Álmok

Délután két órakor a sötétkék Audi hihetetlennül gyorsan falta a kilométereket. Országúton, falvakon, városokon át haladt. A férfi tudta, hogy túl nagy a sebesség, de most nem félt. Pár hónapja vette csak észre, hogy nem fél az autóban. Akkor sem, ha messze a veszélyes határ felett nyomta a pedált, vagy ha a kanyarokban a kocsi kisodródik. Csak akkor ment óvatosabban, ha mások veszélyben lehettek volna. Hiretelen jött az ötlet, elindulni valamerre, csak menni, menni, amerre a kocsi orra mutatja. Üzemanyag volt elegendő, azzal nem törődött, csak célja nem volt. A határ felé tartott, most éppen azt gondolta, hogy a cél Bécs, vagy valamelyik másik város az irányban. Talán csak Sopron, esetleg Salzburg. Megtapogatta a zsebében az útlevelét, - „Végül is mindegy...”. Ő maga sem értette, mi történik vele, csak azt tudta, hogy valami nem stimmel. “Menekülni próbálok ?” - kérdezte magát, de a válasza olyan gyors és határozott “nem” volt, hogy biztos lehetett benne, nem itt kell keresni az okokat. “Akkor megbolondultam!” Tudta, hogy ez igaz, érezte; abból is, hogy énjének másik hangja most nem tiltakozott, hanem csendben maradt. Az egészben az volt az idegen és furcsa érzés számára, hogy mivel mindig is racionális ember volt, nem szívvel, hanem ésszel próbálta kormányozni az életét, döntéseit. Így nem nagyon tudta hova tenni ezeket a viharokat.

Az egész úgy 3 éve kezdődött. A vállalkozás akkor kezdődött fejlődni, lehetővé téve, hogy ne 12-14 óra munka után essen haza. Válaszhatott, hogy ugyanennyi munkával több pénzt vagy kevesebb munkával ugyanennyit keressen. Az utóbbit gondolta jobbnak, mivel már érezte, hogy a szabadságoktól mentes, örökös robot megkéri majd az árát. Vagy a család, vagy az egészsége, vagy mindkettő rámegy. Nem tudta, hogy a munka után mit tegyen magával. Elkezdett mindenféle hobbikat kiötleni a saját szórakoztatására. Persze a családja ezt nem nézte jó szemmel, mert addig a munka miatt, aztán meg az egyéb elfoglaltságai miatt nem volt velük túl sokat. Az egyik ilyen hirtelen ötlete az esti gimnázium volt, hogy az érettségit megszerezze. Nem volt rá igazán szüksége, de zavarta, hogy a beosztottai sokszor iskolázottabbak, mint ő. Hosszú idő után ez volt az a tevékenység, ami kellőképpen lekötötte. Örömöt érzett, mikor a dolgozatok jobbak lettek, és érezte, hogy több és több lesz a megszerzett tudás által. A csoportban nem mindenki gondolta még ilyen komolyan az iskolát, talán csak Juli, akivel délutánonként együtt javítgatták egymás tudását. Igazi jóbarátjává vált, amolyan “mindentmegbeszélhetek-vele” barát lett.

Agyában az elmúlt napok történéseiből kikapott képek cikáztak, mintha egy vaku fényében felvillanó képsorozatot nézne. Majdnem teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, csak a motor halk, de erőteljes morgása, és a kocsirádió kissé idegesítően monoton zaja tartotta éberen. Visszagondolt pár kép erejéig arra, amikor Juli megmondta neki, hogy nem akarja többé látni. Újra átélte az érzéseket, melyeket akkor. Elzsibbadt a lába, megszédült, enyhe émelygés fogta el. Annak ellenére, hogy eszével tudta, ez bekövetkezik, a lelke mélyen felkavarodott. Érezte már régen, hogy a kapcsolatuk már nem az, aminek a kezdetekkor indult. Szép, őszinte odaadó barátság volt az övék, egy esti iskolába jártak, lassan kezdtek egymásban bízni és lassan nyíltak meg egymásnak. A sok együtt töltött idő, a mély beszélgetések – és egy lelki megrázkódtatás vigasztalása – sodorta őket bele egy viharosnak cseppet sem mondható, testi kapcsolatba.

