Két szék közül a várfal tövébe...

Pöttyet összezavarodva mászott fel a várfalra. Szinte azt sem tudta hol van, azt se, mi mit jelent. Egy városban élt, ahol mindenki többet tud, mint ami van, és mindenki töbet is mond el. Életében először történt, hogy nem falták fel szavaikkal az irigyek...bár azt akarták most is, csalódniuk kellett, örömet okoztak.
Kérdések jönnek, hogy: mit akarok... hogy: valóban ezt? Ő kell, ha már annyi időt, és szenvedélyt és... persze mindenki kételkedik, amikor csodák történnek. Látta a kéket, és azt, ami tartozik még hozzá, amit alig két napja könnyek közt búcsúztatott magában, miután megmondta, nincs tovább, nem bírja cérnával… s most mégis...
És mintegy második varázsütésként Takáts Tamás érdes hangja zendül fel a zsebében... összerezzen, aztán tart is a reszketés, tudja, hogy a telefonja csörög, és azt is, hogy legalább két éve nem hallotta ezt a zenét. Ahogy kifelé halássza a zsebéből a készüléket, és a kijelzőre pillant, végképp elveszteti a hitet, hogy nem álmodik.
- Haló – remegi a telefonba. Talán nem is érthető, s talán mindegy, hisz ez nem valóság. Álom, fikció, kimerültség szüleménye, mindegy.
- Szia kislány, rég beszéltünk...- szól bele egy zöldesbarna férfihang a múltból.
- Igaz. - nyögi ki nagy nehezen, épp leállt keringése egyre jobban gyorsul – tán csak nem repülök már el- gondolja.
- Láttam a várfal felé mész, gondoltam felhívlak, csatlakozhatok-e...
- Persze – mondja valaki más, valaki idegen, valaki régi és rettegett. - gyere csak.
Gyors oké, és beszélgetészáró sípolás a másik oldalon.
- Gyere ha ideérsz...mormolja még a hívott fél.
S az ötven méter alatt, amíg leér a várfal tövéig, pontosan két élet fut végig a szemei előtt. Az egyik szenvedélyes és őrült és fájdalmas, és csodálatos, és sikeres, mert ihletet ad, meg drámát és halált. A másik nyugodt, családdal, gyerekekkel, hintaszékbe öregedéssel, sírig szeretettel, de névtelenül, álmokat álomformában elásva.
Utolsó gondolata, hogy így már nem bánt senkit, és őt se bántja senki soha többé.