Elena története

15 éves vagyok, győri. Történetem néhány hónappal ezelőtt kezdődött, és remélem, hamarosan véget is ér…

Szerencsés embernek tartom magam. Sok barátom van, az emberek túlnyomó többsége szeret. Nagyjából 2 hónapja elvesztettem két legjobb barátomat. Gyűlölködéssel váltunk el. Nem tudom, ők mit gondolnak most rólam, de én szeretettel emlékszem vissza rájuk. Most a legjobb barátaim száma eléri az 5-öt. Ez idővel még változhat, de jelenleg bennük bízom meg a legjobban. Selyemmajom (ne is akard tudni, miért ez a neve) mindig meghallgat, reménytelenül romantikus, bár nem vágyik arra, hogy barátja legyen; csak szeretni akar valakit. Bandi (félreértés ne essék, lány) egy őrült (nő)személy, rocker és az egyik legéletkedvelőbb ember, akivel valaha találkoztam. Smiley állandóan vigyorog – persze neki is vannak rosszabb napjai. Netti (a német „nett”-ből, ami kedveset jelent) a legmegértőbb az összes barátnőm közül, és mindig őszintén érdeklődik mások hogyléte felől. Happy pedig olyan, mint Smiley, egy fokkal őrültebb kiadásban. Egyben viszont megegyezik a jellemük: mindannyian szeretik egymást, és persze engem is, ami kölcsönös. Náluk jobb emberekkel nem sűrűn találkoztam.

Egy nap, iskolám folyosóján sétálva megláttam Őt. Először nem mutattam iránta nagy érdeklődést. Alig egy pillanatra láttam, bár azt már akkor meg tudtam állapítani róla, hogy profilból hasonlít kedvenc színészemre, Orlando Bloomra. Mikor következőnek láthattam, biztos voltam benne, hogy Ő az, aki képes elcsavarni a fejem már egy pillantásával is. Egy közösségi oldalon rákerestem, hogy ki is lehet Ő. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy nálam idősebb, és egy suliba járunk – és ugyebár nem sok Bloom-külsejű fickó szaladgál a városban. És igen! Megtaláltam! Eleinte nem kezdtem semmit az adatlapján található infókkal. Megtudtam, hogy nemrégiben volt a születésnapja. Alig egy év van köztünk, és mindketten vízöntők vagyunk, ami jó előjelnek számított (netes párhoroszkóp szerint). Még nagyjából egy hétig nézegettem az adatlapját, mire kiötlöttem, hogy írok neki. Megírom neki, hogy tetszik nekem. Ez nagy őrültség volt, tekintve, hogy össz-vissz kétszer láttam. Addig a napig… A levél a következő volt:

„Szia.
Bocsi, hogyha zavarlak. Láttalak suliban és hát... hogy is mondjam... nagy hatással voltál rám... Ill. hogy biztosan megértsd: nagyon megtetszettél. Ne akard tudni, hogy honnan tudom, hogy ki vagy, mert egy mániákus vagyok, és képes vagyok addig keresgélni embereket, amíg meg nem találom őket...
Remélem vittem egy kis színt az életedben és nem megint az várt, hogy már megint nem kaptál egy üzit sem... mondjuk nem ismerlek tehát nem tudhatom.
Szia: Elena”
Azóta már néhányszor megkaptam, hogy lehet, hogy annak a mániákus-résznek nem kellett volna belekerülnie, és hogy: „UGYE EZ CSAK EGY VICC?! ILYEN IDIÓTA GONDOLATNAK MEG SEM VOLNA SZABAD SZÜLETNIE A PICI FEJECSKÉDBEN!” Azóta már én is tudom, hogy egy baromság volt. Főleg, hogy következő héttől kezdve (ez az üzenet-küldős ötlet egy unalmas péntek délután jutott eszembe) minden hétfőn, kedden és pénteken látom. Már első pillanattól kezdve tudja, hogy ki vagyok. Igazából nem is próbáltam meg elkerülni. Bár lehet, hogy hosszútávon mindkettőnknek jobb lett volna.

