Exodus - avagy egy nagyon régi projekt, ami félkész, de feltesze

Exodus


I.

Ködös, fülledt este volt. Valami alig kivehető hang szűrődött át az utat szegélyező fák között. Majd egyre közelebb jött. Másodpercről másodpercre egyre közelebb, közelebb, közelebb……
Egészen addig, míg a homályból elő nem tűnt egy feketébe öltözött alak. Körvonalaiból csak annyit lehetett kivenni, hogy középmagas, széles vállú ember volt. Minden bizonnyal férfi.
Ahogy elkezdett közelebb lépkedni egyre jobban kivehető lett. A végén már olyannyira, hogy az utcai lámpa fényénél már az arcát is lehetett látni. A bal szeme mocskos fáslival volt bekötve, és a közepén, ott ahol a szeme lehetett, úgy sejlett, mintha kicsit vizenyős lenne. Bőre egészen barna volt, és látszott, hogy az évek hosszú folyama már egészen meghosszabbította ráncait.
Lassan ment és nagyon vigyázva. Mintha valami elől menekülne.
Majd egyre gyorsabban. Keze fekete; bokáig érő bőrkabátja alatt kivehetően markolt valami hosszú, merev tárgyat.

Egy kis idő múlva már futott, rohant a város belseje felé. Úgy látszott, úti célja nem más, mint egy kis parkszerűen elrendezett liget közepén álló omladozó viskó. Amikor a liget melletti utolsó utcai lámpát is elhagyta, a hang megint rákezdett. De most hangosan, szinte már fülsértően recsegett, ropogott. Mintha egy kiszáradt, öreg fa kelt volna ki föld-bilincsei közül, hogy végső nyugvóhelyet keressen magának. Egyre közelebb, közelebb ért a férfihoz, egészed addig, amíg az hirtelen megállt, és nyugtalanul visszafordult.
Ebben a pillanatban az út melletti fasorból előlépett, nem, inkább kúszott a hang forrása, és elkezdett rohanni a férfi felé. Lábai kopogtak az aszfaltos úton. Amikor már majdnem kétlépésnyire elérte, a férfi elővette azt, amit eleddig keményen szorított a kabátja alatt. Egy hosszú, barna szövetbe burkolt valamit.

A kúszó-mászó alak ekkor rávetette magát, és a fényben, amelyben a férfi állt, megcsillant baljósan fekete szeme, és mocskos, ruhátlan teste. Hosszú sorban fehér, csillogó lebenyek húzódtak végig egész meghajlott, szinte már csonkának tűnő gerincén. Gömbölyű fején alig lehetett kivenni az orrát. Mintha az nem is domborult volna ki, hanem egyenesen egy mélyedés volt a helyén.
Kezein, vagy inkább mancsain, arasznyi vörös körmök fénylettek, és ezeket most épp a férfi mellének szegezte. Úgy látszott biztos ölési szándéka van, és a férfi már nem menekülhet előle. Ekkor viszont az lerántotta a leplet féltve szorongatott kincséről, ami nem volt más, mint egy kard. Acél pengéje sejtelmesen fénylett a lámpa fényénél. Aranyozott markolata, melyet e férfi most már két kézzel markolt, szinte világított a homályban.
A kúszó alak majdnem elérte, amikor a férfi kezében meglendült a kard, és egy erőteljes mozdulattal nyílegyenesen a másik koponyájába hatolt. A lendülettől még inkább belemélyedt a „hozzá méltó hüvelybe”.
A támadó nem érte el célját.

A férfi pedig, mint aki már rengetegszer tett ilyet, a hulla fejéből egy laza rúgással kiszabadította kardját. Talán egy hanyag vigyor is kiült az arcára, de ezt a gyér fényben nem nagyon lehetett látni.
A harc után gyors léptekkel elindult a viskó felé. Amikor odaért nem kopogott, nem habozott, egyszerűen berúgta az ajtót. Ennek mégsem volt akkora hangja, mint amekkorát képzelni lehetett volna egy ilyen rúgástól.. Szinte csak puha lépésnek hatott.
A viskóban se fény nem gyúlt, se hang nem hallatszott odabentről. Csend volt. Végre csend, háborítatlan béke, Corpston városának ebben a negyedében.
Pár utcával arrébb, egy a liget végében fekvő házban, egy fiú mégis felriadt. Szörnyű, visszatérő rémálom kínozta, amelyben rohan egy emberekkel teli, zsúfolt úton. Végtagjai, ahogy fut, folyamatosan potyognak a földre. Vére patakokban folyik testének minden szegletéből. Az emberek mégsem segítenek rajta. Rá sem hederítenek. Mindenki csak megy, intézi a saját dolgát. Nem törődnek egy haldokló gyerekkel.

Szörnyű álom. Mégis már egy hónapja minden nap ezt álmodta. Sőt, még napközben is ez járt a fejében. Nem tudott tőle szabadulni. Mintha valami láthatatlan erő nem akarta volna, hogy elfelejtse. Így élte szorongással teli napjait Hamton Black, a gyermek, akit már kis kora óta kiközösítettek családja nem mindennapi külseje, és szokásai miatt.
Családja ugyanis nem túl régen, alig négy éve költözött Corpstonba, hogy kimeneküljenek a nagyváros zajából.
Megvették a kisváros legkülönösebb házát, a Herm házat, melyhez a kisgyerekek, de még a felnőttek fejében is furcsa történetek kapcsolódtak. Az öreg Hermet ugyanis, aki egyébként evangélikus pap volt, mindenki ismerte különös dolgairól.
Néha hetekre elment a városból, bejelentés nélkül, faképnél hagyva az egész gyülekezetet, majd, mintha mi se történt volna, visszatért, és másnap már ő hirdette az igét.
Senki sem tudta, hogy ilyenkor hova megy, vagy mit csinál. De ez már a múlt, mivel az öreg 67 éves korában, négy évvel ezelőtt meghalt, és rokonai, akik szintén nem nagyon szívlelték, rögtön elkezdték árulni a házát.

A Black család volt az első, akik jelentkeztek, tehát rögtön el is adták nekik. Így került tehát ez a furcsa hely, ennek a szintén igen furcsa családnak a birtokába.
Gyermekük külsejéről annyit kell megjegyezni, hogy jobb kezén egy hatalmas, könyöktől vállig érő, fekete kígyót ábrázoló tetoválás volt látható. Igaz, szülei azt mondták mindenkinek, hogy az egy anyajegy.
Kócos fekete haja, és teljesen fekete szeme volt. Jobban mondva nem „teljesen”. Ugyanis csak az egyik szeme volt teljesen fekete. A másik valamivel világosabb volt.
Egyébként teljesen hétköznapi testalkatú fiú volt. Ha nem lett volna kígyó tetoválás a kezén, talán egy kis jóindulattal még normálisnak is mondható lett volna… de volt.
Szülei Ann és Harold teljesen normálisnak tűntek. Talán túlságosan is normálisnak. Megpróbálták fiukat is hétköznapivá nevelni. Ez azonban csak részben sikerült. Ezért Hamton elvégezte az összes házimunkát anyja és apja helyett. Mosogatott, vasalt, füvet nyírt, takarított. De ez nem fedte el a sötétség iránti érdeklődését.

Rengetegszer kimászott az ablakon éjszakánként, és csatangolt a városban, egyedül. Néha a temetőbe is betévedt és ott töltötte az éjszakát. Volt, amikor szülei a város melletti erdőben, teljesen sárosan, piszkosan találtak rá, és nem emlékezett rá, hogy mit csinált az este.
Így teltek tehát Hamton Black, a tizenhat éves magántanuló mindennapjai. Amikor ezen a baljós napon felébredt, nagyon rosszul érezte magát. Kavargott a gyomra és fájt a feje. Letámolygott a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Ott édesanyja már az ebéden munkálkodott. A levegőben érezni lehetett a sült hús illatát. Ettől Hamton egy kicsit jobb kedvre derült.

