Az új Élet (2. fejezet)

2.fejezet: Váratlan jövevények . . .

A felderítés igazán izgalmasnak ígérkezett. Az egyetlen járművel, egy dzsippel hagytuk el a terepet, de sajnos az utazás nem volt zavartalan. A katonák a hátsó, nyitott részben utaztak. Én is ott voltam. Már az első percektől etókiók hada vett üldözőbe minket. Szerencsére a gépfegyverek kifejtették a hatásukat.
- Te, nem azt mondták, hogy csak akkor támadnak, ha mi is támadunk?
- Igen, de rájöttek, hogy könnyű préda az ember, mert gyenge, de a gépfegyverekről biztos, nem tudtak.
- Ha ez így halad tovább, viszont tényleg nem sokáig húzzuk.

Egy időre megszűnt az állandó roham, nyugodtan folytattuk utunkat. Lassan fékezni kezdett a kocsi, majd megállt. A parancsnok elmagyarázta, hogy egy kis energiamezőt észleltek errefelé és ez arra enged következtetni, hogy élőlények vannak itt, valószínűleg emberek, akik nem a rakétával jutottak el idáig. Nem tétováztunk sokat, azonnal elindult a keresés. Egyszerre pillantottuk meg a kis mentőkapszulát. Etókiók törtek elő a semmiből. Négyen voltak, mi hatan. Két etókiót lelőttek, azelőtt, hogy elértek volna az öreg készítményhez. A másik kettő viszont elért odáig, már a fémet kezdték el rágcsálni, de közbeléptem és megakadályoztam, nem volt nehéz végezni velük, elegendő volt egy jól irányzott vágás a fejükre.
- Segítség, engedjenek ki! Gyorsan, hozzanak két védőöltözetet!
- Jó, megtesszük, amit tudunk.

Kértem a parancsnoktól két védőruhát és bevittem nekik. Két ember állt előttem. Az egyikük egy idősebb, ősz hajú egyén volt, a másik egy gyönyörű, vörös, hosszú hajú, barnaszemű húsz év körüli lány. A szívem hevesebben kezdett dobogni, első látásra beleszerettem. Odaadtam nekik a védőruhát és elkísértem őket az autóig. A visszaút is elég kemény volt. A közelharci képességeimet is be kellet vetni, annyira közel értek hozzánk. A benzintartályt is kilyukasztották. Többször sajnos nem használhatjuk a járművet. A két menekült megkapta az elhunyt tudós lakosztályát. Miután elcsitultak a kedélyek, odamentem a lányhoz és beszélgetni kezdtem vele:
- Örülök, hogy jól vagytok, téged hogy hívnak?
- Linda vagyok, örvendek a szerencsének, ha pár perccel később érkeztek, azok a szörnyek fasírtot csináltak volna belőlünk. Mik voltak azok?
- Mi is csak nem rég fedeztük fel őket, ők az etókiók. Vérük mérgező és olyan gyorsan mozognak, hogy alig tudjuk követni őket.
- És hogyan szólíthatom a kedves megmentőmet?
- Az én nevem Kriun. Ki ez az úr a hátad mögött?
- Ő az apám. Úgy kerültünk ide, hogy lekéstük a rakéta indulását, és az apám tudós létére, néhány barátjával összeeszkábálta ezt a kis mentőfülkét. Igazából, óriási szerencsénk volt, hogy az űrben nem tört még darabokra.
- Értem, és most, mihez fogtok kezdeni?
- Gondolom, ugyanazt tesszük, mint eddig, gondolkodunk és segítünk az itt lévőknek.
- A populáció növekedésében is? – Enyhe vigyor jelent meg arcomon.
- . . .Ó, miket kérdezel!
- Bocsánat.
- Semmi gond, végül is igazad van, azért jött ide az egész emberiség. Legalább akkor egy jóképű fickóval kezdjek hozzá. – Ő is elmosolyodott.
- Igen, majd még látjuk egymást, sok szerencsét!
- Neked is, jó éjszakát!
Én is nyugovóra tértem, bár még fiatal volt az idő. Nyolc óra fele járt. Még mindig nagyon foglalkoztatott az a kérdés, hogy hol lehet a barlang és merre keressem.