Történetek

Hangzavar. Izzadság. Tömeg. Legalábbis, Te ezt érzed. Gyerekzsúron vagy, úgy hat-nyolc éves lehetsz. Az ünnepelt lány szobájában vagytok. Sokan. Meleged van. A ruhádban feszengsz. Az összes lány idősebb nálad. Köréd állnak és csokival kínálnak. De Te nem fogadod el, mert a mamád azt mondta, hogy sosem szabad kérni. Tudod, hogy ez nem számít kérésnek, mert a lányok kínáltak, de a mamád azt is mondta, hogy másoktól ne fogadj el semmit...

Megcsókoltam, csípőjét enyémhez igazítottam, és lassan betolakodtam combjai közé. Meglehetősen szűk punci fogadta vaskos farkamat, ez érdekes módon nem tűnt fel, amikor ujjaztam és nyaltam. Viszont izgató volt, hogy folyamatos nyomás alatt tartotta szerszámomat...

- Ezek a szörnyek pont úgy néznek ki, mint a lizardmenek. De mégis, sokkal nagyobbak és félelmetesebbek – suttogta Tamika, érdeklődve figyelve az egészen nagyra nőtt lizardokat. Azok, éles fogsorukkal vérszomjasan vicsorogtak a betolakodókra és ebben a pillanatban rájuk vetették magukat. Mint kiderült már mögöttük is voltak, így váratlanul érte őket a támadás...

Ma reggel a házunk előtt találtam egy kiskutyát, aki a kapunknak támasztotta a mellső lábait, és befelé nézett az udvarra. A szőre sáros volt, még a színét sem lehetett megállapítani a csatakosságtól. Mivel nekem is vannak kutyáim, így megsajnáltam...

- A hajómon vagy… - próbálta kihúzni magát a kérdés alól. – Mindenhez közöm van, ami itt történik…
- Ó hát persze… egyáltalán szabad megszólalnom? Csoda, hogy még nem zártál le valamelyik kabinba, megkötözve… mert ugyebár ez is hatalmadban áll, Kapitány! – válaszolt dühösen. Miért van az, hogy ez a férfi mindig kihozza a sodrából?
- Tényleg ezt akarod? Hogy úgy bánjak veled, mint egy darab ronggyal? – sziszegte Rhys, összeszorított fogai között. – Ha nagyon akarod, teljesíthetem...

Valami iszonyatos ez a bűz. Nem értem minek lehet ilyen szaga, ami ennyire intenzív, hogy álmomba is beférkőzik. Nem bírtam ezt a bűzt, valami furcsa érzés fogott el. A tűz és a szél susogták, hogy elő akarnak törni, hogy pusztítani és tombolni akarnak...

Hirtelen megérezte a levegő változását, hideg fuvallat csapta meg, és fázni kezdett. Azaz érzése támadt, hogy nincs egyedül. Félve nyitotta ki szemét. A pupillája kitágult, az ijedségtől, be kellett harapnia a száját, hogy ne kiáltson fel.
Egy férfi lebegett előtte, nem messze tőle. A férfinak iszonyatos, de gyors halála lehetett: egy kihegyezett karó szelte át a fejét...

Június 21, megcsinálta. Élete első (és talán utolsó) nagy megmérettetésén van túl – legalábbis így érezte. Hazaindult. A nyár illatos, fülledt, mégis hűsítő szellője hajába kapott. A szelet, amelyet mindig is a kevésbé kedvelt időjárási elemekhez sorolt, most élvezte. Élvezte, hogy összekócolja gondosan kifésült tincseit, hogy szemébe fújja féloldalasan hordott frufruját, hogy látómezejét cikázó fürtök bolygatják...

Mikor magához tért a lány, szörnyen sajgott a feje. A kezei meg voltak kötözve, minden porcikájában fájdalmat érzett. Ráeszmélt, innen nincs kiút, a férfi rabul ejtette. Szóval ezért kért bocsánatot. Egyáltalán nem bánta meg, amit tett vele az évek során. Most még jobban gyűlölte, mint eddig bármikor. Abba kell hagynia, nem töprenghet ezen tovább...

Szeretek tömegközlekedéssel utazni. Mindig van valami különlegesség, ami leköti a figyelmem. Olyan, mint egy svéd asztal, van itt minden, ami szem szájnak ingere. Általában az emberek a reggeli utazás közben csak bámulnak ki az ablakon, átgondolják az aznapi teendőiket, morgolódnak, hogy el fognak késni vagy hasonló, az agyat nem túlságosan leterhelő gondolatok kötik le őket. Szeretem megfigyelni, hogy milyen típusú emberek fordulnak meg a buszokon, villamosokon, metrókon...

Elolvasom »