Mi csak játszani jöttünk...

Este mikor lehunyom a szemem minden, elsötétül, és csend borítja el a testem, olyan csend mi szinte fojtogat és elszívja az összes életerőm, én meg egyre gyengébb leszek.
Később pedig rádöbbenek, hogy mennyire szánalmas vagyok, sajnálom magam. Pedig az önsajnálat a legszánalmasabb dolog, mit egy ember elkövethet az életében. Ez kergeti azt a sok embert az őrületbe és az öngyilkosságba. Mégis hagyom, hogy átvegye az uralmat a testemen és szinte szolgaszerűen engedelmeskedem a magány és az egyedüllét érzésének.
Már belefáradtam az egyedüllétbe, bármerre megyek, csak körbevesznek, ott vannak az emberek, de már belefáradtam, a hazug és szeretetet színlelő ölelésükbe, mely oly mérgező, mint egy kígyó harapása!

Most így ellazulva a sötétség , és az önsajnálat kellős közepén nem tudok gondolni semmire, csak hagyom az esti szél hadd simogassa végig a testem, és kényeztessen engem is, mint egy beteg gyermeket az édesanyja, ki meg az életet is odaadna egy gyermek boldogságáért. Elgondolkodom, hogy egyáltalán létezik-e egy ilyen ember, ki ezt megtenné értem is?

Hiszen itt ülsz most is velem szemben, és ahelyett, hogy magadhoz ölelnél, csak bámulsz rám... pedig én már mindent tudok... elfogsz menni, itt hagysz egyedül, hadd roskadjak bele a magam kínjába, hadd cipeljem ezt a keresztet is ... Pedig én csak meg akartam fogni a kezed, hogy ne maradjak egyedül... de te csak hátat fordítasz, és itt hagysz a sötétben, a magány börtönében. Én meg összefont kezekkel és összekulcsolt lábakkal a sarokba menekülök egy szűk helyre, megtelik könnyel a szemem és hevesebben kezd verni a szívem, érzem szinte megszakad, míg te egyre távolabb kerülsz tőlem, csak árnyakat és megtört almokat hagysz magad után, olyan álmokat, melyek még meg sem tudtak születni.

Mostmár elengedem sosem fogott kezed, hagyom végleg lecsukni szemem, mely talán örökre lezárul, álmomban álmodtam egy gyerekkel, ki a szoba közepén ülve játszott egyedül, valamilyen kockákat rakott egymás tetejére, mely mindig elborult. A gyermek körül világos volt, szinte ragyogott, mint a legfényesebb csillag, mely az ég sötétjeit világítja ki meseszerűvé! Ekkor még azt hitte ő is naivan, hogy csak játszani jövünk a földre mindannyian, de mekkora csalódás ... Ez a játék kicsit sem vicces, a sors mindig megmutatja a maga iróniáját, hiszen mikor magamhoz tértem, rádöbbentem, a gyermek én voltam, a fényességet eltörölte a sötétség, a fényesszárnyú angyalból egy töröttszárnyú madár lett, mely a repülés helyett csak ugrál ágról-ágra, a kockák építse helyett pedig az ágakat rakja folytonosan maga alá, de azok összetörnek alatta folyamatosan. Szegény madár mindig a melybe zuhan, és nincs senki, ki kiemelje a fényességbe, hol nem kell többé építeni a magunk utat.

Egyszer, ha majd lesz új életem, minden másképp lesz, és ha megfoghatom a kezed, soha nem fogom elengedni, szorosan kapaszkodni fogok...