetné meg örökre ezt az igét… Hacsak ki nem próbálja… de ő ezt igazából nem is mondhatná el, hiszen nincs olyan, alatta dolgozó pár, akiket szétválasztana. Maximum Jones mondhatná el, ha megtudná, hogy…

- Mikor leszel kész? – Harry hátulról átölelte őt, miközben mögé settenkedett. – Mikor mehetünk haza?
- Hát, nem tudom. Tu…- Hermione egy pillanatra megismételte magában a kérdést. Harry azt mondta, haza. Ezek szerint oda költözhet? Nyugodt szívvel mondhatja, hogy új otthona van? Ami ráadásul közös Harryvel? – Jaj…
- Mi az?
- Semmi, csak… - Hermione mosolyogva hessegette el a gondolatait, majd legyintett.- Mindegy. Mindjárt mehetünk, két perc.
- Rendben, kimegyek előre, szólok, hogy indulunk – Harry odasétált az asztalhoz és felemelte a kabátját, közben áthajolt az asztal fölött, hátra tekintett a válla fölött, nehogy meglássa valaki, s megcsókolta Hermionét. Ezután elindult kifelé, és magára kanyarította a kabátját. – Kint találkozunk.
- Szia… - Hermione ábrándos tekintettel, mosolyogva köszönt el. Még jó ideig görnyedt a papírok felé, s így, egyedül egyre jobban kerülgette az a kísérteties érzés, hogy „figyelik”. Hátán érezte a súlyát egy tekintetnek. Egy tekintetnek, mely valahonnan ismerős volt. Hamarosan léptek és szuszogás apró zajait vélte hallani, de nem szentelt neki különösebb figyelmet. Majd egyre jobban érezte, hogy valaki áll mögötte. Érezte minden szívdobbanását. Úgy gondolta, lassan benyúl a táskájába és kihúzza a pálcáját. Becsúsztatta kezét, és látszólag teljes nyugalomban kivette a varázseszközt. Majd nagy levegőt vett és maga előtt tartva a pálcáját, megfordult. Előtte, bármely furcsaságot kizárva Jones feje lebegett. Megriadt és sikoltozni kezdett, megkerülte az íróasztalt és pálcáját fenyegetően rászegezte a „lebegő testrészre”. Jones – feje – csitítóan kezdett beszélni.
- Hermione, nyugodjon meg – mindezt oly mogorva fejjel mondta, mintha apa kapná cigarettázáson a gyermekét. – Nincs semmi baj, mindjárt leveszem ezt a vackot és látni fog.
- Mit? Mit vesz le? – a lány riadt arccal tekintett a test nélküli fejre, mely időközben nyaktól lefelé visszanyerte teljes támasztékát. Jones ugyanis kibújt a láthatatlanná tevő köpenyből, mely idáig a testét takarta. Összehajtotta a kezén, majd felelősségteljes arccal Hermionéra nézett.