Visszagondolt az első alkalomra, ahogy egymáséi lettek. Esetlenül, mintha kamaszok lennének keresték egymás testét a ruha alatt, teljesen egymásba feledkezve. Mindketten kiteljesedtek ebben az - ahogy ők nevezték - “jóviszony”-ban; Juli újra érezte, hogy valaki minden figyelmét neki szenteli, és az ágyban sem csak magával törődik, a férfi pedig hosszú ideje kielégítetlen testi és lelki vágyait élte meg Julival. Imponált neki, hogy van még nő, aki elfogadja, sőt! Kívánja. Aztán egyre fontosabbá vált neki Juli. Napközben el-elábrándozott róla, egyre gyakrabban gondolt rá, nem csak mint a szexpartnerére, hanem úgy is mint a társára. Szóval beleszeretett. Tudta, hogy ezt még Juli előtt is titkolnia kell, mert a legelső szeretkezésük után megegyeztek, hogy “ez csak egy testi kapcsolat, ami a barátságuk mellett, attól függetlenül működik, és csak a fizikai vágyak mozgatják.” Egy ideig jól titkolta. Juli talán sejtett valamit, de nem mutatta. Aztán jött a depresszió. Az állandó félelem, hogy elveszíti, majd az, hogy hogyan is mondja el neki mit érez. Két hónapnál nem tudott tovább hazudni neki, s egy délután bevallotta, hogy mit érez. Azt is tudta, hogy jövője nincs a kapcsolatuknak, mert Juli szerette a férjét, és ő sem akarta a házasságát szétrombolni.

Közben bealkonyodott, a szembe jövő autók veszettül villogtak. Lasssan eszmélte a külvilág jelzéseit. Felkapcsolta a fényszórókat; nem árt, ha őt is látják, főleg, ha ilyen eszeveszett tempóban hajt. Kezének remegése jelezte, hogy a nikotin kezd kiürülni a szervezetéből, így áthajolva a jobb oldalra a kesztyűtartóba nyúlt, és elővett egyet a szivarkáiból, majd meggyújtotta. Jó mélyeket szívott belőle, úgy érezte, mintha a füst teljesen átjárná a testét a lábujja hegyéig. Az ablakot résnyire nyitotta, a füst és a szivarka végéről lerázott hamu ott hagyta el a kocsit. Kicsit visszavett a tempóbol, mert ugyan a sötéttel nem volt problémája, de az alkonyatkor vezetés nem tartozott a kedvencei közé. Akkor nem látott olyan jól. “Farkasvakság, vagy valami hasonló.”- mondta mindíg.

Egy kanyar után hirtelen tűnt fel egy fehér folt az út jobb oldalán. A folt furcsán imbolygott, mozgott ott, valahogy nem illett oda. Nem látta jól mi is az, de kíváncsi lett, így egészen lelassított. Egészen közel ment el mellette, lépésben. “Hihetetlen” - gondolta; “Egy nő, esküvői ruhában, legalább tíz km-re minden lakott településtől.” Hihetetlenül abszurd volt a helyzet. El sem akarta hinni, hogy ezt a saját szemével látja. Megállt, arra számítva, hogy a nő kicsit megszaporázza a lépteit és beszáll. Nem így történt. A nő, ha lehet még lassabban baktatott tovább, és ha Péter nem szól rá a lehúzott jobb oldali ablakon át, elmegy mellette, mintha ott sem lett volna.

- Fiatalasszony! Segíthetek?
- Kisasszony.
- Bocsánat, de ugye a ruha... Tehát: kisasszony, segíthetek? Elvigyem valahová ?
- Hová?
- Hová szeretne? Hová indult?
- Ön merre megy?
- Nem tudom. Az úton előre.
- Akkor menjünk együtt.

