Gravitation után szabadon ~ Boy\\’s Love ~ 2.

- Mi volt ma a stúdióban? - váltottam könnyedebb hangnemre, amitől láthatóan felengedett egy kissé.
- Visszajött Ryuga - elcsuklott a hangja és kicsordult néhány kósza könnycsepp. Tőle nem volt szokatlan az ilyesmi, bár egy kiadós együttlét után ez meglepett. Felvontam a szemöldököm, és ismét kezébe nyomtam egy kis alkoholt, bár tartottam attól nem sokáig fogja bírni ezt a töménytelen mennyiséget, és vagy a szőnyegre üríti gyomrának tartalmát (rosszabb esetben az ágyra), vagy idő előtt elszundít. Egyik sem az a megoldás, ami nekem tetszett volna, így megpróbáltam rövidre zárni a faggatózást. Elképesztő hová süllyedtünk.
- Ki az a Ryuga, Shu? - húzódtam a közelében egy apró csókot lehelve az ajkaira. Elpirult.
- A nevelőapám - remegett meg a hangja és megcsókolt. Egyre mohóbban. Azt hiszem mégsincs kellőképpen elkábulva. Sőt nagyon is észnél van. Lehámoztam a kezeit magamról, és a durvábbik módszerhez folymodtam.

Nyelt egyet és szólásra nyitotta a száját de egy rossz pillantásommal elhallgattattam, és ismét a kezébe nyomtam egy kis alkoholt.
- És a menedzserünk - folytatta miután sikerült megtalálnia az éjjeli szekrényt, ahol a többi pohár mellé ezt is biztonságban sikerült leraknia. - 14 éves koromig éltem vele. Aztán anyámék szakítottak, miattam. - utáltam mikor sírt, de ez nem amolyan dacos sírás volt, ez a szíve mélyéből csengett. Olyan szomorú tekintettel nézett rám, amitől bárkinek összetört volna a szíve. De úgy sejtettem - és mint később kiderült nem alaptalanul - több áll a háttérben, mint amennyit elmond. Magamhoz húztam.
- Bántalmazott? - suttogtam halkan, amikor felszisszent ismét az ölelésemből való kibontakozás közben. Nem kellett semmit mondania, és nem is akart minden jel erre mutatott. Az árulkodó kékes-lilás folt a mellkasán, amit a félhomály miatt csak most volt alkalmam megfigyelni, többet mondott minden kimondatlan szónál.

- Hasogat a fejem - kezdte Shuichi a tőle telhető leghalkabban, és a normális esetben mellette szundikáló Yukit kereste tekintetével. A tegnapi éjszaka felderengő emlékfoszlányai elemi erővel ébresztették tudatára.

Shindo Shuichi

Mennyit mondtam el neki? Hogy lehetek ilyen idióta? Most biztosan haragszik rám. Aznap először kezdtem használni a szemem, ami a szobában látottak után érezhetően el is kerekedett a meglepődöttségtől. Visszaestem a párnák közé, és a falat bámultam.
- Reggelt! - lépett be Yuki végigmérve a szoba katarzis közeli állapotát. Kezében egy csésze kávé volt (abból a készletből csak azt az egy darabot sikerült megmentenie tőlem), még gőzölgő állapotba. - Tessék. - nyújtotta nekem. Bennem csak akkor tudatosult, hogy éber állapotom óta - tehát nem egészen 10 perc óta - elfeledkeztem felöltözni. Magam elé húztam a takarót, és elvettem tőle a kávét. Kedvem lett volna kiköpni, mert szörnyen rossz volt, olyan Yukis. Mindig elborzadtam, hogy képes cukor és tej nélkül, natúr lefőzött kávét inni.

