Gwynn

Gwynn eszméletlenül hevert a földön. Körös- körül a kis ház romos maradványai. Az egyenetlen döngölt földpadlót mindenütt színes folyadékok borították.
Két holttest volt a padlón, egy nő és egy férfi. Testüket zúzódások borították, összeölelkezve feküdtek. Arrébb egy lila folyadék már szinte teljesen beivódott a talajba, még épphogy egy kis tócsa maradt. Ez közvetlenül a padlón fekvő lány mellett volt. A fiatal lány hollófekete, szinte kékes árnyalatú haja szétterült szép arca körül. Ruhája kikopott, és a robbanástól volt poros.

Gwynn összerándult, bal tenyere beleért a mellette folydogáló ibolyaszín lébe. Sistergő hang hallatszott, a sav összemarta a tenyerét. Gwynn magához tért, ösztönösen felült, és a fájdalomtól nagyot sikított. Sötétkék szemében könnyek gyűltek, majd lefolytak az orcáján. Ajkába harapott, álla remegett miközben maga felé fordította a kezét. Összeszűkült a szeme. A bőr sértetlen maradt, csak a tenyerének a bal oldalán, a hüvelykujja alatt változott el. Egy jól kivehető kék, hétágú csillag volt az égés helyén. Gwynn felállt, és körülnézett. Amint pillantása az ölelkező, halott párra esett, szeme kitágult. Fájdalom volt a tekintetében, és azonnal elindult a két holt felé. Amint odaért, térdre rogyott a szülei előtt. Fájdalmában üvölteni tudott volna, de hallgatott, meg sem mukkant, csak könnyei záporoztak, és mint a többi folyadék, ez is a földbe ivódott. Nézte, nézte anyja egykor szép vonású, most kék-zöld, sebes arcát, apja borostás, helyes, ám ugyanannyira elcsúfult arcát. Majd felkelt, kihúzott az egyik rom alól egy nagy, vászontakarót, és letakarta szívének két legkedvesebb emberének földi maradványait.

Hajnalodott, és Gwynn a siratót kezdte énekelni. Majd elindult.