- Elnézést, ha megijesztettem, de most ön tartozik magyarázattal. Nem tartotta be az egyesületünk egyik legfontosabb kikö...
- Mióta van itt? – Hermione leeresztette a kezét, és Jones szavába vágva kérdezősködött. - Miért figyelt engem?
- Ön pedig miért beszél egyes számban? – vonta föl a szemöldökét az ideges öregúr. – Ha jól láttam, nem saját magát csókolta meg az imént. Hanem Mr. Pottert.
- Én…
- Pontosan. Ön tette ezt, ugyebár. – Jones sóhajtva lehajtotta a fejét. – Az intim részletek nem tartoznak rám, de… Mióta tart?
Hermione szégyenében elfordulva suttogta:
- Csak tegnap óta. Ha úgy vesszük…
- Ezt mégis hogy képzelte? Ráadásul nagyon jól tudja, hogy nem tűröm el az effajta szabályszegéseket…
- Épp ezért tettük az ön háta mögött, Jones! – mondta, szinte már kiabálva és mélyen az öreg szemébe nézve Hermione. – Különben is, miért baj ez? Akkor este, az országúton is kérdezte, nem zavar-e turbékolás közben. Akkor ez miért nem volt baj? Közel tíz éve vártam arra, hogy újra lássam Harryt, és most, hogy így…
- Ugyan már, azt csak viccből kérdeztem! Tudja! – legyintett mérgesen, dühösen. - Minél több sebezhető helyet találnak a lelkén, annál többet érnek el. Mr. Potter is egy lesz ezek közül, ha nem vigyáz. De ehhez nekem semmi közöm, csupán csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy az informátorom…
- Ki? - kapta fel a fejét Hermione.- Ön kémkedett utánam?
- Nem, csak tudtam… úgy gondoltam, hogy nem lehetünk elég biztosak önnel kapcsolatban.
- Miért? Nem bízott bennem?
- Én igen, de az informátorom azt mondta…
- De ki!? – a lány már szinte túlkiabálta Jones-t.
- Adam Broadwine bátyja, Robert. Régóta mondja nekem, hogy önt rossz ötlet ide hívni, és ha igen, figyeltessem majd.
- De mivel indokolta?
- Igazából pusztán azzal, hogy maga még tapasztalatlan és úgyis felesleges egy ilyen fiatal nőt idehívni.
- És például most miért maradt itt? Honnan van egyáltalán ez a köpeny? – bökött fejével a Jones karjára terített anyagra. – Maga eddig utálta az efféle varázs- csecsebecséket. Fogadok, hogy nem is az Öné.
- És mennyire igaza van - bólintott az öreg. - Ezt Roberttől kaptam, éppen néhány órával az előtt, hogy önök visszajöttek volna. Látta magukat az erdőben, Hermione. Bizonyosan iszonyatosan romantikus lehetett… Egy erdőben, egy kápolna mögött. Képzelem, miket…
- Jones, tisztelem és becsülöm önt, de kérem, ne beszéljen így! – a dühödt lány már teljesen felemelte a hangját.- Maga nem tud semmit arról, amit annyi évig szenvedtem Harry nélkül. Fogalma sincs róla, milyen lehetőségek nyíltak meg előttem ezzel az utazással.
- Őszintén sajnálom, kedvesem, de akkor ön innentől nem tagja az egyesületünknek. – negédes mosollyal sarkon fordult, és nemes egyszerűséggel igyekezett minél előbb faképnél hagyni Hermionét. - További szép estét…
- Mi?! Ezt… nem teheti! Ezért nem rúghat ki! Maga mondta: csak én tudom megfejteni azt a nyavalyás igét!

Jones megtorpant. Idős elméje még forgott, ámbár most a rosszindulat tekerte a kerekeit. Visszafordult, s bezárta maga mögött az ajtóként funkcionáló freskót. Rövid gondolkodás után közelebb lépett a riadt hölgyhöz. Kezét előre nyújtotta, s mintha várt volna valamit, ujjaival intett.
- Mi az? Mit akar még tőlem? – kérdezte savanyúan Hermione.
- Csupán azt a tekercset, amelyet nemrég adtam át önnek. Gondolom, már úgysem óhajtja befejezni.
- Hm… és valóban. – a lány matatni kezdett kistáskájában, majd elő is halászta a pergament. – Még egyéb?
- Csak maradjon veszteg, kérem. Sajnálom… – mondta Jones, nem túl jót sejtető arckifejezéssel. Kitekerte a papírt, és nagy sóhajjal, de gyors légvételekkel olvasni kezdte.– „Hited elhagy, fájó vigasz csak egy másik szív…”
- Ne… ne, kérem, Jones! – Hermione rájött, hogy főnöke mire készül.
- „Álmod kínja szűnjön, a pokolba tűnjön vele együtt, így.”
- Miért csinálja ezt?! Fogalma sincs arról…
- „Kihuny majd egy láng, s nem hanyatlik másik…”
- …mit szenvedtünk eddig! Ne tegye ezt!
- „Kihúny önként, vagy sors keze oltja, ez a megoldás vagy…”
- Csak az utolsó sort ne!
- „…űzd elméd pokolba.”

Hermione szívébe éles fájdalom markolt. Ezt már nem bírta, sírt és összerogyott. Összeesett, le, a hideg kőpadlóra. Miért tette ezt Jones? Rá még számított! Elárulták, talán meg is ölték… És mi lehet Harryvel? Nem eshetett baja, és biztosan szereti még. Ő mondta, hogy akármi történjék… De ő maga? Ő még érzi! Ugye? Igen, határozottan nem változott semmisem a saját lelkében. Most ugyan épp sötétség van… Bizonyosan elájult, tompa hangokat hall. S azokat is csak el-el halva… Rémségesen kimerült.
- Harry… mentsétek meg őt… Nem számít, velem mi van… Nem… Jones elárult…
Fogalma sem volt, kihez beszélt, főként, hogy mi okból, de ha valaki hallja, biztosan segít…
Tévedett. A sötétség átölelt benne mindent, fejében visszhangot vertek saját gondolatai. Nyugalom. Csend. Szeretem őt.
És fáj… Nagyon…
Segítség…

Folyt. köv.