- Jó reggelt – mondta anyjának.
- Jó reggelt. Már megint rosszat álmodtál? – kérdezte Ann.
- Ja. Megint ugyanazt. Megyek, megyek, és közben szétesek. Mi értelme van ennek?! Torkig vagyok vele!
- Kérsz valamit enni?
- Attól függ, mi van.
- Van kenyér, zsemle, vaj, felvágott, meg amit akarsz.
- Kérek egy felvágottas kenyeret. Szépen.
Édesanyja elkezdte csinálni a reggelijét, ő pedig bebattyogott a nappaliba. Apja ott ült a kanapén, és újságot olvasott.
- Már megint eltűnt egy gyerek. – mormolta magában, majd észrevette fiát – Oh, jó reggelt!
- Jó reggelt apa. Mi a helyzet? Ki tűnt el?
- Már megint egy gyerek. Ez már a tizedik két hónap alatt. Ez valami, nagy dolog. Valami csúnya.
- Áh. Lehet hogy megint egy pedofil – mondta Hamton sunyi vigyorral az arcán.
- Nem hiszem. Egyébként, ne beszélj ilyeneket!
- Csak poén volt.
- Nem jó poén.
- Jó.
-
Ezzel véget is ért a beszélgetés. Harold tovább olvasta az újságot, Hamton pedig leheveredett a kanapéra apja mellé. Bekapcsolta a TV-t, és nézte a reggeli híreket.
Apjának igaza volt. Rengeteg gyerek tűnt el az utóbbi időben. Az egész sajtó ezen csámcsogott.
Hamtont pillanatnyilag nem nagyon érdekelték a gyerekek. Most éppen az álmán elmélkedett. De ezt is hamar elvetette, mivel édesanyja behozta neki a reggelit.
Amikor végzett, elkezdte piszkálgatni a fogát. Ez a tevékenység körülbelül fél órára lefoglalta teljes agykapacitását. A piszkálás befejeztével becammogott a fürdőszobába, megmosakodott, fogat mosott és felöltözött.
Ezután úgy gondolta, hogy jót tenne kifáradt fejének egy kis friss levegő. Kiment hát az udvarra, és elkezdett sétálni kifelé a városból. Közben lázasan gondolkozott, hogy miért mindig ezt az értelmetlen álmot látja. Mint általában sétálás közben, most is lerövidítette az utat a parkon át. Elment a viskó mellet, amely régen, amikor a parkot még gondozták, a kertész szerszámainak a helye volt. Most azonban Hamton tudomása szerint nem volt benne semmi, csupán az a néhány patkány, amivel általában a „normális” gyerekek a lányokat szokták ijesztgetni.

A házikótól jobbra folytatta útját, majd kiért az útra. Itt már nem ment sokat. Rögtön átment az úton, és beleveszett a várost körülölelő erdőbe.
Átvágta magát a szegélyező bokrok dzsungelén, majd az egyre sűrűbb erdőben befelé haladt, amíg el nem ért egy öreg bükkökkel körülölelt tisztásra.
Ide már nem hallatszottak el az úton haladó autók zajai.
Ott ült a természet csendjében, mélyen kusza gondolataiba mélyedve.
Kicsit később elvetette ezeket a gondolatokat, és tovább indult, még mélyebben az erdőbe. Valami különös késztetést érzett, hogy egyre beljebb haladjon.
Mintha valami azt suttogta volna neki, hogy menjen beljebb, beljebb. Ő eleget is tett ennek a hívásnak. Ment, ment, ment, egyre beljebb. Itt csodálkozására nem sűrűbb, hanem egyre ritkásabb lett az erdő. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy lefelé halad egy völgy torkába. Lent, mintha teljesen megszűnt volna az erdő, csak elszórt bokrok, mindenütt dús aljnövényzet fogadta.

Ahogy lefelé haladt, folyamatosan kerülgetnie kellett az egyre sűrűbb csalánbokrokat. Amikor leért a völgybe, körülnézett, és egy mélyet szippantott a levegőből. Az friss volt, és üde. Tele a növények szagával. Hirtelen bal oldalt a fák között, mintha valami mozdult volna.
Hamton odanézett, talán egy kicsit még meg is ijedt, de nem nagyon érdekelte a dolog. Leült a fűbe és ránézett az órájára. Már két órája jött el otthonról.
Volt már ilyen – gondolta – és elkezdett dúdolni egy régi, ismert dallamot.
De nem fejezte be, felpattant, és tovább indult.
Most már nyomasztónak találta a kis völgy fűillatú levegőjét. Tovább baktatott hát. Ki a völgyből, be az erdő sűrűjébe. Ahogy ment, úgy érezte, követik. Mintha puha lábak lépkednének mögötte. Lágyan, mint a lehelet. Szinte alig hallhatóan.
Egyre gyorsabban lépdelt. Úgy érezte, hogy követik. A lépdelés ötven méter után már rohanássá gyorsult. Csak futott, futott, és végig úgy érezte, hogy valami ott lohol mögötte, és közben szemeket érzett a hátára tapadni. És ezek a szemek, mintha fel akarnák falni.
Rohant, rohant, rohant, míg egyszer csak egy tompa puffanás és utána semmi. Csend és sötétség. Mintha aludna. Furcsa álma volt. Ugyanaz, mint ami szokott lenni, de most nem is emberek sétáltak mellette az úton, hanem oszlásnak indult hullák. Amikor feléjük nyújtotta kezét, mindegyik felordított, és üvöltve menekült a sötétségbe. Amikor az út végére nézett, mintha egy vörösen izzó alakot látott volna. Elkezdett felé menni. Minden erejét összeszedte, és amikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőle, már majdnem elérte, vége szakadt az álomnak. Felébredt. Vagy mégsem?

Fogalma sem volt róla hogy hol van. Körülnézett, de nem látott mást, mint hogy egy kis, sötét helységben van, ásók, gereblyék, és más hasonló rendeltetésű eszközök rendezetlen kupacai között, a földön.
Megpróbált felállni. Ez harmadik próbálkozásra sikerült, de amikor kiegyenesedett, szédült, és mintha a tarkója tonnányira súlyosbodott volna, húzta lefelé, és amikor keze oda tévedt, észrevette hogy sötétvörös folyadéktól tacsakos a haja. Ránézett arra a helyre, ahol feküdt, és amit ott látott, attól igencsak meglepődött.
Hatalmas vérvörös tócsa volt a földön. A ruhája is véres volt. Most, mint a nyíl, hasított belé a felismerés. Ez nem csak vérvörös, ez egyenesen vér. Hamtont az ájulás kerülgette. Vérben feküdt, kitudja meddig, kitudja hol, és ráadásul a saját vérében.
Megnézte az óráját, vagyis csak megnézte volna, ha lett volna órája. Az ugyanis eltűnt a bal kezéről.

Eszébe jutott, hogy meg kéne tudnia hol van. El kezdte keresni a helység ajtaját, azt megtalálni azonban, így, hogy fejfájása miatt kissé elhomályosult a látása, és ráadásul félhomály is volt a helyiségben, nehezebb feladat volt, mint gondolta.
Végül aztán, mégis megtalálta. Kezével megkereste a kilincset. Az azonban nem volt. Belerúgott az ajtóba, de az meg se moccant. Ezt folytatta még néhány percig; csak rugdosta, rugdosta az ajtót. Végül feladta. Leült az egyik szerszámkupac mellé, és várta, hogy történjen valami.
Az órák olyan lassan teltek, hogy Hamton napoknak érezte őket. Végső elkeseredettségében megpróbált aludni, de nem jött álom a szemére.
Majd az jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hogy került ide.
Arra rájött, hogy fejbe vágták, aztán elvonszolták ide. Utóbbira az a tény mutatott, hogy farmernadrágjának egész hátsó része földes volt, pedig ő nem emlékezett rá, hogy elesett volna.

Amint ezt az elmefuttatást folytatta, egyszer csak lépteket hallott odakintről. Hosszú, kemény lépteket, amik egyenesen felé, vagyis börtöne felé tartottak. Majd hirtelen kinyílt az ajtó.
A sötétség után vakítónak tetsző fénytől Hamton hirtelen nem látott semmit, majd ahogy szeme hozzászokott, egyre jobban ki tudta venni az ajtóban álló alakot. Egy tagbaszakadt, barna bőrű ember volt, akinek be volt kötve az egyik szeme.
A férfinak láthatólag nem tetszett sem a helyzet, sem a fiú ábrázata. Hosszan méregették egymást, majd a férfi megtörte a csendet.

- Szevasz – szólt reszelős hangon. – Az én nevem Obus. Téged hogy hívnak?
Hamtonnak lassan eredt meg a szava, de aztán halkan mégis kinyögte a nevét.
- Helyes. Sejtettem, hogy te vagy az. Mutasd a kezed! – mondta Obus, és furcsa fény csillant meg a szemében. – Ahogy sejtettem. Tehát rajtad van a jegy. Csak rajtad áll, csak rajtad!
- Mi?! Mi áll rajtam? – fakadt ki a meglepetéstől a fiú, aki most ismét felállt, hogy a nap ne süssön annyira a szemébe.
- Igen. Sejtettem hogy nem tudod. De most nincs időnk. Mennünk kell. Gyorsan. Minél gyorsabban.
- Én nem megyek magával sehová – mondta meglepetten Hamton.
- Már hogyne jönnél. Hidd el, ha megtudod mi történne, ha itt maradnál, meggondolod magad! – Obus látta, hogy a fiú vonakodik, ezért megnyugtatásul hozzátette. – Ha mégsem találnád fontosnak, ami majd az úton mondok, nyugodtan visszajöhetsz. Én nem foglak akadályozni.

A fiú nem gondolkodott sokáig az ajánlaton. Megkérdezte hány óra van, de nem kapott választ. Szülei miatt nem aggódott, mert már többször is kimaradt estefelé.
Elindult hát az idegennel, ki a szobából.
Amikor kiértek rájött, hogy a helység ahol fogva tartották nem más, mint a park melletti kertészviskó.
Sietve mentek, eleinte az úton, majd bekanyarodtak az erdőbe.
Obus egyre fokozta a tempót, és folyton azt hajtogatta, hogy gyorsan kell menni, mert még sok dolguk van.
Ahogy mentek, Hamton ráismert a reggel (legalábbis úgy gondolta, hogy még azon a napon történt) bejárt völgyre, ahol valószínűleg leütötték.
A gondolattól rögtön elkezdett fájni a tarkója, de ugyanakkor eszébe jutott, hogy fogalma sincs, hogy hogyan került a viskóba, és hogy végül is miért, és hová mennek ilyen lóhalálában.
Obus most egy kicsit lassított, mintha megérezte volna, hogy útitársa mondani akar valamit.