- Shuichi - megszólít. A hang kizökkent egy gondolatmenetből, amit már akkor engedtem árokba csúszni, lemondva annak a lehetőségéről is, hogy a Yukival való társalgás után folytathatom azt. - Mikor találkoztál vele? - ült le velem szemben a Megnevezett, egy szál cigarettára gyújtva. Kedvtelenül kavargatni kezdtem a kávét, és jó társaságnak ítélve halkan beszélni kezdtem hozzá. - 1 hete. De nem történt semmi! - mosolyogtam rá, ahogyan szoktam, de makacsul nekem szegezte a kőkemény közönyről árulkodó arckifejezését.
- Már úgyis mindegy - vonta meg a vállát.
Nem akartam folytatni ezt a témát.
- Yuki. Ez családi ügy - toldottam meg egy felszisszenéssel, amit az ajtóhoz való kijutás folyamán ejtettem meg. Tegnap elszabadulhatott a pokol, alapjaiban... Egyszer csak egy szokatlan rándulásra lettem figyelmes. Pislogtam kettőt a bal felemre, ahol a karomra egy vasmarok fonódott. Elfordítottam a fejem, de ezzel csak rontottam a helyzeten, olyan voltam neki mint egy nyitott könyv, amit az extra élvezetért, ő írt. Magamon éreztem a tekintetét, szinte végigperzselt, fogalmazhatnék úgy is: égtem, mint a kedvtelésből felgyújtott rongy.
- Én is a családhoz tartozom - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amire rögtön, szinte ösztönszerűen felkaptam a fejem. Ritka volt az efféle megnyilvánulása, a hideg zuhany, mondhatni jeges verziójaként ért. Megölelt.
- Ugye nem bántalmazott úgy is? - eltolt egy pillanatra, de álltam a tekintetét. Nem érthette, ami körülötte zajlik. Nem fogom belekeverni őt is. Nem. Maradj ebből ki Yuki Eiri!
- Nem - szűrtem ki a fogaim között, és gondolatban felvérteztem magam, a mindent átható röntgen tekintete ellen, ami a tömör anyagokon is átláthatna, ha emberfeletti képesség volna hozzá mellékelve. De Fortuna nem áldotta meg ilyen képességekkel, ami csak kedvezhetett nekem.
- Kihűlik a kávéd - bökte ki némi kellemetlen szájízzel. Az ajtó módszeres csapkodása arra engedett következtetni, hogy a lakás tervezője direkt készítette ilyen ellenállóra a szerkezetet (ismerve Yuki Eiri szeszélyeit), vagy többször is kicserélték már.

Nem sokkal ezek után, az NG irodájában hasonlóan élményszerű eszmecsere zajlott le, Thoma Seguchi és Ryuga Toga felek között.
- Szóval mihamarabb kész vagy megszabadulni a süllyedő hajótól.
- Ne légy cinikus. - Thoma hangja nyugodt volt, ám gyűrött arcvonásai nem ennek a benyomásnak adtak hitelt. - Mint említettem, hajlandó vagyok megválni a többségi tulajdontól, de a feltételeket én támasztom. - Thoma kétségkívül üzleti érzékkel született, amit segítségül hívva, számtalanszor saját javára billentette a mérleget.
- Óhajod... - Ryuga nem fejezte be, megelégedését éppen eléggé statuálta.
- Mondd, mit forgatsz a fejedben? Azt hiszed ezekkel a fiúkkal játszhatsz? Hogy vagy képes emberéleteket kockára vetni? - Ryuga arcizmai megfeszültek egy pillanatra, de hamar mosolyba rendezte azokat, amik a túlzott erőlködéstől vicsorba torzultak.
- Semmit ami rád tartozna - foglalta el helyét a fekete bőrszékben. - Csak megleckéztetem őket. Ha nem bánod, most szeretném átértékelni a pénzügyi katasztrófa pontos mértékét.
- Tedd azt - bólintott udvariasan Thoma, majd távozott a helyszínről.


- Yuki bejöhetek? - a munkába temetkezett íróról két dolgot kell tudni: ebben az állapotban ne zavarj módban működik, illetve ha rózsaszín a hajad, és véletlenül énekes vagy egy Bad Luck nevezetű rock együttesben semmiképp nem teheted be a lábad, különben az egész napos munkamorál félbeszakad.

