Történetek

Ez a „figyelnek érzés" pedig eléggé kiakaszt. Á mindegy. Nem akarom a reggelemet is rögtön ezzel elrontani, elég a fejfájás. Még egy ideig bambulom azokat a megnyugtató fényeket, ahogy a padlón játszanak, aztán az ablakhoz kómálok. Kinyitom teljesen. Lábujjhegyre állok és kinézek az ablakon az erdőre. Gyönyörű a kilátás. Nem tudom miért, de ez a hely egyszerre vonz és taszít, riaszt el. Egyben gyönyörű és félelmetes. Furcsa, na mindegy. Szép ez a hely ez fix, csak azért nem bánnám,...

Tamika a trónteremben görnyedt a makett felé, a Nekropolisz új hadvezérével, Charnával.
A Nekropolisz erődítménye egy gótikus kísértet kastélyra emlékeztetett és a háttér is elég hátborzongató volt. A Holtak birodalmában soha nem kel fel a Nap, sem a Hold, nincsenek csillagok. A horizont mindig sötétszürke füstbe burkolózik. A fákon nem nő levél, kopaszon álldogálnak az elátkozott vizek mentén. A föld kopár, repedezett a szárazságtól...

- Akkor a következő állomás az üst kereskedés lesz. Ott megvesszük az üstöt, a kémcsöveket, a mérleget és... - anyám egy szuszra mondta el, és elfogyott a levegője. - És hogy visszük haza? - nézett rám huncut mosollyal.
- Tértágító varázslatot alkalmazunk a hátizsákomon, amitől kívülről normális marad, belül viszont hatalmas hely lesz...

Ziháló kétségbeesett sóhajtozások visszhangoztak a lépcsők mélyéről. A romos, omladozó kőlépcsőzet, úgy tűnt mintha a végtelen mélységbe vezetne. A nedves, nyálkás falak az elenyészett múltat idézték, s felszínen az erdőrengeteg közt heverő rommaradványok sejtelmes érzést loptak a szívekbe...

Egyszer volt, hol nem volt. Így kezdődne egy igazi mese. Az M&M azonban nem mese. A „Réges régen, egy messzi, messzi galaxisban..” sem lenne jó kezdés, mert a történet nem réges régen játszódott, hanem nem is olyan rég, kétezer-egypárban, amikor az író (azaz szerény személyem) fejében megszületett...

Leült egy bérház lépcsőjére, táskájából cigit húzott elő, és rágyújtott. Fáradtnak érezte magát, meggyötörtnek, de a tüdejében szétáramló füst megnyugtatta, biztonságérzetet adott neki. Mintha egy hang azt mondta volna, hogy soha többé nem kell visszamennie abba a pokolba, mostmár mindig itt lehet, és boldog lesz. Már majdnem el is mosolyodott, amikor zene ütötte meg a fülét…

Nem törődve a visszatartó erejével, feltéptem a fiókját, és a titkos lapot is, ami alatt több adag tudatmódosító szer lapult meg. Hirtelen megszédültem és lüktetni kezdett a halántékom. Az üveg borra tévedt a tekintetem. Shu nyilván magának szánta, abban a hiszemben, ha ma este elmentem volna a díjkiosztóra, ő csendesen megiszogathatta volna...

- Az a lény, ami téged üldözött nem volt e világ szülötte. Az egy gorbak volt. Mocskos, bűzös, pokoli lény. A démonok szolgája. Vagyis egy a démonok mérhetetlen számú szolgája közül. Mi üldözzük az ilyen pokolfajzatokat a külső rendi emberek tudta nélkül. Küldő rendi alatt azokat az embereket értem, akik nem tartoznak a templomosok közé.

A félhomályban csak a körvonalakat lehetett kivenni. Közelebb lépve azonban feltűnt, hogy egy lány. Kócos, zihált hajjal. Szakadt, elrongyolódott, koszos ruhacafatok fedték a testét. Minden porcikája remegett és hangosan szuszogott. Testén eltérő nagyságú sebek tátogtak, egyik-másikból még vér szivárgott, mely kosszal keveredve átitatta a rajta fityegő anyagdarabokat. Próbált minél jobban összegömbölyödni, összehúzni magát, teste minden erejével nekitámaszkodott a falnak...

Egy nap, iskolám folyosóján sétálva megláttam Őt. Először nem mutattam iránta nagy érdeklődést. Alig egy pillanatra láttam, bár azt már akkor meg tudtam állapítani róla, hogy profilból hasonlít kedvenc színészemre, Orlando Bloomra. Mikor következőnek láthattam, biztos voltam benne, hogy Ő az, aki képes elcsavarni a fejem már egy pillantásával is. Egy közösségi oldalon rákerestem, hogy ki is lehet Ő. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy nálam idősebb, és egy suliba járunk – és ugyebár...