- Azt mondta, hogy elmondja, mi történt.
- El is mondom, ne félj! Mit akarsz tudni, és mennyit? Ja, és jó lenne, ha tegeződnénk. Nem szeretem ezt a stílust.
- Először is azt akarom tudni, hogy miért ütött le az erdőben, és miért követett? Oh, bocsánat! Ha egyáltalán te voltál.
- Igen, én de csak az egyik. Nem én követtelek, és azért ütöttelek le, hogy ne itt találkozz vele először.
- Miért, kivel kellett volna találkoznom?
- Ezt nem mesélték el a szüleid?
- Mit kellett volna elmesélniük?
- Jaj. Látom túlságosan beleélték magukat. Nagy kár, nagyon nagy kár – mondta Obus elmélázva.
- Mibe élték bele magukat? Felvilágosítanál végre?!
- Ó, persze. Elfelejtettem, hogy te semmit sem tudsz a dologról. Kíméletes legyek, vagy csapjunk egyenesen a közepébe?
- Annyira kíváncsi vagyok, hogy nem érdekel a „rizsa”.
- Jó. Akkor elmesélem az életed történetét, úgy, ahogy én ismerem, és nem úgy, ahogy a nagyvilág – Hamton erre kicsit meglepetten nézett rá. – Mikor is születtél?
- 1998-ban.
- Igen sejtettem, hogy ezt mondod. Tehát, úgy látom, az alapoknál kell kezdenünk.
Te, Hamton Black, nem 1998-ban születtél. Annál sokkal, sokkal régebben. Régebben, mint azt bárki e-világi ember meg tudná mondani.
Te nem Harold és Ann Black gyermeke vagy, hanem a kezdetben uralkodó rosszé és jóé.
Téged köztünk az ősök gyermekeként ismernek. De a te, 1998-ban kezdődő kis életed, csak egy apró darabkája az Exodus valódi létének.
De mégis, mily furcsa, téged, egy tizenhat éves kisgyereket választott ki a sors, hogy a világon valaha volt legnagyobb csatát megvívd.
Nem egy hatalmas hőst küldött hozzánk az ég, hanem téged, Hamton Black. Téged, aki még alig élsz a világhoz képest. Ne nézz így rám!
Tudom, hogy nem hiszed el. De majd, ha odaérünk minden megváltozik, ne félj!
- Mégis hová viszel engem Obus? – kérdezte Hamton hitetlenkedő, gúnyos mosollyal az arcán.
- A nagy templomba. Oda, ahová valóban tartozol.Ha úgy vesszük Hamton, maradjunk ennél a névnél, a szüleidet el is felejtheted. Őrájuk nincs szükség. Nekik már végük, vagy ahogy te mondanád, nekik már annyi.
Valószínűleg nem élik túl a háborút. A nagy háborút, amely nem csak a mi korunk, hanem az egész világmindenség legnagyobb háborúja lesz.
Itt nem két ország háborújáról van szó. Itt a két teljes lét, a Gonosz és a Jó között megy a harc.
És te, Hamton, te fogod eldönteni a harc kimenetelét.
De most induljunk tovább. Hosszú még az út, és sokat vesztegettünk el fecsegésre a drága időből.

Útjuk ezután hangtalanul telt a fák között.
Hamton minden egyes kérdezési kísérlete kudarcba fulladt, hát meg kellett elégednie azzal az információval, amit eddig kapott.
Ezen is jó hosszan el tudott gondolkozni. Valójában az egész kusza gondolattömegből nem sokat értett, de azt tudta, hogy nagydolog van a kezében.
Furcsa módon nem nagyon érdekelte az, hogy mit hagy ott, már, ha igaz Obus állítása.
Nem tudta miért, de mindig is olyan érzése volt, hogy ő többre hivatott, mint egy kirekesztett kisvárosi gyerek életére.
Ahogy így szőtte a gondolatait, csak úgy repült az idő. Annyi dolgot kellett feldolgozni az agyának, hogy teljesen elfeledkezett a menetelésről.
Amikor észbe kapott, ott ült egy magas tölgyfa alatt, és hátát a fának vetve, Obus dudorászását hallgatta. Ekkor eszébe jutott, hogy végül is nem tudja mi történt a kis erdei völgyben, akkor, amikor leütötték. Az ütés oka már kirajzolódott a fejében, de ha nem Obus követte, akkor ki lehetett az? Gondolatait megfogalmazta, és így szólt:

- Obus, mégis mi történt akkor, amikor leütöttél a völgyben?
Obus feleszmélt a dudorászásból és válaszolt.
- Mint már mondtam, nem én követtelek. Vagy, jobban mondva, én nem téged követtelek. Én csak azt követtem, ami téged üldözött. Az a lény, ami téged üldözött nem volt e világ szülötte. Az egy gorbak volt. Mocskos, bűzös, pokoli lény. A démonok szolgája. Vagyis egy a démonok mérhetetlen számú szolgája közül. Mi üldözzük az ilyen pokolfajzatokat a külső rendi emberek tudta nélkül. Küldő rendi alatt azokat az embereket értem, akik nem tartoznak a templomosok közé.

Hamton fejében ekkor megjelent a jól ismert agyonpáncélozott fehérruhás keresztes lovag, akinek a történelemkönyvben olyan ügyesen rajzolt angyalszárnyakat, és egy hatalmas, vértől csöpögő pallost a kezébe. Majd ezt a gondolatot összevetette Obus szutykos, bőrkabátos alakjával.
Az ezüstösen csillogó, dicsfényben úszó lovag mellett, a mocskos ruhájú, félszemű emberke csak jöttment koldusnak látszott. A „lovag” eközben tovább fütyörészett, mintha érezte volna, hogy Hamton a gondolataiba merült. Amikor azonban a fiú kérdő tekintettel ránézett, folytatta monológját.

- Hol is tartottam?! Megvan. A gorbak-okról többet nem nagyon érdemes tudni, a Rendről meg majd a Nagy Templomban hallasz eleget. De nem túl sokat. Túl sokat nem lehet hallani a mi rendünkről. Csak a nagymester tudott minden titkot, viszont ő már a halott társaink sorát gyarapítja a túlvilágon. Most azt hiszem, indulnunk kell. Gyerünk!

Mentek hát tovább, befelé az erdőbe.
Útjuk elkövetkezendő része igencsak eseménytelenül telt. Zaj egyáltalán nem hallatszott, csupán egy-két madár dalolt a fejük felett. De aztán ezek is elhallgattak, és nem hallatszott más hang, csak a lábuk alatt pattogó, töredező ágak zaja.
Már legalább két órája mentek, amikor Hamton először kérdezte meg, hogy milyen messze van az úti céljuk.
Mivel nem kapott kielégítő választ, csupán egy vállrándítást, további útjukon ötpercenként volt kénytelen megkérdezni.
Ahogy így elszórakoztatta magát, egyszer csak kiértek egy nagy, tágas tisztásra. A tisztást fák sűrű sora vette körül, mintha nem is önmaguktól nőttek volna, hanem szorgos emberi kezek ültették volna őket, hogy a tisztást megvédjék a külvilágtól.
Ahogy haladtak a tisztás belseje felé, egy kis viskó homályos alakja körvonalazódott a szemük előtt. Egyre közelebb értek hozzá, és Hamtonnak az a sanda gyanúja támadt, hogy úti céljuk nem más, mint a rozsdás vaslapokból és korhadt fadarabokból összetákolt kunyhó.
Aztán megnyugtatta magát, mert eszébe jutott, hogy Obus egy nagy templomot említett, és ő nem igazán tudta elképzelni ezt a romos kis épületet, mint templomot.
Mégis, amikor odaértek hozzá, Obus lehajtotta fejét, összetette a kezét, és mormogott valamit magában, mintha imádkozna. Majd odalépett a házikó ajtajához, és bekopogott. Kisvártatva egy érces, mély hang szólt ki:

- Ki az?
- Obus vagyok – hangzott a válasz –, és reményt hozok.
- Kérem a belépés jelszavát!

