A rózsa vére, a csók pecsétje- La rosa il sigillo del suo sangue

Leírás:
Az évek jöttek és mentek, de te mégis maradtál

Velem maradtál, bizonyítva hű, örökös szerelmed.

Majd egy csata jött, egy győzelem, s egy álom.

Egy álom melyben mi voltunk,

Mi ketten, s édes, hosszú álomra szunnyadtunk

S mikor a fiolák kiürültek, s földre hullottak

Mi csak fénnyé lettünk, s szellemünk örökké együtt lesz

Míg le nem telik a száz esztendő, s felvirrad

A halhatatlan szerelmesek éjszakája

Szülőanyánk, te csodás hold.
S, akkor új életre kelted gyermekeidet


Nos, itt is lenne ez a kis novella. Három részes kis történet, amiből egy sorozatot fogok írni, ha minden jól megy, akkor nemsokára.


Ha minden igaz, akkor vissza fogom fejteni, a történet elejét, és Emely családjáról érdekes dolgok fognak kiderülni, amik a novellában nem láttak napvilágot, azonban értékes információk lesznek a későbbiekben.




Raul élete is vissza lesz fejtve egy bizonyos pontig, hogy megismerhessük a múltját, és hogy miért pont a lányt választotta.



Ezek után pedig ki fog bontakozni a mai kor harca, és a gyermekeik jövője. Egy szó, mint száz, vehetitek vázlatnak is, ezt a novellát, mert innen lesz visszafejtve az egész, ez az alap egy része. Nem szaporítom a szót. Ha felcsigáztalak, akkor kérlek, olvasd el, de az első fejezetnél ne hagyd abba, ha esetlen unalmasnak találod, a második fejezettől kezdve lesznek érdekesek és misztikusak a cselekmények. (Ezer köszönet Ray 1994-nek az ötletért) Jó olvasást!






Fejezethez tartozó megjegyzések:
Nos itt is lenne, ez a kis novella. Ez az első fejezet így késé uncsira sikeredett, de a második fejezettől igen csak élvezhető, a harmadik pedig megkoronázza.
A kastélyban
Jó olvasást
1 fejezet: Nel castello- A kastélyban



A 18. században vagyunk, 1885-öt írunk. Egy olasz faluban élek, Szicíliában, még is olyan, mintha egy hatalmas nagyvárosban élnék, hatalmas a nyüzsgés. A nevem Emely Angouléme. Nem régen töltötte be a tizenhatodik életévemet. Tejföl szőke hajam van, amibe bele csúszik időnként néhány sötétebb tincs is, szőkés barnás. Ez kifejezetten jól áll a hullámos hajamhoz. A szemeim kristály kékek, nincsenek hatalma boci szemeim, de nemis nagyon kicsi, az a közepes. A fejformám, olyan háromszögletű, de nincsen nagy homlokom, vagy nagy arcom. Pont megfelelő. Mindig is porcelánbabának hívtak, mert kicsit sápatag is vagyok, nem lehet félreérteni, színem az van, nem is fehér, csak világos a bőröm. Szerencsémre, tényleg, mint a porcelán babáknak, nincsenek bőrhibáim.

Az alakomra sem panaszkodhatok. Ugyan, kicsit szélesebb a csípőm, de csak akkor, ha a nagyon keskeny csípőjű nőkkel hasonlítanak össze. Nem vagyok csontkollekció, de nem is vagyok duci. A vékonyhoz közelítek, főleg ha a fűzőkre gondolok… Csoda, hogy abban még tudok levegőt venni. Kétségtelen, hogy jól állnak, mert kihangsúlyozza a női derekat, de akkor is nehéz benne, nem meg fulladni.

