Smaragdzöld (1. Fejezet)

1. Fejezet


Ziháló kétségbeesett sóhajtozások visszhangoztak a lépcsők mélyéről. A romos, omladozó kőlépcsőzet, úgy tűnt mintha a végtelen mélységbe vezetne. A nedves, nyálkás falak az elenyészett múltat idézték, s felszínen az erdőrengeteg közt heverő rommaradványok sejtelmes érzést loptak a szívekbe.
Földbegyökerezett lábakkal, bámultam magam elé. Egy pillanatra megszűnt az engem körbevevő tér, s szívem heves dobbanását, gyomrom görcsösen összerándulását, izmaim pattanásig feszülését érzékeltem. Testem és lelkem egészét felemésztő érzés elborította agyam és megbénította minden érzékszervem. Majd felmerült bennem egy kérdés, mellyel megszidva önmagam, feloldotta a félelemmel teli tehetetlenségemet. Ugyan mitől tartasz?
Óvatosan rálépett az első lépcsőfokra, cipője alatt apró kavicsdarabkák roppantak. Ebben a pillanatban egy kő hupogva elindult lefelé, minden egyes fokra ráesve, végül egy koppanással földet ért és halkan továbbgurult. A madarak színes csicsergése abbamaradt. Síri csend lett, szinte megfagyott a levegő.
Ismét feltörni készült a magával ragadó érzés, de nagyot nyelve, a férfias erőmet fitogtatva, nem engedtem eluralkodni magamon. Folytattam, amit elhatároztam, csak egyre le, le a mélységbe.

A feje felett a fák gyökerei nyújtózkodtak. Földporladék pergett magasból ruhájára. Már csak öt lépcsőfok választotta el a céljától. Visszanézett még utoljára a felszínre, ahonnan már csak egy vékony fénysugár szűrődött a sötétségbe. Lélegzetét visszafojtva tette meg az utolsó lépéseket. Egy fénytelen kamrában találta magát, egyetlen fényforrás egy aprócska rés volt, ami a szabadba nézett. A hűvös terem villámcsapásként érte, a felszínen honoló tikkasztó meleg után. Kirázta a hideg a testét
Dohos pinceszaggal telt meg a tüdőm, a nyirkos falak jéghideget árasztottak magukból. A sötétben a résen át szűrődő fény szinte elvakított. Csak ezek után tűnt fel, nem vagyok egyedül.
A sarokban egy kuporgó alak, fejét leszegve.

A félhomályban csak a körvonalakat lehetett kivenni. Közelebb lépve azonban feltűnt, hogy egy lány. Kócos, zihált hajjal. Szakadt, elrongyolódott, koszos ruhacafatok fedték a testét. Minden porcikája remegett és hangosan szuszogott. Testén eltérő nagyságú sebek tátogtak, egyik-másikból még vér szivárgott, mely kosszal keveredve átitatta a rajta fityegő anyagdarabokat. Próbált minél jobban összegömbölyödni, összehúzni magát, teste minden erejével nekitámaszkodott a falnak.
Ismételten lefagytam, nem tudtam mit tegyek, nem akartam egyedül hagyni, viszont halálra rémíteni se.

Megindult a lány felé, közbe dadogva nyugtatgatni próbálta, mikor már kartávolságra volt tőle, épp hogy ki akarta nyújtani kezét a lány felé, a vállára téve azt…

Teljesen váratlanul ért a reakciója, egy szempillantás alatt megragadva a karom arrébb rántott, s a másik pillanatban már nyakamon észleltem a hideg fém hátborzongató érintését. Karomat hátraszorítva, s fejemet hátraszegve, idegesen rángatott, idegen nyelven habogott zaklatott hangnemben, egy mukkot sem értettem belőle, de annyit felfogtam, jobb, ha nem ellenkezek ilyen helyzetben. Mentegető szavakkal, higgadtan csillapítottam, illetve csillapítottam volna, de egy szót sem értett abból, amit védőileg felhoztam a magam mentésére.