A jelszó valami idegen nyelvű, hosszú szólás volt, amiből Hamton nem értett semmit.
Amikor a jelszót elmondták nagy nyikorgással, kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy alacsony növésű, hófehér csuhába öltözött, kopasz ember.
Látszott rajta, hogy nagyon erős és bölcs. De a legnagyobb meglepetést az okozta a fiúnak, hogy amikor tüzetesen végigmérte az utazókat és megfordult, hogy bevezesse őket a házikóba, látta, hogy hátán hatalmas, csillogó csatabárd volt felfüggesztve.
Ahogy beléptek a viskóba, Hamton nem túlzottan csodálkozott a berendezésen. Az nem állt többől, mint egy kopott, öreg asztalból a szoba közepén, és körülötte négy székből. A falhoz söprűk, kapák, és hosszú, egyenes botok voltak támasztva. Épphogy Hamton körül tudott nézni, amikor a házikó lakója odalépett a falhoz, becsukta mögöttük az ajtót, majd egy letámasztott kapát kissé megmozgatott, és odalépett hozzájuk.
Ekkor a szoba közepén lévő asztal elkezdett rázkódni. Először csak gyengéden, majd egyre erősebben, egészen addig, míg a végén felborult. Ebben a pillanatban Hamton megpillantotta a lyukat, amit az asztal alá vágtak.
Az ugyanis nem simán négy lábon állt. Volt egy deszka alátámasztása is, amit gondosan betemettek földdel.
Obus közelebb lépett a nyíláshoz. Hamton követte, mert kicsit tartott a csatabárdos, csuhás remetétől. Obus megszólalt:

- Akarsz elsőnek menni?
- Tessék? – mondta Hamton, és a meglepetéstől egyet hátralépett.
- Ez itt a lejárat a templomba. Itt ugranunk kell. Mész elsőnek, vagy inkább itt maradsz Camus baráttal. Ő úgyis nagyon szereti a társaságot. De előbb utóbb úgyis le kell menned, tehát szerintem indulj elsőnek. Ne félj, semmi bajod nem eshet.

Hamton vonakodva odalépett a nyíláshoz, és bátortalanul belenézett.
Obus látta, hogy szép szóval nem sokra megy, hát megfogta a fiú száraz vértől vörös pulóverjét, és egy kemény mozdulattal belelökte a tátongó mélységbe.
Hamton azt hitte ott helyben meghal, de ha ezt túléli, legalábbis soha többé nem megy a közelébe új barátjának.
Alig fejezte be gondolatát, máris újra szilárd talajt érzett a lába alatt.
Alig merte kinyitni a szemét, mert azt hitte meghalt.
Amikor végre kinyitotta, olyan látványban volt része, amilyen széppel soha életében nem találkozott.
Egy hatalmas csarnokban állt, körülötte csodálatosan díszített oszlopsorok tartották a mennyezetet. Az oszlopok között ablakok voltak, és azokon derengő fény áramlott a helységbe, noha Hamton úgy tudta, a föld alatt vannak.

Körben a falakon kárpitszőnyegek voltak kifeszítve, amelyek mindegyikének hímzése egy-egy történetet mondott el.
A falikárpitok alatt helyenként aranyozott márványmedencék tele zölden sugárzó folyadékkal.
Előtte, mintha végtelen lenne, úgy nyúlott el a csarnok márványlapos padlózata. Szemével lassan addig követte a padló kőmintáit, amíg azok bele nem vesztek a hatalmas csarnok homályába.
Messzebb, egykét lépésnyire egymástól,a falban boltívek magasodtak, melyeknek mindegyike mögött egy-egy lépcső vezetett felfelé.

Hamton a távolban homályos, de az ablakokon beszűrődőhöz képest mégis vakító fényt látott, de ekkor elesett, és hirtelen nagy súlyt érzett a hátán. Hangos jajkiáltás hagyta el a száját. Ez azonban, furcsa módon a terem hatalmasságával ellentmondva nem vízhangzott. Sőt, rögtön semmivé halkult, amint elhagyta a száját. Mintha ez a hely olyannyira megkövetelte volna a tiszteletet, hogy még egy oda nem illő szót sem lehetett kiejteni benne. A jajkiáltás pedig egyáltalán nem illett ennek az évszázados dicsőségű, hatalmas csarnoknak a falai közé.
Hamton fel akart állni, hogy levesse hátáról a váratlan súlyt, az azonban nagyobb volt, mint azt gondolta.
A hátán Obus feküdt, és ő is megpróbált felállni, de a Hamton háta nyújtotta támasz túl ingatagnak bizonyult a művelethez, így ő is a földre esett. De az ő száját nem hagyta el hiábavaló jajszó. Csak összeszorított foggal felállt, és felsegítette Hamtont is.




- Miért álltál meg a lejárat előtt?! Azt hittem már rég elmentél alólam.

A fiú nem felelt, csak csodálta a homályba nyúló csarnok zord szépségét. A távolban kőpadokat pillantott meg, és azokon túl, mintha vége lenne a teremnek.
De rosszul hitte. A terem folytatódott.
Obus sietős léptekkel elindult a csarnokban, el a lejárattól, egyenesen a kőpadok felé.
Ahogy elindult, Hamton hátranézett, és csodálkozva látta, hogy a háta mögött ugyanúgy folytatódik a terem, mint előtte.
Gyorsan Obus után eredt, hogy nehogy lemaradjon. A férfi súlyos bakancsa még csak egy halvány koppanást sem hallatott a fényes márványpadlón. Hamton régi edzőcipői sem hallattak semmiféle hangot.

Ahogy egyre (ha lehet ezt mondani) beljebb haladtak a teremben, folyamatosan hagyták maguk mögött a boltíves ajtókat, kőpadokat, és a fal mellett felállított, remekművű, roskadásig megpakolt könyvespolcok mellett haladtak el.
Majd egyszer csak elhagyták az első, a termet széltében majdnem átérő, a közepén járdával átszakított, hatalmas kőpadot. Ezután még több pad következett, amelyeknek mindegyikén, nagyjából egy embernyi helyközökkel, könyvecskék voltak lerakva.
Ahogy elhagyták a padokat, összetalálkoztak egy emberrel, aki ugyanolyan csuhába volt öltözve, mint a bejáratot őrző Camus barát.

- Üdvözöllek testvérem.
- Üdvözlégy te is Obus. Mondd, ki ez a fiú veled?
- Ő, itt az, akiről a próféta szól, és ő az is, aki minket a legjobban fog segíteni a harcban.
- Hála az égnek! – mondta a barát, majd az égre tekintett, és Hamton vállára tette kezeit – Üdvözöllek téged, kit Exodusnak hívnak, és aki minket segít a rossz elleni harcban.
Látva Hamton tanácstalanságát, Obus a segítségére sietett.

- Ő itt Ordei testvér. Ő rendünk legmegbecsültebb, és legbölcsebb tagjai közé tartozik.
- De nem emelkedem ki közületek egy kicsivel sem – tette hozzá Ordei –, és gondolom, e fiúnak pihenni van kedve. Vagy még inkább körülnézni a Nagy Templomban. Kérlek Obus, ha végeztünk, vezesd körbe a vendégünket. Hogy hívnak fiam?
- A nevem Hamton – mondta a fiú, mert megértette Obus korábbi szavaiból, hogy a vezetékneve immár nem ér szinte semmit.
- Jól van, tehát Hamton. Ne csodálkozz azon, hogy a rendbeliek közül majd többen is Exodusnak fognak nevezni, ha találkozol velük. Milyen híreket hozol Obus?
- Jót is, rosszat is. Megtaláltam a jóslatban szereplő gyermeket és megöltem Griisát, a mocskos sátánfit. De láttam olyat is, ami nem töltött el jókedvvel. A sötétség gyűjti az erejét. Lecsapni készül. Ahogy láttam, alig van már három napunk, hogy felkészüljünk a védekezésre, mert támadni már késő.
- Tehát a gonosz erők gyűlnek, hogy megvívjanak velünk. Ez nem jó. Azonnal be kell hívni Camus testvért, és el kell torlaszolni a bejáratot. Mostantól a kijáraton közlekedünk. Az tágasabb, és jobban el van rejtve.
- Rendben. Azt hiszem, ezzel végeztünk. Tedd, amit tenned kell Ordei barát.
- Te pedig Obus, vezesd végig a vendégünket a nagy templomban, ahogy azt már kértem, és ha lehet, mutass meg neki minél több dolgot.

Ezzel elváltak Ordei baráttól. Hamtonnak a beszélgetés folyamán feltűnt, hogy Obust nem nevezte sem testvérnek, sem barátnak Ordei. Úgy döntött, hogy nem zavarja ezzel, de aztán úrrá lett rajta a kíváncsiság.