- Mindegy mit mondok nem? - kérdezett vissza színtelen hangon a szőkeség, fel sem pillantva a munkájából. Shuichi cicaléptekkel besétált a szobába, és leült egy székre. - Yuki... - bámulta az elmélyülte koncentráló párját, majd mögé sétált és maszírozni kezdte a vállait. Ez hatásos figyelemfelkeltésnek bizonyult, a jellegzetes pötyögő hangok lelassultak, majd abbamaradtak. Az író hátra fordult és szó nélkül az ölébe húzta az énekest.

Yuki Eiri

Hogy kívánhatom ennyire csillapíthatatlanul a tegnapi után? De többet akarok belőle, most. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen. Nem vagyok hajlandó osztozni. Szorosabban magamhoz húztam, hogy a lehető legtöbb ponton érezzem őt.
- Yuki.....mmmm.....yu.......mmmm - nem akartam, hogy most megszólaljon. Olyan ostoba néha, mindent elront. A mellkasomon éreztem a kezeit, eltolt.
- Ma átjön a nagyapám. Most el kell mennem vele egy időre. - vékonyodott el a mondat végére a hangja.
- Mégis miért kell? - egyszerűen nem értettem, hogy szívesebben akar lenni azzal a pedofil szivarral mint velem. Márpedig nem egy bugyuta fogócska nyomait viseli a testén. A nemi erőszakra utaló jelek a viselkedésében is megmutatkoznak, nem értem eddig miért nem vettem észre. Az eltávolodása.... vajon mióta kényszeríti az az állat? Annyira egyértelmű mi történik vele, de miért engedi? Miért nem bízik bennem?
- .... tehát ezért. - valamilyen mondat végére ért, de az idők során megtanulta a szervezetem valamilyen autonóm módon kiszűrni a maszlagot a mondandójából.
- Értem. - mélyen a szemébe néztem, megpróbáltam kifürkészni mit is gondol valójában.
- Nem mész el - lusta mozdulattal helyváltoztatásra kényszeríttettem, így mindketten függőlegesben folytattuk a félbe maradt csókolózást.

Éreztem, hogy készül hátrálni, de nem engedtem el. Így jó magam kényszeríttettem a hátrálásra, míg a fal nem jelezte az út végét. Szándékomban állt kicsikarni belőle a jellegzetes „Yuki, te Baka” kezdetű kirohanását, de csendben tűrt. Nem jó ez így. A feje mellett néhány centivel a falat büntettem az egész idióta helyzet miatt, ami kettőnk között volt. Egy pillanatra összerezzent a kölyök, ami természetesen nem kerülte el a figyelmemet. Az idillinek cseppet sem titulálható eseménysort, a csengő többszöri megnyomása szakította meg.
- Itt maradsz - fenyegetőnek szánt pillantással elfordultam tőle, majd a biztonság kedvéért bezártam a dolgozószobába. Kinyitottam az ajtót, és megláttam Yuki nagyapját, volt szerencsém találkozni vele néhányszor.
- Jó napot! - köszönt udvariasnak vélt hangnemben.
- Jobbat. Segíthetek valamiben? - magamra erőltettem egy mosolyt a hecc kedvéért.
- Szeretnék Shuichivel beszélni.
- Nincs itthon, és nem is lesz - zártam rövidre a témát. Manipulálni bizonyára jól tud az öreg, milyen kár, hogy rajtam nem fog ez a tulajdonsága egy fikarcnyit sem... - Ha megbocsát, most szeretnék visszatérni a munkámhoz. - meghajoltam, majd rácsuktam az ajtót, mielőtt bármivel is megpróbált volna átverni.
- Yukiiiii, engedj kiiii! - Shuichi dörömbölt az ajtón. Mielőtt visszasétáltam volna egy cigarettára gyújtottam. Aznap már vagy a 4-re.
- Üdvözöl nagyapád. - jelentettem ki kötekedően.
- Ehhez nem volt jogod, te idióta! Tudod te... - kezdte el a dorgálást, de kishamar észbe kapott, és kikullogott mellettem.
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen - elkaptam a gallérjánál fogva és a hálószobába vonszoltam, rálöktem az ágyra, és mielőtt háromig számolhatott volna, már rajta ültem. Rövid ideig kapálózott tintát nem tűrő szavak kíséretében, majd lenyugodott.
- És most csiripelsz. - hajoltam egészen közel az arcához.

