Történetek

Aztán egyre halkabb lett és teljesen elpárolgott. Minden apró muzsikafoszlány megszűnt létezni, mintha csak álmodtam volna. Egyszerre minden, ami volt, az érzékek játéka, mind megszűnt létezni, ahogy kihűlt a testem és a forró víz összes maradványa elillant, én becsapottnak éreztem magam, a végtelenségig becsapottnak…

A tyúkanyó elkezdte csipkedni, és egy nagyon kicsi helyen megtisztogatta a tojást a ragasztótól. Óránként lesték, hogy mi lesz a sorsa a kis jövevénynek. Nem boldogult szegény, a kemény tojáshéj úgy ölelte körül, mint egy szorító kötés. Ekkor a nagymama, egy ollóval segített a csöppségnek, megszabadította a tojást a celluxtól, de ezt nagyon óvatosan kellett végrehajtania. A kislány aggódó tekintetével követte nagymamája segítő tevékenységét, majd leültek és vártak...

S a kölyök, aki hitte, hogy felnőtt, s hitte, hogy maga talált magának stílust és irányt, megkapót akart íni, komolyat, felemelőt és végtelen keserűt búcsúul annak, aki elindította... Meglepetésére a szavak nem fűződtek többé varázs-mondatokká. A betűk nem álltak katonás rendben, hogy előkapjon egyet-kettőt, ha kell...

Kértem a parancsnoktól két védőruhát és bevittem nekik. Két ember állt előttem. Az egyikük egy idősebb, ősz hajú egyén volt, a másik egy gyönyörű, vörös, hosszú hajú, barnaszemű húsz év körüli lány. A szívem hevesebben kezdett dobogni, első látásra beleszerettem. Odaadtam nekik a védőruhát és elkísértem őket az autóig. A visszaút is elég kemény volt. A közelharci képességeimet is be kellet vetni, annyira közel értek hozzánk...

A kísértet jó szó. Gondolta magában a nő, fejét az őt karoló férfi vállára hajtva. Jó szó volt hát. Hiszen hányszor kitörölte és elfelejtette már az imént bevillant figurát...évekkel ezelőtt. Komolyan azt hitte, meg se ismerné már. Az arcát sem tudta felidézni...

Nincs már, amit adhatnék neked. Most olyan üres ez a léleknek nevezett valami, olyan üres és halott. Néha meg-megújul, mint Prométheusz mája, de csak azért, hogy újra szétmarcangolhassák...

Csöppnyi keze fürgén járt, pedig a lopást még sosem próbálta, apró kézfejét, a rozsdás drótkerítés, több helyen is felsebezte. Amint gyűlt a zsákmány, a többiek kaján vigyorral ették a frissen illatozó hagymát, csak úgy, minden nélkül. Sajnos a csínytevésnek vége is szakadt, mert a házigazda váratlanul megérkezett...

A férfit meglepte a rövid válsz. Nem elsősorban a szavak, hanem az, ahogyan a lány ezt mondta. A könnyed, de beletörődő, mégis határozott hangsúly. Ezt (is) szerette Juliban, hogy mindent ki tudott mondani végérvényesen és megmásíthatatlanul. Ahogy erre gondolt, megint érezte a zsigereiben a nyomást. Észrevétlen megint kicsit felgyorsult az autó, nem is volt tudatos, hogy a fékre lépett, és csikorogva lekanyarodott a főútról...

Két holttest volt a padlón, egy nő és egy férfi. Testüket zúzódások borították, összeölelkezve feküdtek. Arrébb egy lila folyadék már szinte teljesen beivódott a talajba, még épphogy egy kis tócsa maradt. Ez közvetlenül a padlón fekvő lány mellett volt. A fiatal lány hollófekete, szinte kékes árnyalatú haja szétterült szép arca körül...

Kérdések jönnek, hogy: mit akarok... hogy: valóban ezt? Ő kell, ha már annyi időt, és szenvedélyt és... persze mindenki kételkedik, amikor csodák történnek. Látta a kéket, és azt, ami tartozik még hozzá, amit alig két napja könnyek közt búcsúztatott magában, miután megmondta, nincs tovább, nem bírja cérnával… s most mégis...