- Obus, miért nem szólított téged ez az ember testvérnek? Azt hittem, ez egy renden belül így szokás.
- De én nem vagyok a rend tagja. Én vadász vagyok, és rendfenntartó. Azért nem lehettem a rend tagja, mert már öltem olyan lényt is, aki védtelen volt. De ez nem számít semmit, ne legyél zavarban. Az én családom már évszázadok óta védi a külvilágot a sötétség erőitől.
- De itt az ideje, hogy ők védjék magukat, ahogy tudják. – ezzel elkezdtek a templomban sétálni. – A sötét úr már nemcsak egy-egy szolgáját küldi felderítőnek. Nemsokára özönleni fognak a gorbakok a föld mélységes mélyéből. De nem csak ők. Sokkal gonoszabb és embertelenebb lények is fognak jönni. – Hamtonnak megcsillant a szeme. Mindig is szerette a rémtörténeteket, és most borsózott a háta az izgalomtól. Úgy tűnik ő is belecsöppent egybe.
- Mesélj még ezekről a gorbakokról, kérlek! – mondta leplezetlen izgalommal.
- Dicséretes, hogy az ellenség erőiről szeretnél többet tudni. Elmondok neked mindent, amit tudok. De úgy vélem, ez édeskevés a teljes történethez képest. Elkezdem az alapoknál, hogy könnyebben megértsd. Hitünk szerint a világot két erő irányítja, vagyis ezeknek az egyensúlya. Az egyik Fény anyánk, a jóság és a szeretet úrnője, a másik pedig a világ atyja, a Sötétség, aki parancsol minden árnynak, és gonosznak, ami a mindenségben lakozik. Az ő frigyükből született a föld, amelyen élünk. De nemcsak a föld született akkor. Akkor született, a világosság méhéből az ember is. És az Exodus, ki minden emberek leghatalmasabbja volt. Az ő személyének része vagy te is Hamton. És most az összes erejét te birtoklod. Kár, hogy a bölcsességét nem.
- De hát nekem semmiféle erőm nincs – mondta meglepetten Hamton.
- Neked gyermek, hatalmasabb erőd van, mint akárkinek, aki valaha is emberi formában élt. De mint mondtam, nem vagy olyan bölcsesség birtokában, amellyel uralni tudod az erőt. Félek, ez a pár nap nem is lesz rá elég, hogy ekkora bölcsesség birtokába kerülj. De ahogy a mondás is tartja; „A harc adja az embernek a legnagyobb bölcsességet”. Adja az ég, hogy ez így legyen, és győzedelmeskedni tudjunk a gonoszon a Jó gyermekével az oldalunkon. De vigyázz! A sötét erőnek nemcsak az árnyakon van hatalma!
- A gyenge emberi akaraton is uralkodni tud. Legyél hát erős Hamton Black, légy erős Exodus, és vezess minket a fénybe!


Amikor azt mondta, mintha fény öntötte volna el az arcát. Csak úgy sugárzott a homályos, végeláthatatlan csarnokban.
Mióta a templomba értek, Obus hangja és modora teljesen megváltozott. Az addigi durva, harcias, barna bőrű harcosból dicsőséges pappá lépett elő. Ez a hangjában is érződött.
Az érces, kemény hang lággyá, dallamossá vált a szent falak között.
Hamton még mindig kíváncsi volt néhány dologra a renddel kapcsolatban, de ezekre Obus csak rövid és velős válaszokat adott.

- A rend a szent fény őrzője. Mi tápláljuk a fényt, mi vigyázunk a tudatlanokra. Ez a dolgunk már időtlen idők óta. Ezt bízta ránk a Fény szentséges anyja, és mi ezt követjük még halálunkban is.
- De mégis kik a rend tagjai? – kérdezte Hamton, amikor már egy meredek lépcsősoron meneteltek felfelé.
- Elhivatottak. Mi nem toborzunk barátokat. Ők maguktól jönnek ide. Te is egyenesen ide jöttél volna, ha nem állok az utadba a völgyben. Érezted a közeledő sötétséget, és vonzott a fény.

Amikor ezt kimondta, egy ajtó állta el az útjukat. Obus belökte, és belépett rajta. Hamton utána.
A fiú teljesen elámult. A terem fala mellett csillogó lovagi páncélok fénylettek, és mindegyik mellett, az eléjük állított üvegvitrinben, selyemre fektetett fegyver. Ezek azoké lehettek, akik a páncélt viselték. – gondolta Hamton.
Obus odalépett az egyik vitrinhez, és óvatosan kinyitotta. Egy aranyozott markolatú csatabárdot emelt ki belőle, majd letette a földre.
Majd odalépett egy másik vitrin mellé, és kivett belőle egy csodálatos, ezüsttel és arannyal futtatott pengéjű szablyát. Ezt egy kis ideig a kezében tartva csodálta, majd lefektette a földre a bárd mellé.
Odalépett egy másik vitrinhez, e mögött azonban nem volt páncél. Csupán a sima kőfal fehérlett mögötte. Obus kinyitotta a vitrin fedelét, és kivett belőle egy csodálatos pajzsot. A legnemesebb acéllal volt kiverve, és közepén ezüst foglalatban egy ágaskodó, tüzet okádó, de a karmai közt mégis könyvet tartó sas csillogott. Amikor Obus ezt a kezébe vette odafordult Hamtonhoz:

- Ez a jegy a pajzs közepén a Templomos Rend címere. A dicsőséges sas, és a tudás jelképe, a Fény úrnőjének szent könyve.
- Miért nincs a vitrinje mögött páncél? – kérdezte Hamton, aki még mindig ezen rágódott.
- Mert ez olyané, aki nem érdemli meg, hogy a hősök csarnokában helyet kapjon. A pajzsa csak azért maradt itt, mert az beszennyezhetetlen, mivel rajta van a Rend jele. A páncél egykori viselője nem más volt, mint Griisa, azaz Orbárius testvér, akit elcsábított a gonosz, és lásd mi lett vele? A gorbakokkal vált hasonlatossá. A Sötétség mocskában csúszott, csak hogy gyilkos urának örömet szerezzen. De ezt nem veszem a számra többé. Ő már halott. Megöltem, végztem vele amikor téged kerestelek. Úgy láttam, hogy régi dicsőségéből és emberségéből még annyi sem maradt belőle, hogy emberhez méltó halált haljon.

Hamton úgy gondolta nem kellene feszegetni a témát, ezért gyorsan témát váltott.

- Miért vetted ki a fegyvereidet? – kérdezte.
- Ezek nem az én fegyvereim. Azért vettem ki őket, hogy téged szolgáljanak a harcban. Legalábbis az, amelyiket választod.
- Miért nem pisztolyokat és puskákat tartotok inkább itt? Azokkal többet érnétek, mint a kardokkal.
- Azért tartjuk itt ezeket, mert a sötétséget nem lehet holmi kis golyóval megölni. Az ellenség szolgáinak életét csak penge olthatja ki.
- És miért szolgálnának ezek engem a harcban?
- Te Hamton ezekkel fogsz harcolni a gonosz ellen.

Többet nem mondott. Felkapta a fegyvereket, és elindult velük a következő szoba felé. Mivel nem volt szabad keze Hamton nyitotta ki neki a páncélos terem végén nyíló ajtót.
A következő teremben nem volt semmi különös. A padlózatát és a falakat azonban puha szivacsréteg védte. Obus itt letette a fegyvereket a sarokba, és rászólt Hamtonra, hogy vegyen fel egyet. A fiú először a csatabárddal próbálkozott, de amint megemelte vissza is ejtette a földre.

- Hiába, ezt nem gyerekeknek csinálták – mondta mosolyogva Obus.
- Próbáld inkább ezt! – mondta, és odahajította Hamtonnak az aranyos kardot.

Ez már jóval könnyebb volt. A fiú keményen megmarkolta, és egyszer megforgatta.
Ijedten tapasztalta, hogy a kard nem tompán feküdt a vitrinben, mert majdnem levágta vele a fülét, és a hajából sikerült is egy tincset lenyisszantania.
Obus jót nevetett ezen, és láthatóan egy cseppet sem féltette Hamtont. Odalépett hozzá, és kabátja rejtekéből kihúzta maga is a kardját. Ez is aranyozott, díszes kard volt, de korántsem olyan szép és csillogó, mint amit a fiú kapott.
Odalépett Hamton elé, egyszer- kétszer megforgatta szablyáját, majd suhintott vele egyet, direkt úgy, hogy a penge hegye a lehető legkisebb távolságra álljon meg Hamton orrától.

- Védekezz! – mondta dühítő természetességgel, majd ismét lecsapott. Áldozata, mintha egy idegen erő irányította volna a kezét, úgy hárított, hogy azt a legnagyobb mester is megirigyelte volna. A két kemény acélpenge egymásnak feszülve, hangos csörgéssel jelezte, hogy gazdáik egyenlő ellenfelek.
- Remek! Gyorsabban kezdted el használni az erőt, mint gondoltam volna! – mondta Obus, és az arcáról egy másodpercre sem hervadt le a mosoly.


Újból lecsapott, és Hamton ismét hárított. Majd ismét, ismét, és ismét.
A fiú, mintha már ráérzett volna, keményen verte vissza Obus egyre erőteljesebb támadásait. Egy párszor megpróbált mestere felé hasítani, de ekkor megtapasztalta, hogy az még mindig túl nagy falat neki, és lehet, hogy meg tudja védeni magát vele szemben, de életét kioltani nincs elég ereje.

Ahogy teltek a percek, Hamton egyre gyorsabban, és ügyesebben verte vissza a támadásokat. De ahogy egyre intenzívebben tért ki a támadások elől, egyre gyorsabban fáradt, és egyre inkább úgy gondolta, hogy be kéne fejezni az „edzést”. Megkísérelt hát egy újabb támadást.
Amikor Obus felé döfött, egy erős kardcsapással kiütötte kezéből a kardját, és abban a tizedmásodpercben, amíg ellenfele felvette szablyáját, lenyisszantott egy-két szálat ellenfele rövid hajából, majd hagyta Obus vállán megpihenni. Mestere ezen kicsit meglepődött, aztán elismerő bólogatás közepette lecsúsztatta Hamton kardját a válláról.