3. rész

Yuki Eiri és Shindo Shuichi közös lakásában mindig totális katarzis uralkodott, mint ahogyan a viharos kapcsolatuk bármelyik területét górcső alá vonva. A népszerűség sosem volt egyszerű, és az utóbbi időben nehéz eldönteni, hogy a tömegek irányítják a híresség lépéseit, vagy fordítva igaz.

Yuki Eiri

- Tudod, Yuki. Anyám kiskoromban megcsalta apámat, így ez a fickó nem a vérrokonom - kezdte csevegő hangon, de mélykék szemei valami egészen mást tükröztek vissza. Elképesztő mennyire átlátok rajta. - Apám meghalt, és Ryuga vett minket a szárnyai alá. Fizette a tandíjat, a lakást amiben anyámmal éltem. De törleszteni kellett. Kezdetben csak hosstestként alkalmazott egy reklámcégnél, aztán egy alkalommal felhívott magához. - kiüresült tekintete mélyen beitta magát az emlékezetembe. Már vagy egy hónapja minden péntek este ezzel a tekintettel találkoztam. Már akkor sem tetszett. - Azt akarta, hogy költözzek hozzá, és szakítsak veled. Én mondtam neki, hogy nem akarok, így megegyeztünk abban, hogy péntekenként találkozunk. Anyám elutazott, ő nem tud semmit. De vannak titkai, amik nem lennének előnyösek számára, ha a rendőrséghez kerülnének.
- Tehát zsarol - fejeztem ki magam tömören. A mellkasára hajtottam a fejem, és belélegeztem az illatát. Butus. Ezt miért nem mondtad el eddig? - és én nem vettem észre semmit. - elengedtem a csuklóit, és csókot leheltem az ajkaira. Először gyengéden beleharaptam az alsó ajkába, aztán a felsőbe. Nem tudtam letagadni magam előtt sem, az életem is elcserélném azért, hogy ez az idegtépő, rózsaszínhajú dalos pacsirta, akár csak egy nappal tovább tudjon mosolyogni, mint rendeltetve van. Éreztem, ahogyan emelkedik, majd süllyed mellkasa. Egyre szaporábban vette a levegőt, a szíve hevesen vert, amit nem értettem.
- Yuki...most biztos haragszol - elfordította a fejét, és az előzőekben bemutatott vázával kezdett szemezni. Teste meg-megremegett, az élet lassacskán párolgott el belőle, legalábbis fokozatosan kihűlő végtagjai ezt bizonyították. Enyhe pír jelent meg az arcán. Ki tudja meddig voltunk ebben a pozícióban, az időérzékem teljesen elveszítettem.
- Baka - ráemeltem a tekintetem és letöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet.