Jelenleg a nagybátyámhoz készülődök nyaralni. Körülbelül egy hónapot leszek a bácsikámnál. A román határhoz közel lakik, egy faluban. Hatalmas birtoka van.(Egy hatalmas kastélya van, de már a kapu vagy 5 km-re van a kastélytól). És az a hatalmas rengeteg, nem túlzok és nem is hazudok, de ez az egész hatalmas erdő a nagybácsimé, és még Románia területére is átnyúlik ez a birtoka. Tele, kecskékkel, tehenekkel, marhákkal, és persze lovakkal!

Mondanom sem kell, imádom a lovakat. Szerintem a legcsodálatosabb lények a földkerekségen. Annyira értelmesek, barátságosak, kedvesek, és empatikusak. Szépek és okosak. A kedvenc állataim.
Tulajdonképpen két állatfajért rajongom nagyon. Az egyik, az előbb említett lovak, a másik fajta pedig a farkasok.
Nem is tudom, hogy a farkasokban mi ragadt meg, úgy igazán. Talán az az örökké magányos tekintetük. Az annyira elgondolkodtató. Az a jelenet, amikor egy fa mellett állnak és néznek rám, azzal a kifürkészhetetlen tekintetükkel. Na, meg mikor olyan keservesen vonyítják a holdat, vagy éppen, mikor olyan dicsőítve. Sajnos, ezt viszont csak ritkán hallhatom…

Elmélkedéseimből a szobalány ébresztett fel.
- Kisasszony, ideje útnak indulnia. A kocsi már várja!
- Köszönöm, hogy szóltál!
- Nincs mit, kisasszony, ez a dolgom - mondta Liza mosolyogva.
- Igen, ez a dolga…- jelent meg egy harmadik személy, akinek hatására a levegő is megfagyott, ugyan így Liza mosolya is.
A nagybátyám. Costello Lamaz. A szobalányok rettegnek tőle. Úgy tartja, hogy a cselédeket kell lehordani mindenért, ha pedig egy rossz pillanatban vesz levegőt egy fizetett alkalmazottja, akkor azonnal repül.
- Erre a rideg viselkedésedre semmi szükségünk sincsen, Costello bácsi. – álltam fel az ágyamról mérgesen, majd az utamat az ajtó felé vettem. Nem értem, miért nézi alázatos, talpnyaló szolgáknak az alkalmazottait. A családdal nagyon rokonszenves a bácsikám, sőt velem is. De egyszerűen felháborít az, ahogyan a fizetettjeivel tud beszélni!
- Kérlek, ne haragudj, Emely. Visszaveszek a stílusomból, hiszen ezek nem az én szolgáim…- mondta sajnálkozva.
- És a tieiddel, természetesnek tartod ezt a hangnemet? Ők is emberek, nem pedig kutyák! – rivalltam rá.
- Emberek ugyan, de a nemeseket és a parasztokat, ne vegyük egy kalap alá - mondta tekintélyt sugározva.
- Jaj, bácsikám, inkább hagyjuk...- ejtettem a témát. Ilyen dolgokban nem nagyon lehet harcra kelni a bácsikámmal. Mondhatok neki, amit akarok, akkor is tartja az elveit, akár igaza van, akár nincs. Makacs és öntörvényű egy természettel áldotta meg a sors, na meg persze a kihagyhatatlan büszkeségével, ami a kékvérhez fűzi. Ha nem lenne, akkor ki kéne találni...

A kocsihoz mentünk, és a nap kezdett felkúszni az égboltra. Sehol egy felhő, pedig lehetne… Szeretem, ha jó idő van, de csak mértékkel! Huszonhat foknál sose kéne többnek lennie, akkor érzem magam a legjobban.
Beültünk a kocsiba, és elindultunk Magyarországra. Igazából csak a rokonaim miatt megyek ki, én nem szívlelem azt a vidéket. Nem is tudom, hogy miért nem, de valamiért nem szeretem. Az három-négy órába fog telni, az biztos. De még idő előtt indultunk. Nem akartunk nagy forgalomban utazni, így hát bácsikám kitalálta, hogy keljünk hajnali háromkor, és induljunk fél négykor, hogy reggel nyolc körülire odaérjünk. Nagyon is elragadó ötlet lett volna, ha tudtam volna aludni egy kicsikét. Mindig, azon az éjszakán, mielőtt kiutaznák a bácsikámhoz, nem jön álom a szememre. Magam sem tudom miért, de ez így volt mióta csak az eszemet tudtam...