A nő beült a kocsi anyósülésére, a fehér esküvői ruha szoknyáját és uszályát hosszan szedegette be az ölébe. Mire az ajtót be tudta csukni, olyan lett, mintha habbal teli fürdőkádban ülne. Fokozta a hatást, hogy az ülést kissé megdöntötte hátrafelé, kibontotta a gondosan összefogott, berakott haját és hátradőlve lehunyta a szemét. Egyik lábával a másikat dörgölve lassan lerugdosta fehér magassarkú cipőjét, és mintha megnyugodott volna, orrán hosszú mély levegőket kezdett venni. Péter kérdezni akarta, de mikor a száját kinyitotta, hogy szóljon, a lány leintette: “Még ne! Mindjárt.” Akkor visszagondolt saját tíz évvel ezelőtti esküvőjére. Fülébe csengtek a lelkész szavai, mondatai a családalapításról, a hűségről. Az is eszébe jutott, hogy a felesége nem akart templomi esküvőt, csak polgárit, de ő nagyon erőltette, maga sem tudta miért. Ő sem járt templomba, bár meg volt keresztelve. Menyasszonyának zárt, testén feszülő, hosszú hófehér ruhája, barackszínű rózsacsokra volt, mely kihangsúlyozta sötétbarna vállig érő haját és zöld szemeit. Mélyet szippantott a levegőből, hátha megleli a rózsák illatát, de nem érezte. Helyette a lány fáradtságával keveredő parfümjének illata tódult be az orrlyukain, tolakodva. Oldalra néztett, és ottragadtak a szemei. A lány szép volt, szemtelenül fiatal, és az alakja is tökéletesnek látszott, már abból, amennyit a ruha fodrai látni engedtek belőle. Szőke hullámos haja a meztelen vállát érintette.

- Most kérdezhetsz. - modta a lány, és mosolyogva kinyitotta a szemét.
- Nem tudok. Az előbb még annyi kérdésem lett volna. most pedig kiment a fejemből mind.
- Na! Próbáld meg! Kérdezd azt például, hogy a baracklekvárt fánkban vagy palacsintában szeretm jobban?
- Rendben. A baracklekvárt fánkban vagy palacsintában szereted jobban ?
- Palacsintában. Csak ennyit szeretnél tudni rólam?
- Azt hiszem, nem. Azt már tudjuk, hogy nem vagy házas. A vőlegényed hol van? Itt kellene lennie valahol!
- Nem kellene. Igazából nincs is vőlegényem. Illetve azt hittem van, illetve lesz, de kútba esett. Persze nem a vőlegényem, hanem ez a vőlegény dolog.
- Kicsit konkrétabban?
- Már három éve voltunk együtt a barátommal, és minden olyan frankó volt, ha érted mire gondolok. aztán meglátott ma délután ebben a hacukában. és hazazavart.
- Ennyi?
- Igen. Röviden. Most az hiszem, hazafelé megyek.
- Na és hová ?
- Azt nem tudom.
- Az meg hogy lehet? Nincs otthonod?
- Már nincs.

A férfit meglepte a rövid válsz. Nem elsősorban a szavak, hanem az, ahogyan a lány ezt mondta. A könnyed, de beletörődő, mégis határozott hangsúly. Ezt (is) szerette Juliban, hogy mindent ki tudott mondani végérvényesen és megmásíthatatlanul. Ahogy erre gondolt, megint érezte a zsigereiben a nyomást. Észrevétlen megint kicsit felgyorsult az autó, nem is volt tudatos, hogy a fékre lépett, és csikorogva lekanyarodott a főútról. Hirtelen csak azt vette észre, hogy egy erdei úton haladtak tovább. Az út fölé boruló fák koronáit sejtelmesen világították meg a kocsi fényszórói, mintha egy sötét, hosszú alagúton haladnának az ismeretlenbe. Nem szóltak, csak némán figyelték, hová vezet az út. Mindketten érezték, hogy nem akartak erre menni, mégis kíváncsiak voltak, hogy milyen meglepetést tartogat az út vége. Az út szélén ritkulni kezdtek a fák, amikor megpillantottak egy gyönyörűen kivilágított épületet a szemük előtt előtűnő domb tetején. Áthajtottak egy nagy faragott kapun, mely vélhetően a kastély bejárata volt, majd az immáron teljes pompájában feltűnő szálloda főbejárata előtt megálltak.

- Megívhatlak egy kávéra?
- Rendben.

Kiszálltak a kocsiból és határozottan beléptek az ajtón. Mikor szemük megszokta a kinti sötétség után a harsogó fényeket, már meg is szólította őket a szálloda portása.