- Jól van. Nagyon gyorsan tanulsz.
- Túl gyorsan. Teljesen kifulladtam.
- Sejtettem. Kevesen voltak eddig azok, akik le tudták vágni a hajam. A fodrászomon kívül persze – tette hozzá nevetve. – De te csak menj és feküdj le.
- Azt meg hol lehet?
- Jaj. Kiment a fejemből, hogy te nem tudod, mi merre van. Ebből még baj lesz. Most Elkísérlek a hálóba, és ha nem vagy még annyira fáradt, talán még ismerkedhetsz is.
- Talán. De ennek csak kicsi esélyét látom.

Visszamentek a páncélos szobán át a főterembe, és ott, rögtön szemben, fel egy meredek lépcsősoron. Ahogy felértek, és bementek egy ajtón, baldachinos ágyak sokasága fogadta őket.

- Aludj nyugodtan. Senki sem fog zavarni. A Templomosok nem bőbeszédűek. Főleg ezekben a sötét napokban nem. Én majd visszatérek megnézni, hogy mi van veled, ha lesz időm. Jóéjszakát!
- Neked is.

Ezt követően Obus kiviharzott a szobából, Hamton pedig végigdőlt az ágyon, és rögtön elaludt.
Kusza álmainak sokaságában lovagok csatároztak árnyékokkal Corpston városában. Előtűntek szülei is, de csak mint hullák a rengeteg másik között.
Arra ébredt fel lidérces álmából, hogy valaki rázza. Felriadásának ellenére mégis csodálatosan kipihentnek érezte magát. Ott állt felette Obus barna csuhába öltözött alakja, és vele, mint megannyi szellem, legalább húsz barát jött, hogy üdvözöljék őt. Nagy nehezen felállt, és ijedten nézett végig a szerzetes-seregen. Minden fehér csuhás barát kardot viselt az oldalán, vagy csatabárdot a hátán. Tudták, hogy bármikor beköszönthet a gonosz ideje.

- Jó reggelt! –köszöntötte Obus.
- Neked is – mondta félénken Hamton.
Ekkor egy magas, széles vállú barát áttolakodott a tömegen, odalépett hozzá, letérdelt elé, és megcsókolta a kezét.
- Ez itt Orben barát – mondta Obus. – Ő jövendölte meg a jöttödet.



- És eljő a sas romlása, és az segít néki, aki legesküdtebb ellensége volt egykoron. – mondta áhítattal Orben barát. Mély, öblös hangja bezengte a szobát. Úgy látszik, a templom ezeket a szavakat illőnek találta arra, hogy elhangozzanak. – És eljöttél te, Exodus, aki a kígyó jelét viseled. Eljöttél, hogy segíts minket a harcban.
- Igen, eljöttem – mondta az öntudattól csordultig telve Hamton. – De azt nem tudom, hogy mit tudok nektek segíteni.
- Te leszel az, aki visszaűzöd a Sötét Atyát a mélybe, ahová való. Te leszel az Hamton, aki a földet újra a Fénynek engedi át. De nem azért jöttünk, hogy örömódát zengjünk neked, hanem azért, hogy megmondjuk, a csata elkezdődött. A fölön rengeteg volt ma reggel a földrengés. Minden egyes tűzhányó kitört. Rengeteg ember meghalt. De ez még csak a kezdet. A külső emberek nem tudják mire vélni a dolgot, de mi tudjuk, csatarendbe kell állítanunk azokat, akik a Templom Rendjébe tartoznak. A Templom szerzeteseinek kora lejárt. Itt a Templomos Lovagok ideje! – ezt már kiáltotta, és kiáltása nemcsak a szobát zengette meg. Az egész hatalmas csarnok visszhangzott, és úgy tűnt, soha el nem halványul a hang, amely oly dicső dolgot hirdet. Ahogy a visszhang elcsöndesedett, rengeteg hang kiáltott fel a Templomból:
- Eljött a Templomos Lovagok kora!

Ezután lementek a lépcsőn, és beértek a főterembe.
A tegnapi csend, és ájtatos nyugalom után Hamtonnak szinte bántotta a fülét és a szemét az amit odalent látott.
Rengeteg ember volt ott. Mindegyik csillogó páncélt viselt, és kezében fegyvert.
Embertömeg töltötte meg a hatalmas csarnokot, ameddig a szem ellátott. Volt, aki fegyverével gyakorolt, azt fente szorgalmasan, de voltak olyanok is, és ezek voltak többségben, akik egy-egy zölden derengő kőmedence mellett imádkoztak.
Hirtelen azonban mindenki abbahagyta az imát, és a fegyverpróbát, mert egy hang harsant fel a távolban. Oly tisztán, és dicsőségesen, mintha maga a Fény anyja mondta volna. Csakhogy ez férfihang volt.

- Testvéreim! – harsogta. – Mi, akik eleddig Templomunk védelmében éltük a földi szentek életét, most harcba indulunk. Abba a harcba, amiből lehet, hogy egyikünk sem tér vissza. Meg kell védenünk a Fényt a Sötétségtől, ami újra be akarja kebelezni a világot. Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen. Főleg most nem, amikor velünk van az Exodus határtalan ereje. Vele le fogjuk győzni a Sötét Atyát. Visszakergetjük a pokol mélységes mély bugyraiba a szolgáival együtt, ahová való. Higgyetek testvéreim! Higgyetek a Fényben, amely mindannyiunk szívét beragyogja még a leggyászosabb időben is. Higgyetek! Éljen a Fény! – kiáltotta a hang.
- Éljen! – harsogta vissza a tömeg, és hangjuk, mintha soha ki nem gyúlna, visszhangzott még percekig a hatalmas csarnokban.


- Gyere! – mondta Obus Hamtonnak, és elvezette ismét a páncélos szobába. – Most csak rajtad áll Hamton. Te döntesz sorsodról. A nagyságos apát azt mondta, kérdezzelek meg, hogy mit választasz. Velünk jössz a csatába, vagy itt maradsz, és csak reményeddel erősíted a hadsereget?
- Veletek megyek! – vágta rá Hamton – Ha én nem megyek, biztosan nem győztök.
- Ebben én is biztos vagyok. Ha velünk jössz, akkor páncélt kell öltened. Anélkül nem indulhatsz csatába. Előkészítettünk neked két páncélt. Mindkettő hatalmas harcosoké volt, de ők termetre akkorák voltak, mint te. Melyiket választod?

Odavezette Hamtont a szemközti falhoz, ahol két, az előző nap nem látott páncél fénylett.
Az egyik dicső, arany és ezüstveretes lovagi páncél. Teljes egésze csillogó nemesacél.
A másik vékonyabb anyagból készült. Nagy része vasalt bőr volt, és csak a csizma, a kesztyű, és a vállvéd készült acélból. Ezeket is fekete bőr borította. Hamton az acélpáncélt sokkal dicsőségesebbnek érezte. Felvette hát a csizmát, a páncélnadrágot, a páncélinget, a mell és vállvértet, a páncélkesztyűt, és végül a fejébe nyomta a sisakot.

- Sétálj benne egy kicsit – mondta Obus.
Hamton azonban, amint megmozdult volna, fájdalmasan vette észre, hogy az acélpáncél nehezebb, mint hitte. Megtett benn néhány lépést, aztán elfáradt, megállt pihenni, majd visszament a fal mellé, ahonnan a páncélt elvette, és szépen egyenként levette magáról a darabokat.

- Sejtettem, hogy ez túl nehéz lesz neked – nevetett Obus, de hamar komolyság kúszott az arcára. – Próbáld fel a másikat.
Hamton felvette az egyrészes, éjfekete bőrvértet, majd a csizmát, és a nehéz lovagi páncél után úgy érezte magát ebben a könnyű vértben, mint a kalitkából szabadult madár.
Obus átnyújtotta neki a kardját, amivel előző nap edzettek. A fiú suhintott vele egyet jobbra, aztán balra, aztán döfött egyet Obus felé, alig egy-két arasznyira annak fejétől, mivel tudta, hogy nem fog megsebesülni még akkor sem, ha a szúrás célt téveszt. De nem tévesztett célt. Obus pedig, rezzenéstelen arccal, mint egy kőszobor állt ott. Szemét egy pillanatra sem vette le Hamtonról. Fürkésző tekintete mintha egészen a szívébe látott volna. Aztán Hamton elvette kardját a feje mellől, és elmosolyodott.

- Jól tanulok?
- Nagyon jól – mondta büszkeséggel és örömmel telten Obus.
Te vagy a legjobb tanítványom. Vagyis, ami azt illeti, eddig nem volt egy tanítványom sem. De azért szerintem lépkedj egy kicsit abban a ruhában. Nem biztos, hogy olyan jó, mint amilyennek látszik.
Lépkedett hát benne egy párat, és ijedten vette észre, hogy az ehhez tartozó csizma majdnem olyan nehéz és zajos, mint a lovagi páncélhoz való. Obus tudta ezt.

- Hoztam neked egy kis ajándékot.

Barna csuhája alól elővett egy pár kisuvickolt, barna bőr bakancsot és átnyújtotta Hamtonnak. Az rögtön felvette, és örömmel nyugtázta, hogy ezek sokkalta könnyebbek, noha nem kényelmesebbek, mint a bőrvért csizmái. Amíg ennek örült, Obus is átöltözött. Levette barna csuháját, és mélyzöld bőr ruhára cserélte, ami hasonlított Hamtonéra. Egyetlen dolog maradt csak változatlan ruháján; a fekete surranó. Most azonban teljes bogárfekete pompájában ragyogott. Ő is oldalára csatolta a kardját, majd Hamtonhoz lépett.

