Dunai szerenád

A város sötétszürkén és fanyar kipufogógázban úszva aludt. Távoli autók zaja törte meg a csendet, sehol egy turista, sehol egy önjelölt részeg énekes. A Duna is hallhatatlanul hullámzott, nem törték meg a kompok. Alig pár ablakban látszott még, hogy ég a villany, bent szomorú asszonyok várták haza a kocsmából férjeiket. A kocsmából, mely nem messze volt a vízparttól, füstös kis lebujként az alkoholista révészek és a valamennyi aprót összekéregetők fellegvára volt, ahonnan senkit nem dobtak ki, ha verekedett, ha dalra fakadt, szabad volt a csók a legolcsóbb és legigénytelenebb örömlányokkal, akik fogatlanul mosolyogtak ezekre a borostás vén emberi roncsokra. A lecsúszottak paradicsoma virágzott. Folyt az olcsó bor, vizezett sör, guggolós pálinka.

Hirtelen kivágódott az ütött-kopott ajtó, és egy szőkített, húszas évei közepén járó nő esett ki rajta. Elterült a macskakövön, fél percig azt se tudta, hogy mi történt. Vérzett az orra, és szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Ekkor zord arcú, őszülő férfi lépett mellé, szájából olcsó cigaretta csonkja lógott ki.
- Ha szólni mersz az asszonynak, összetöröm minden csontodat! Megértetted, hülye kurva?!
Az alak kiköpött egyet a lány mellé, és visszament vedelni. A lány lassan fölkászálódott a földről, bár érezte, hogy szánalmas látványt nyújt, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Ruhája olajos és sáros lett, bal cipőjének tűsarka letörött, lenőtt haja kócosan lógott a szemébe. Arca grimaszba rándult, érezte, hogy nemsokára kitör rajta a zokogás. Hiszen ő csak pénzt akart! Inni egy kis bort, hogy elfelejtse a nyomorát, aztán aludni valahol, hosszú hetek után valami meleg helyen. „És enni is… enni is jó lenne már valamit” – gondolta. A férfi, aki bántotta, rendszeresen adott neki némi pénzt, amit ő időnként természetben hálált meg. De ezúttal úgy látszott, az öreg nem akart huncutkodni. Szerencsétlen teremtést már nem is érdekelte, hogy miért nem.

Lerúgta lábáról a már amúgy is elkopott cipőit, és futni kezdett. Rohant, szaladt fel a hídra, nem érdekelték a halkan összebújó szerelmespárok, nem érdekelte, ahogy a hideg beton töri a talpát. Egy darabig még hallotta a kocsmából kiszűrődő zajokat, aztán már csak saját csattogását. Elképzelni sem tudta, hogy hova menjen, mit csináljon. Neki soha nem volt terve. Évek óta élt egyik napról a másikra, valahogy mindig megszerezte a napi betevőt, még ha az szegényes is volt. Egy ócska padlásszobát bérelt, ami minden nagyobb esőnél beázott. Minden bútorát úgy szedte össze lomtalanításokon, köztük egyetlen munkaeszközét, egy ócska vaságyat is a szétesőben lévő matraccal. De nem tudta fizetni, mennie kellett. És most éhes. Éhes, és fut a végzete felé. Csábította a mély, sötét víz, a Duna lomha siklása. Észre sem vette, hogy átért a híd másik oldalára. Oda, ahol tényleg a síri csönd uralkodott. Egy pillanatra megállt, akkor vette csak észre, hogy mennyire kifulladt. Zihálva szedte a levegőt, úgy érezte, szíve menten kipukkad, feje fölrobban. Nem mert hátranézni, de megmozdulni sem. Elhatározta magában, hogy lesz ami lesz, ő már örökre itt marad, ezen az oldalon. Sötétebb ugyan, de nyugodtabb is.