Bármit megadtam volna abban a pillanatban, hogy tudjam, mi járhat a fejében. A lakás szinte kongott a meg nem értett ürességtől, az asztalon magától csendültek a poharak, egy cukrospapír pedig rövidke ódákat zengett a gyorsan porladó időnek. A válla mellett lehajtottam a fejem. Örökre így akartam maradni vele, csendben, magam köré vonva karjait, ebben az állapotban nem kellett aggódnom érte. Tudtam a levegő is táplálja itthon, a rendszertelen étkezéskultúra kiütközött az egyensúlyán, sötét karikás szemei nyomtalanul eltüntették azt a játszadozó kölyköt, akit a felhőtlen boldogság alkotott hússá és vérré. Egy magasságba emeltem az arcom az övével, és mélyen a szemébe néztem. Fájóan csillogott, az ürességtől, a félelemtől, és valami megmagyarázhatatlan, számomra ismeretlen érzelemtől. Előhúztam az ágy alól egy üveg bort és egy erősen fojtogató mozdulatra emlékeztető húzással, mélyet kortyoltam a vörös nedűből. Engedtem, hogy ülő pozíciót erőltessen magára, majd kitépte a kezemből az üveget, és egy húzásra kiitta tartalmát, az utolsó cseppig. Magához vont és remegő testtel hozzám simult, megcsókolt.
- Shui.... - kezdtem volna, de nem engedett beszélni. Egy pillanatra elszakadtak az ajkaink, felpattant és az ő feléhez átmászva elővett egy tűt a fiókjából. Megdöbbenve konstatáltam mit is cselkedett, túl későn fogtam fel egészében a helyzetet.
- Te meg mit csinálsz? - elkaptam a kezéből a tűt. Lehajtotta a fejét, majd visszamászott az ágyra. - Hogy tehettél ilyet, mond! - kérdeztem inkább magamtól semmint tőle. Milyen ostoba vagyok! Már csak azt vettem észre, hogy ismét összetapadunk, a teste forró, és valamiféle lázállapot uralkodik rajta. Köddel fátyolozott tekintete, a vállam fölött egy pillanatra a semmibe révedt, közben kezeivel kibontotta a nadrágomat, és az alhasam simogatásába kezdett. Bármennyire is esett volna jól a mozdulatsor folytatása, ilyen állapotban semmit. De mit tehetnék? Elkaptam egy mozdulatát, és ellöktem egész lényét. Második megdöbbenésemből, csak a narkós Shuichi összetört képe zökkentett ki, vissza a rideg valóságba.
- Ki tette ezt veled? .... Rákényszerültél, az átkozott nagyapád miatt, igaz? - nem akartam felé közeledni, mert ilyen állapotban nem volt lehetőségünk a tiszta, vagy egyáltalában az őszinte beszédre. Vajon mióta teszi ezt magával?

Nem törődve a visszatartó erejével, feltéptem a fiókját, és a titkos lapot is, ami alatt több adag tudatmódosító szer lapult meg. Hirtelen megszédültem és lüktetni kezdett a halántékom. Az üveg borra tévedt a tekintetem. Shu nyilván magának szánta, abban a hiszemben, ha ma este elmentem volna a díjkiosztóra, ő csendesen megiszogathatta volna... Kábán az ágyra dőltem. Ő rám mászott és folytatta, amit elkezdett. Lehet, hogy nem is magának akarta, hanem a nagyapjának? Hát ezért vágott olyan meglepett képet, mikor kiböktem nincs itthon a gyerek... Undorító...Vajon hányszor édelegtek a mi ágyunkban? Shu kigombolta az ingemet, majd a mellkasomat kezdte csókolgatni. Olyan módszeresen hajtotta végre ezt a műveletet,s efféleképpen a későbbiekben a többit is, mintha valami pornófilmből lépett volna elő. A két tenyerem közé fogtam kipirult arcát, és megpróbáltam felvonni az ajkaimhoz, már amennyire tudatom birtokában voltam.

Megborzongtam, amikor lehúzta rólam a nadrágot, kellemes bizsergés járta át az egész testemet. Őrjítő gyorsasággal szánkázott végig a gerincemen valami megmagyarázhatatlan inger, és többé nem volt lehetőségem ellenkezni. A tudatomat elnehezítette valami, amitől aztán fizikailag is elpilledtem, a testem mégis lángolt, amit csak egy módon enyhíthettem... Finom mozdulatokkal kezdte masszírozni a férfiasságomat, és közben ő maga is jólesően felsóhajtozott. Rohadt gravitáció, miért emel így a magasba? A szoba őrült sebességgel forgott körülöttünk, akár egy centrifuga. Néhány várakozással terhes pillanat után valami meleget éreztem, amibe beleremegtem testem teljes egészével, ennyi maradt meg az este fennmaradt részéből. Az egyetlen józan gondolatú tárgy, csak az asztalon feszengő váza lehetett azokban a mámoros pillanatokban. Szigorú vonalaiban, valami számonkérő sejtelem derengett fel, ahogyan a hajnali Nap beeső sugarai hátulról megvilágították azt. Akkor egy pillanatra úgy tűnt megértettem Shuichi vázához fűzött érzéseit, amik utólag kiderülvén csupán csalóka látomások képében akartak tetszelegni nekem.