- Most, hogy mindketten hadi díszben vagyunk, köszönetet kell mondanom neked, hogy velünk vagy, s nem az ellenséggel – ezzel kezet nyújtott Hamtonnak. Kezet ráztak, majd a fiú megölelte Obust. Az felnevetett.
- Majd akkor örömködj, amikor már a győztes csatából térünk vissza!

Ezzel lementek a meredek lépcsőn, be a nagyterembe. Ott még mindig folyt a készülődés. De már sokan teljes harci felszerelésben, délcegen álltak a fal mellett. Volt, aki fegyverét próbálgatta, de olyan is akadt, aki még mindig imádkozott. Ők ketten leültek egy kőpadra, hogy erőt gyűjtsenek. Hamtonnak eszébe jutott, hogy lényegében nem tudja, milyen az ellenség. Úgy döntött megkérdi Obust.

- Obus, mondd el nekem, kérlek, milyen az ellenség valójában! – látta, hogy Obus megint végeláthatatlan beszédbe akar kezdeni, ezért gyorsan hozzátette – Mármint fizikai valójában. Hogy néz ki, milyen erős, mit tud velem csinálni?
- Az ellenségnek annyi fajtája van, hogy azt nagyon nehéz lenne mind elsorolni, és nekünk már nincs sok időnk. A külsejüket nem írom le neked, mert úgyis meglátod, ha a csatatéren leszünk. Legtöbbet gorbakokkal fogunk találkozni. Ők az ellenség leghitványabb szolgái. Mocskos, rohadt bűzt árasztanak, és ha csak tehetik, harapnak, csípnek, ütnek, rúgnak. Tőlük kell a legkevésbé félned. Felettük egy szinttel az ormeanok vannak, akiket mi csak hentesnek hívunk. Hatalmas, lassú teremtmények, akiknek nincs túl sok eszük, de általában, és nem is nagyon kell az ötvenkilós csatabárd forgatásához. Többet én sem nagyon ismerek. Ezzel a kettővel találkoztam. Ha teheted, a harcban ott döfd beléjük a pengét, ahol a legsérülékenyebbek. Ezalatt a puhább részeiket értem. Főleg a hasukat, szemüket célszerű támadni, de ha levágod valamelyik végtagjukat, akkor sem sokra mennek. Ha pedig a fejüket vágod le, hát, hogy úgy mondjam az teljes siker. De nem szabad megállnod minden egyes legyilkolt ördög után. Folyamatos lesz a harc. Soha nem lesz vége, csak ha a sötétség már visszavonult a mélybe. Ja, és még valami…
-
De a mondatot már nem tudta befejezni, mert megint felharsant a múltkori férfihang. Most még hangosabban, félelmetesebben:

- Testvéreim. Hagyjátok abba a készülődést. Most kivonulunk a Templom védelmező kezei közül. Ki a nyílt mezőre, ahol már vár reánk a sötétség. A világ, amit eddig ismertünk odafönt, gyökeresen megváltozott.

Ezzel kezdetét vett az utolsó háború jó és gonosz között, mely eldöntötte, hogy az élet milyen mederben folyjék tovább.




II.


Hamton és Obus felálltak a kőpadról, vettek egy utolsó, mély lélegzetet a Nagy Templom szent levegőjéből, és elindultak a többiek után, ki a csarnokból.
A kígyózó sor gyorsan haladt, és egy széles boltíves ajtóban ért véget.
Ez volt a Templom második, eldugottabb kijárata, ami a sűrű erdőbe nyílt. Ahogy a páros kiért a kapun, olyan szörnyűséget láttak, hogy azt kívánták, bár ne élnének.
A két napja még élettől pezsdülő erdő most nem volt más, mint por, hamu, és néhol kiégett, fákra emlékeztető éjfekete csonkok csoportjai.
Az ég sem volt már kék, mint régen. Sötétszürke felhők áthatolhatatlan fala állta útját az életadó napsugárnak, ezért homály és káosz uralkodott.
Hiába a hatalmas, kiégett pusztaság, a füsttől és a homálytól alig lehetett ellátni párszáz méterre.

- És ez így van az egész világon. Ez a sötétség uralma. Csak ránk vár, hogy megtörjük. – mondta Obus elhaló hangon.

Hamton nem felelt. A Templomos sereg lassan elkezdett csatarendbe állni. Obus és Hamton az arcvonalban kaptak helyet, a harmadik sorban. Semmi jármű. Még lovasok sem. Csupa gyalogos ember. De mindenki szívében ott égett a fény.
A sereg furcsamód nem szedett- vedett csürhének látszott, hanem rendezett, igazi hadseregnek, ami olyan volt, mintha egy történelemkönyvből jött volna elő, hogy az új kor csatáját megvívja.
Nem saját országáért állt fel ez a sereg. Ez a sereg a Fény szolgáiból állt, és azért jött létre, hogy a jóság uralkodjon a földön. És velük volt Exodus, Hamton Black, a Fény és a Sötétség gyermeke. Igaz, csak mint sorkatona, de ott volt, és ez már önmagában is reményt öntött a kétkedő szívekbe. És ekkor a sereg, a remény serege elindult. Eljött a nap, amit a föld a legkevésbé várt. Az emberiség két dolog közt dönthetett. Vagy átáll a sötét úrhoz, vagy meghal, és holtában is a sötét urat szolgálja. Bár ez nem megszokott, de az emberek közül senki sem állt át önszántából a sötétséghez. Ez azonban nem segített rajtuk.
Miután meghaltak, még a gorbakoknál is rusnyább és szánalmasabb lény vált belőlük. Élőholtak lettek. Akarat nélküli, a sírból a sötétség parancsára felkelt oszladozó hullák.
A Sötét Úr örömét lelte benne, ha ellenségeit bármilyen formában a maga pártjára állította, és így, hogy azok közben meg is haltak, ez jelentette neki az igazi örömöt.
És ő tudta, hogy Exodus ott gyalogol legnagyobb ellenségei soraiban, és épp szolgáit üldözi. Ő tudta, hogy van a Templomos lovagok közt egy tizenhat éves fiú, aki legalább akkora akarattal küzd ellene, mint a leghősiesebb, legerősebb kapitány, akit valaha a föld a hátán hordott.

Igen, ez a fiú ott volt az arcvonalban. Ott gyalogolt barátja, Obus a félszemű sötétségvadász mellett, hogy a legnagyobb csapást mérje az Ellenségre.
A sereg Corpston városa felé tartott, vagy legalábbis afelé, ami megmaradt belőle.
Páncélozatlan kémeket küldtek előre a leggyorsabb lábú barátok közül, hogy kémleljék ki, mi van Corpstonban.
A sereg pedig csak ment, félelmet és fáradtságot nem ismerve. Egyszer csak Hamton odaszólt barátjának:

- Mi lehet az emberekkel?
- Azt hiszem ezt jobb nem tudni. – mondta komor arccal Obus. – de attól tartok megtapasztaljuk, vagy legalábbis meglátjuk mi lett velük, mégpedig hamarabb mint azt akartuk.

Hamton előre nézett a homályban, és rohanó alakot fedezett fel a látóhatár szélén.
Ahogy a sereg menetelt egyre közelebb jött, míg végül rádöbbent, hogy az egyik kémként kiküldött szerzetest látta.
A távolból kiáltás hallatszott. Először halkan, majd egyre hangosabban, a végén éktelen ordítássá fajult. Hirtelen a homályból még egy alak bújt elő.
Ez is rohanva, ordítozva, de ez nem emberi méretű volt. Sokkalta nagyobb annál. Ahogy közeledett feléjük egyre jobban ki lehetett venni ocsmány, eltorzult kis fejét, az ahhoz képest túlságosan vastag nyakat, a két hatalmas kezet, és azt a még hatalmasabb, sötét pallost, ami jobb kezében tartott.

Ez hirtelen felemelkedett, majd lecsapott. Szívbemarkoló ordítás rázta meg a leégett pusztát. Aztán semmi zaj. Majd kisvártatva gurgulázó, mély hangú, hangos röhögés következett a szörny torz pofájából, ami szájnak aligha volt nevezhető.
Ahogy a halál örömén túltette magát, és körülnézett, észrevette a feléje egyre gyorsabban közelítő csillogó tömeget, amely haragtól fűtve,de mégis tiszta elmével közeledett felé. Röhögése átváltozott egyetlen hosszú, dübörgő ordításba, majd megfordult, és pallosát eldobva teljes erejéből rohanni kezdett.
Hamton is ott rohant a seregben, és ahogy meglátta a szörnyet, bevillant agyába az Obustól hallott leírás. Ez itt egy hentes. Egy hatalmas, bűzös gyilkológép. És ő volt az, aki az első Templomos lovagot megölte.
A sereg rohant, ahogy a lába bírta, a démoni teremtmény mégis gyorsabb volt mint ők. Alig telt bele egy perc, már el is tűnt a homályban.
A Templomosok, hiába vesztették el szem elől, még mindig lélekszakadva rohantak utána. Egyszer csak a távolból egy füstölgő rom kezdett el kibontakozni. Majd egyre több, és több, míg végül ott látták maguk előtt Corpston városát.