- Jó estét kívánok! Már nagyon vártuk Önöket! A kollégám 2 napja próbálja Önöket elérni, de egyikük sem vette fel a telefont! Tessék a lakosztály kulcsa. Az emeleten a lépcső után balra a hatos az Önöké, ahogy kérték. Mit szeretnének vacsorára?
- Én kérek szépen egy... de nem is! Tudja mit? Palacsintájuk van?
- Hát... Tudunk sütni, ha kell...
- Akkor kérünk szépen, harminc darab palacsintát. Baracklekvárosat.
- Harminc darabot? Rendben. És előtte mit szeretnének enni vagy inni?
- Semmit. Csak palacsintát.
- Rendben Uram. Mikor várhatjuk Önöket az étterembe?
- Kérhetem a szobánkba?
- Igen. Felküldetem. Egy óra múlva lesz kész.

A szálloda recepciósa kicsit csodálkozva vette tudomásul, hogy minden további szó nélkül elindultak fel a szépen faragott lépcsősoron. Péter érezte, hogy a portás a lány kivillanó meztelen bokáit követi szemével, de nem fordult hátra.

A lakosztály csodálatosan szép volt. Péter nem értett a régiségekhez, de látta, hogy nem volt amatőr, aki a bútorokat ide összeválogatta. A szobában egy akkora franciaágy volt, hogy kényelmesen alhatott volna benne legalább négy ember. A nappaliban, a bejárattal szemben egy antik kisasztalon egy pezsgősvödör állt, benne félig olvadt jégbe merített pezsgősüveg. Határozottan odalépett, és kiemelte az üveget, hogy kibontsa, de a lány kivette a kezéből, és a fürdőszoba felé mutatott. Bólintott, és megvárta, míg eltűnik a nő a fürdőben és kiment a lakosztály erkélyére. A nyárvégi, már hűlő levegő meglegyintette az arcát. Behunyta a szemét és széttárta a karjait, mint egy nagy madár a szárnyait. Érezni akarta, hogy szabadon repül, hogy semmi nem akadályozza.

Halk motoszkálás lendítette ki meditatív hangulatából. A lány jött ki a fürdőből, fején turbánszerűen összecsavart törölközővel, halványkék fürdőköpenyben. A köpeny kötője szorosan fogta a derekát, de nem volt szakszerűen megkötve, így ki-kilátszott egyik melle a ruhából. Péter is bement a fürdőszobába. Gyorsan levetkőzött, és beállt a zuhany alá. Egy darabig nem mozdult, csak hallgatta, ahogy a vízcseppek dörömbölnek a feje búbján, elnyomva minden gondolatot a fejében. Lassan elzárta a melegvíz-csapot, és még vagy 5 percig állt a borzongatóan hideg vízáramban. Ő is az odakészített fürdőköpenybe bújt, majd kiment a nappaliba. A lány már a kisasztalnál ült, amely mellett immáron egy zsúrkocsi is állt, rajta egy ezüstös búra, két tányér és két pezsgőspohár. Leült ő is az asztal mellé. A lány a kezébe adta a pezsgősüveget, ő pedig pár másodperces bűvészkedés után, egyetlenegy alig hallható szisszenést kivéve hangtalanul kibontotta, majd a poharakba töltött belőle. Koccintottak, ittak.

A tányérokat maguk elé vették, és lassan, szótlanul kezdték enni a palacsintákat. Egy-egy palacsinta után egymásra néztek, kutatva a másik szemében a gondolatokat, érzéseket, majd folytatták tovább az evést. Mikor már nem tudtak többet enni, a maradék pezsgőt igazságosan elosztották, és egy utolsó koccintás után egyhajtásra kiitták. A lány belenézett Péter szemébe és pár másodperces tűnődés után – még mindig a szemébe nézve – lassan felállt, és neki hátat fordítva a hálószoba felé indult. Menet közben ledobta magáról a fürdőköpenyt, és a vizes haját óvó turbánt is lazán elejtve besétált a szobába. Péter hosszan nézte, ahogyan a nő alakja a szobaajtóban élesen kirajzolódik, majd belesimul a sárgás olvasólámpák fényébe. Rövid tűnődés után Ő is bement a szobába. Mire beért, a lány már aludt, állig betakarózva, egyenletesen véve a levegőt. Letette hát a fürdőköpenyt és bebújt mellé az ágyba. Talán a napja volt mozgalmas, talán a pezsgő miatt, esetleg mindkettő, lényeg, hogy azonnal álomba merült.