Hosszabb időn keresztül, mondhatni, üldöztem. Sokat járkáltam a folyosókon, persze nem egyedül. Bárkit készségesen elkísértem a suliban bármerre. Szegénnyel próbáltam szemezni, ami néha sikerült. Bár lehet, hogy csak nekem tűnt rosszul.
Pár hete a suli szervezésével volt egy előadásféle egy rendezvényteremben. Barátnőimmel elmentünk megnézni, milyen csodálatos dolgokat művelnek iskolánk tanulói. Igazából dögunalom volt, én is csak azért mentem el, mert Selyemmajom fellépett az iskolai kórussal. (Eredeti tervek szerint Bandi is vele tartott volna, csak ő lebetegedett.) Az egyetlen élményt az nyújtotta számomra, hogy „kiszemeltem” pár méterre ült tőlünk. Lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de direkt úgy ült, hogy ne lássak rá, ő viszont majdhogynem tökéletes „rámlátással” volt. Szünetben (és előadások alatt is) többször kísértem el barátnőimet a büfébe, csak azért, hogy láthassam. Szegénynek fél 9 fele már eléggé megviselt feje volt, és úgy tett, mintha észre sem vett volna, de én nem zavartattam magam, és – lehet, hogy kicsit feltűnően – néztem, akárhányszor elhaladtam mellette.

Néhány nappal ezután a „nevezetes” este után volt egy délutáni program az iskolában. Tanítás után/program előtt elmentem két barátnőmmel egy gyorsétterembe, és vajon ki ment szintén oda? Ahogyan a Nagy Könyvben meg van írva, természetesen Ő. Kétszer is elment a mi asztalunk mellett. Szerintem mondanom sem kell, hogy mindkét alkalommal rohamszerű röhögéssel az asztalon fetrengtem. De hát ez vagyok én. Az iskolai délutánon Ő is ott volt. Nem gondoltam volna, hogy eljön, mert nem tűnt nagyon társasági embernek, bár ott rájöttem, hogy elég sok embert ismer. Próbáltam vele szemezni. Megmertem volna rá esküdni, hogy sikerült. És hogy milyen szép mosolya van. Attól el tudnék olvadni… Nagyon fel voltam dobódva azon a napon, de szerintem ez a jó időnek is betudható.
És végül: a tragédia. Nagyjából egy hete véglegesen is megőrültem. Csináltam egy új MSN-t és felvettem. Gondoltam beetetem vele, hogy feltörték MSN-em, vagy beadom magam valaki másnak. Végül csak vártam. És hétfőn rámírt (pont azon a napon, amikor láthattam szépséges mosolyát ). Megkérdezte, hogy ki vagyok. Próbáltam inkognitóban maradni: „egy lány a sulidból”. Végül addig erősködött – bár nem nagyon kellett –, hogy elárultam neki. Nem nagyon örült nekem. Bár megértem. Aztán próbáltam volna csevegni vele, mire lényegében elküldött: „szerintem ezt most hagyjuk abba”. Úgyhogy szépen bocsánatot kértem tőle, megmondtam neki, hogy hülye voltam, tudom. Végül csak elköszönt és kilépett. Azt hittem letiltott (végülis érthető), de nem tette. Ezt onnan tudom, hogy azóta többször is felléptem arra a csak miatta csinált MSN-emre. Selyemmajom szerint azért nem tette meg, mert nem is érdekli a dolog.

Az én kis „Orlando-Bloom-hasonmásomat” azóta sem láttam, bár valószínűleg azért, mert kerüljük egymást. Bár őszintén megvallva, szívesen belevigyorognék a képébe. Már csak azért is, hogy tudja, hogy nem törtem össze – ami nem öl meg az erősít –, és szeretném, hogy tudja, hogy a viselkedésén csak nevetni tudok és szánalmat érzek iránta. DÖNTSE MÁR EL VÉGRE, HOGY SZEMEZNI AKAR-E VELEM, VAGY A HÁTA KÖZEPÉRE SEM KÍVÁN!
(Szerző: a történet karaktereit ismerősem ihlették, Elena gondolkodásmódját tőlem „örökölte”. Várom az ötleteket a folytatáshoz, ha esetleg érdekel valakit a dolog. [barbiii_94@freemail.hu])