Leült egy bérház lépcsőjére, táskájából cigit húzott elő, és rágyújtott. Fáradtnak érezte magát, meggyötörtnek, de a tüdejében szétáramló füst megnyugtatta, biztonságérzetet adott neki. Mintha egy hang azt mondta volna, hogy soha többé nem kell visszamennie abba a pokolba, mostmár mindig itt lehet, és boldog lesz. Már majdnem el is mosolyodott, amikor zene ütötte meg a fülét… igen, határozottan hallotta, hogy fönt az egyik erkélyen valaki szaxofonozik. Fölkelt, és keresni kezdte az illetőt. Hamar megtalálta: sápadt, zsíros hajú fiatal fiú fújta a rezet, a sárga lámpafénynél látszott, hogy jól beleéli magát. Szomorú dallam volt ez, valami komikus szépség a málladozó téglahalom egyik szegletéből, szatirikus vélemény az egész világról. A nő csak hallgatta a játékot, és nézte ezt a csontsovány alakot. Szólni nem mert neki, talán amaz meg se hallotta volna. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy éjnek évadján pár aludni vágyót ez zavarhat. Ez a lágyság tartott vagy negyed óráig, aztán a fiú abbahagyta a zenélést.
- Nem folytatod? – kérdezte a lány, maga sem tudta, hogy miért.

A srác nézelődött egy darabig, pislogott, hogy honnan jöhetett a hang, míg pár emelettel lejjebb, a placcon állva meg nem pillantotta a fölfelé bámuló nőt.
- Nem hiszem. Mára ennyit terveztem csak.
- De nekem tetszett. Mindig is szerettem volna valamilyen hangszeren játszani.
A fiú elmosolyodott, de ezt a másik nem láthatta tisztán.
- Nehéz ám… hamar megfájdul tőle a felsőtestem. Tudod, a tüdőmnek van baja. De ha annyira akarod, folytathatom a kedvedért. Nehéz napod volt?
- Volt már jobb is, rosszabb is. Meg lesz is még. De most pont leszarom.
- Te sem tudsz meghalni?
A nő gondolkodóba esett.
- Hát én sem – mondta, és megvakarta a fejét.
- Akkor szóljon ez a nóta kettőnknek, a két halálraítéltnek! – rikkantott látszólag vidáman a fiú, és újra rázendített egy keserédes dallamra. A másik csak ült tovább a lépcsőn, és figyelte, ahogy a Duna sodorja magával mindazt a szennyet, ami belehullott. Nem panaszkodik, csak végzi a dolgát. Gyönyörű ez a folyó. Közelebbről is meg akarja nézni. Még közelebbről. A fekete hullámok számára érthetetlen nyelven susogtak, amikor a hídhoz ért. Még tisztán hallotta a zenét a nagyvárosi csöndben, rákönyökölt a korlátra, és elégedettnek érezte magát. A szegény beteg pára szerenádja olyan gondolatokat ébresztett benne, amilyenek addig sosem voltak buta kis fejében. Csak csodálta a lent áramló irdatlan víztömeget. Eddig föl se tűnt neki, hogy milyen ámulatba ejtő tud lenni. Mély és titokzatos. Nem érte be ennyivel. Felült a párkányra, hogy onnét lábait lóbálva nevessen a vízre a sötétben. Látta, ahogy saját tükörképe hívja és integet neki. Nem akart ellenállni saját magának. Akkor kell abbahagyni, amikor nem szabad kockáztatni az elkövetkezendő éveket.

A szívmelengető szaxofonozás egy csobbanással ért véget. A fiú körülnézett, de nem látta sehol a kis tépett lepkét. Letette a hangszert a fal mellé, hogy ne dőljön el, majd bement. Utoljára még visszanézett a Dunára, ami ugyanolyan ütemben folydogált tovább, mint máskor. Igen, a Duna mindent magával visz. A távolban látszott, hogy nemsokára pirkad. A fiú bement a szegényes lakásába, lefeküdt az ágyra, és bámulta a plafont. Nem bírt már aludni. Eleinte a szomszédságát zavarta a hajnali zenélése, aztán már nem szóltak érte. Ez volt a legelső alkalom, hogy valaki külön kérte, hogy játsszon neki. Siratódalt játszott, tudtán kívül. Halkan sóhajtott:
- Nos… neki mégiscsak sikerült meghalni.