Ritkán emlékezett az álmaira, most igen. Egy magas sziklafalon mászott felfelé, csak a kicsiny repedésekbe és kiálló részekbe kapaszkodva. Nagyon fáradt volt, de nem állhatott meg, mert a java még hátra volt. Csak mászott, mászott egyre feljebb, nem törődve azzal, hogy az ujja hegyén kiserkent a vér és már alig tudja magát megtartani. Nem tudta miért, de érezte, hogy fel kell másznia. Többször megcsúszott a lába, néhányszor métereket esett lefelé, hogy újra megkapaszkodhasson és mászhasson tovább. Mikor erejével teljesen elkészült és éppen feladta volna, egy szellő lengte körbe, mely valahogyan erőt adott neki, és mintha a felfelé mászásban is segítené. Így már pár perc alatt könnyedén elérte a csúcsot. Felegyenesedett, és körül nézett. A táj szépsége és vadsága lenyűgöző volt, sokáig gyönyörködött benne, majd mikor elindult volna lefelé váratlanul tériszony tört rá, és nem tudott megmozdulni. Lassan összekuporodott, behunyta a szemét és várt. Néhány perc várakozás után ismét érezte, hogy megmozdul a levegő. Azt gondolta, hogy az iménti segítő szellő jött vissza ismét, de csalódnia kellett. A szél megerősödött és immáron ellene dolgozott. Hiába kapaszkodott, az egyre növekvő erővel szemben nem volt esélye, lesodródott a sziklacsúcs tetejéről és zuhanni kezdett. Már felkészült a fájdalmas és végzetes leérkezésre, de közvetlenül a földetérés előtti pillanatban felébredt.

Szeme lassan szokott hozzá a világossághoz. A délelőtti éles napfény elnyomta a hálószoba este égve felejtett tompa lámpáinak a fényét. A szobában rajta kívűl senki sem volt, a franciaágy másik oldala látszólag érintetlen volt mellette. “Ezt is csak álmodtam” - gondolta és lassan kiment a fürdőbe megmosakodni és felöltözködni. Elgondolkodva, elemezgetve az “álmait” ment le a lépcsőn. A recepciós kisasszony hangos “Jó reggelt!”-je ébresztette fel teljesen.

- Ön az ifjú férj a hatos lakosztályból ugye? Kicsit furcsa, de a felesége kora reggel elment, csak egy üzenetet hagyott Önnek. Tessék.
- Nem a feleségem. Illetve dehogyisnem! Milyen üzenetet? Köszönöm.

Egy lezárt, a szálloda logójával előnyomott nehéz borítékot kapott, melyet ott azonnal mohón feltépett. A borítékból egy kis papír esett ki, melyre rövid üzenetet írtak sietve. Elolvasta a levelet.

Kedves Férjuram !

Nagyon köszönöm a kávét, de sajnos tovább már nem maradhatok, el kell indulnom haza.

Jó utat neked is!

A.

Állt és tűnődött a levélen, gondolkodni kezdett, hogy ki lehet az “A”? Anna? Adél? Annamária? Rájött, hogy nem is fontos. Elmosolyodott, majd visszafordult a recepciósasztal felé, és nyugodt hangon közölte: “Kérem a számlát!”

- Valami nagy baj van?
- Nem nincs. Miért kérdezi?
- Csak mert a lakosztály tegnapelőtt-től egy teljes hétre volt lefoglalva, és ritka az ilyen, de ki is van fizetve.
- Meggondoltuk magunkat a feleségemmel.
- Értem, uram. Illetve nem, de ha így gondolják... Nagyon köszönjük, hogy nálunk szálltak meg, mégha ilyen rövid időre is. Akkor visszadnám a különbözetet.
- Hagyja csak! Lehet, hogy újra meggondoljuk magunkat! Köszönjük! Viszontlátásra!
- Viszontlátásra!

Ezt már félig nevetve monda, és elindult kifelé. Az erdei úton visszafelé haladva egy alkalommal le kellett húzódnia, hogy a szemben érkező virágcsokorral feldíszített autót elengedje. “Mindjárt ott vagytok, csak még párszáz méter!” - gondolta vidáman, kikanyarodott a haza vezető útra.

Mikor belépett a lakása bejárati ajtaján, a felesége nagyot ugrott a nyakába, erősen szorítva átölelte, és csak tartotta a karjában. Ő is átkarolta a feleségét és megcsókolta.

- Megjöttem. Az a helyzet, hogy...
- Ne mondj semmit. A lényeg, hogy itthon vagy.

Péter szeméből pár csepp könny csordult ki.

Tudta, hogy hazaért.