A kis hagymatolvaj

A szöszke fiúcska nem volt több mint öt éves. Az óvodai szünidőt nagymamájánál töltötte, hol, igen nagy szabadság adatott számára. Városi gyermekként, csodálkozó tekintettel nézett, a fővárostól távoli élet szépségeire. A teret, itt a poros utca jelentette, - ez volt a játékuk színhelye -, s végében, a bevetett földek húzódtak. A ringó búzatáblák aranyló tengere, a kalászok között megbújó, égő pipacsokkal együtt ringtak, a szél lüktető ritmusára.

Hatalmas zsíros kenyérrel a kezében, a másikban egy termetes újhagymával, az utca porát csöppnyi lábával felkavarva futott. Élvezte a mezítlábas életet, örömmel ugrott bele egy-egy tehénke elpottyantott üzenetébe. Szaladt a barátaihoz, akik már várták, egy újabb csíntevés ötletével. Tetszett az ötlet a szöszkének, mert olyan huncutságokat eszeltek ki, mit a városi életben, nem lehetett elkövetni.
Voltak egy páran, de mind, nagyobbacska legénykék, és a szereposztás meg is történt.
Ő, a legkisebb, felnézett az idősebbekre, majd, vakon teljesítette kérésüket, nem mérlegelve, hogy mi lehet, a csíntevésnek a vége.
A terv az volt, hogy az egyik telek, kerítésének tövében, szépen, katonásan sorakozó újhagyma sorokat, kellene megdézsmálni. A ház gazdája, nem volt otthon, így hát, szabad volt a porta, csak egy baj volt, hogy a kerítés szövése nem engedte a nagyobbacska kezek behatolását. A rangidős, szereposztást módosított, eddig, a szöszkére, a megfigyelő szerepét osztották, de a helyzet úgy hozta, hogy főszerephez juttatták. Büszkén vállalta, mert úgy gondolta, hogy a kis csapat befogadja, ha bizonyít.

- Öcsi, a te kezed befér, húzzad sorba a hagymákat, majd mi őrködünk -, volt az utasítás.

Csöppnyi keze fürgén járt, pedig a lopást még sosem próbálta, apró kézfejét, a rozsdás drótkerítés, több helyen is felsebezte. Amint gyűlt a zsákmány, a többiek kaján vigyorral ették a frissen illatozó hagymát, csak úgy, minden nélkül. Sajnos a csínytevésnek vége is szakadt, mert a házigazda váratlanul megérkezett. A kis hagymatolvaj apró markában egy csokorra való hagyma, megakadályozta, hogy kihúzza kicsiny kezét a kerítés fonatán.
El nem engedte, úgy markolta, pedig látta a fenyegető veszélyt, és mégsem futott társai után. A többiek hangos kacagással elfutottak, porzott az út lábaik nyomán, de ő, ott maradt, hagymáival megszégyenülve, teljesítve a vezér parancsát. Szemlesütve várta a folytatást, homlokán az izgalomtól veríték kúszott poros arcán, ami különös csibészes arckifejezést kölcsönzött a szöszkének.

- Á, megvagy, kis hagymatolvaj! - kiabálta a kert ura, majd kemény, dorgáló szavakkal illette, és fülönfogva hazacipelte a nagyanyai házhoz.

Sokáig emlékeztek az utcabéliek a szöszke esetére, s mondta is mindenki, huncut mosollyal: „Kuluszka a kis hagymatolvaj”.

Teltek az évek, az utca az évek során szilárd burkolatot kapott, a régi por, az elpotyogtatott lepénykék, már csak a szöszke emlékeiben élnek. A ringó búzatáblák, a vörös pipacsokkal, a szívébe bevésődtek.
Kuluszka, a kis hagymatolvaj, meglett ember lett azóta, de a hagymát most is szereti.