- Ezt már tegnap elpusztították – súgta Obus Hamtonnak.
-
Alighogy ezt kimondta, még több alak kezdett el kibontakozni a füstöt homályból. Aztán még több, és még több, mígnem már azt látták, hogy az egész látóhatárt emberek borítják. Szörnyek alig vannak köztük. Ezek hangtalan, ütemesen lépkedő emberek.
Egy alak repült a levegőben, s ahogy közelebb ért a Fény seregéhez, egyre jobban látszott, hogy az nem repül, hanem úgy hajították feléjük. Most éppen zuhan. Ahol végül földet ért dühös és keserű kiáltások zengtek fel.
A zuhanó alak nem volt más, mint a másik kiküldött kém. Második bajtársuk is meghalt. A bosszúállás vágya és a harag olyan erővel ruházta fel őket, amivel az ellenség még nem találkozott.

Ordítva rohantak neki a sötét hadseregnek. Ahogy egyre közelebb értek hozzájuk, egyre inkább magukon érezték a halált. A homályból kibontakozó sötét, emberi alakok szörnyű dögbűzt árasztottak.
Élőholtak voltak. A sötét úr még a holtakat is feltámasztotta, hogy ellenségeinek minél nehezebb legyen a dolguk.
A sereg felgyorsult. Az eddigi kocogás után most teljes erejükből futottak, hogy minél nagyobb lendülettel kaszabolhassák a holtakat.

- Takarodjatok vissza a sírba! – hangzott az ordítás.
- Takarodjatok! – zengte egyre hangosabban a sereg.
-
Hamton alig tudott lépést tartani a rohanó férfiakkal, de aztán erőt vett magán, és Obussal együtt előrerohant a frontra, az első sorba.
Ahogy az egyenletesen lépkedő élőholtakhoz egyre közelebb értek, egyre elviselhetetlenebb lett a bűz. Hamton gyomra már régen kavargott ennyire.
Az adrenalin ott lüktetett az agyakban, és minél jobban lüktetett, annál nagyobb volt a vágyuk, hogy kiéljék az ellenség iránti gyűlöletüket.
Amikor a két sereg összetalálkozott, hatalmas ordítások harsantak fel.
De ezek nem ember torkából szakadtak ki. A holtak zendítettek rá velőtrázó csataindulójukra. Az egész „zombi-sereg” ordított, ahogy ocsmány torkán kifért.
Az emberek pedig csak kaszabolták őket, ahogy tudták. A kardok, csatabárdok és buzogányok csapásaitól sok rothadt fej hullott a hamuba, de az ellenséges erő, mintha kifogyhatatlan lett volna.
Csak özönlöttek a többiek mögül. Amint egy zombi átkerült az örök nyugalomba, másik lépett a helyébe. Rengetegen voltak.
A sötét tömeg, mint egy hatalmas, végtelen tintapaca terült el a homályban. Hamton rengeteg ismerős arcot látott a holtak közt.
Mindenkit megöltek – gondolta.
Ettől még nagyobb lángra lobbant szívében a kimeríthetetlen harag lángja. Ha a városiak rohadt, eltorzult arcát látta, eltöltötte szívét a szánalom, és teljes erővel vágta őket, hogy kiszabadítsa elgyötört lelküket a halott test börtönéből.
A csatamezőn patakokban folyt a sötétvörös vér. A lovagok és ellenfeleik térdig gázoltak a holtakban.

Azok azonban csak jöttek, csak jöttek, mintha csak a halálért jöttek volna a világra.
A csata hosszú volt, és gyötrelmes.
A szörnyek viszont, ahogy az élőholtak hullottak, egyre többen merészkedtek elő. Kicsiny, görnyedt hátú, éles fogú gorbakok százai rohantak rá a Fény szolgáira, hogy üssék, rúgják, harapják őket.
Azok viszont nem adták könnyen az életüket. Minél sűrűbbnek látták az ellenség vonalát, annál nagyobb volt bennük a vágy, hogy kiirtsák az összes pokolbéli szörnyet.
Csodálatos módon a Templomos sereg alig fogyatkozott, mintha valami láthatatlan erő védte volna őket a haláltól.

A gorbakok és holtak viszont úgy hullottak, ahogy jöttek. Gyorsan és könyörtelenül.
Egyszer csak azonban, amikor a csata épp a javában folyt, mindenki, mind ember, mind szörny megtorpant. Még az érzéketlen zombik is megrezdültek, és ijedten tekintettek hátra üveges szemmaradványaikkal.
Hatalmas dobbanások hallatszottak, és ezen dobbanások után enyhén megrezzent a föld.
Hamton épp egy kettéhasított lépű gorbakból tépte ki vértől mocskos kardját, amikor az első hangos dobbanás hallatszott.
Obus és ő a csata hevében elvesztették egymást, de mindketten tudták, hogy a másik sértetlen.
A sötétből hatalmas ormeanok sötét sokasága lépett elő. Lassan és komótosan, mintha épp nem hadba, hanem dolgozni indultak volna. Hatalmas, a térdükig leérő kezükben tompán megcsillantak az irdatlan fegyverek. Nagyrészük csatabárddal volt felszerelve, de akadt olyan is, aki két kézbe való pallost hordott magánál. Amikor meglátták őket, a gorbakok fejvesztve futásnak eredtek. A dobbanások, és az azokat keltő szörnyek is egyre közelebb bandukoltak, egészen addig, amíg nem értek alig tízlépésnyire a fölbe gyökerezett lábbal álldogáló Templomos seregtől.
Ekkor hatalmas, eget, földet megrázó ordítás hallatszott, majd még egy és még egy, egészen addig, míg az egész sötét óriássereg nem ordított. Ettől a lovagok feleszméltek, és nekirontottak a bevehetetlennek látszó ellenséges seregnek. Azok, mint akik mély álomból ébredtek, csapkodták, ütötték, vágták a Fény szolgáit. A lovagok, mint a szúnyogok hullottak a hatalmas hentesek frontvonalán.
Amikor Hamton rohanni kezdett egy hatalmas, tagba szakadt monstrum felé, furcsa érzés kerítette hatalmába. A szörnyeket sokkal kisebbnek érezte, szeme előtt pedig az eddigi sötétség helyett vakító fény világosodott. Azért érezte kisebbnek ellenségeit, mert tudtán kívül ő maga is megnőtt. A Fény anyjának ereje költözött belé.
Ahogy elérte az eddig fölé magasodó, ocsmány szörnyet, és lesújtott aranyos szablyájával, a szörnyeteg azonnal apró darabokra szakadt szét. Hamton, vagy inkább Exodus most már teljes erejéből kaszabolta a többiek számára elérhetetlenül hatalmas „dögöket”.

- Exodus velünk van! – hangzott az örömkiáltás.

Rögtön ezután hatalmas lángoszlop csapott elő a föld mélyéből, és elvágta a lovagok és a sátánfattyak közti vonalat.
A Templomosok most egy átléphetetlen határvonal egyik oldalán voltak, míg ijedt ellenségeik a másikon. Pár másodperccel később, mintegy válaszképpen, még a lángnál is erősebb hatalom vetett véget a tombolásnak.
Az eddig Sötét Atyja szolgáit könyörtelenül gyilkoló fiút gigantikus fényoszlop vette körül.
Oly ragyogó, hogy a nap gyér sugara csak homályos, szürke foltnak tetszett mellette.
A fényoszlop lassan alakot öltött. Hatalmas harcos alakját, aki hegynyi méretű pallost szorongat a kezében. Fényből kovácsolt páncélja, mint a kőszikla magasodott a meglepetéstől térdre görnyedt lovagok fölé.
Dicsőséges nap volt ez a világnak. Ez volt a nap, amikor Exodus igazi alakja először jelent meg a föld színén. A Fény és a Sötétség elsőszülött gyermeke, aki azért jött a világra, hogy atyja és anyja kényes egyensúlyára vigyázzon, most teljes pompájában fénylett.
Egyszer csak emberfelettien csengő, szelíd hang szólt a magasból:

- Sötétség Ura! Bújj elő rejtekedből! Láthatod, szolgáid nem elég erősek, hogy legyűrjék a Fényt.

Ebben a pillanatban megnyílt a föld, és elnyelte a sötétség megszámlálhatatlan szolgáját.
De nem csak ők hullottak alá. Az örök fény leghűbb szolgája, a kimeríthetetlen erejű harcos, Exodus is a Sötét Atya birodalmába vetette alá magát.
Amint ez megtörtént, és az emberek legnagyobbika elhagyta a föld színét, fényoszlop hullott alá a sötét felhők közül. Az ég lassan kitisztult, és a Fény seregét csillogó glória fogta körül.
Így ért véget a vénséges vén földön valaha dúlt legnagyobb háború, és így győzedelmeskedett a Fény újra a gonosz felett.
Hamton Blacket soha többé nem látta senki. De az új világ történeteiben ma is él egy páncélba burkolt, fényárban úszó gyermek, aki nagyobb hős volt, mint bárki ezen a földön ezidáig.