Teltek a másodpercek, a percek, az órák, a táj változott, az égre lassacskán kezdett felmászni a nap. És lassan mi is megérkeztünk a birtokra. A kapun túl pedig egy hatalmas erdő várt. Egy erdő, amitől mindig is elfogott a félelem és a szorongás. Annyira baljóslatúak ezek a lombok. Már is olyan arckifejezéssel meredtem a tájra, mint aki citromba harapott. Bácsikám ezt szóvá is tette.
- Jól vagy Emely?
- Igen, semmi bajom...
- Biztos?
- Igen - fordultam felé egy felvett mosoly kíséretében, hogy elhiggye, hogy tényleg nincsen semmi bajom sem.
- Furcsa vagy... – mondta bácsikám, miközben megcsóválta a fejét. Nem szóltam vissza.

Végre beértünk a birtok azon részére ahol a hatalmas kastély állt. A kastély, mely valamelyest oltalmat nyújt a hatalmas erdővel szemben. Kicsit növeli a biztonság érzetemet.

Nos, a kastély az erdőben fekszik, hatalmas építmény, mostani kor csodái közé tartozik. Kevés ilyen kastély van mostanság. Maga a kastély fekete és barna színekben tündököl. Jó minőségű tégla volt az alapanyaga. Igazi régiség, már több mint egy évszázada itt áll az erdőben. És mindig is a családom tulajdonában volt. A kastélyszerkezete azonban meghaladta a korát. Ami érdekes részemről…

Háromemeletes, egy szinten 8 szoba van és legalább két darab fürdőszoba. Maga a kastély belső bútorzatának színei a barnás árnyalatok, de leginkább a mahagóni, árnyalat uralkodik. Az asztalok, az oszlopok, a szekrények, mind-mind mahagóni árnyalatokban pompáznak.

Megérkeztünk, a motor zaja megszűnik és ajtót nyit a sofőröm. Én pedig kiszállok, komolyan jobban bánnak velem, mint a korabeli királynőkkel.
- Üdv itthon, Emely - sietett hozzám a nénikém, és azonnal puszit nyomott a homlokomra.
- Üdv, nénikém - köszöntem neki.
- Kellemesen telt az utazás? - érdeklődött udvariasan, ahogy az etikett előírja.
- Persze, nincsen az utazással kapcsolatban semmi kifogásolnivalóm.
- Akkor jó.
- És, hogy vagytok nénikém?
- Megvagyunk. Jut eszembe, sajnos pont elkerülted az unokatesóidat. Philék, pont tegnap este indultak Spanyol országba, és kéthétig nem is várlyuk vissza őket.
- Oh, kár. Sajnálkoztam. - Mindig mikor itt voltam velük szórakoztam el az időt. Most ez a szórakozási forma megszűnt, ezek szerint.
- Mind egy gyere menyünk, felkísérlek a szobádba, reggel van még, hajnalban keltetek gondolom fáradt vagy az arckifejezésedből ítélve.
- Ezt találtad nénikém, de biztosan, nem baj, ha most ledőlök egy kicsit? – kérdeztem vissza udvariasságból.
- Persze, gyere csak.
- Nagybácsi, majd akkor még beszélünk – mondtam neki.
- Rendben pihenj csak én is így teszek nem is olyan sokára - mondta egy ásítás közepette.

Azzal a nénikém fel is rángatott a lépcsőn a harmadik emeletig. A sofőrnek meg rikácsolt egy sort, hogy azonnal hozza fel a csomagjaimat. Szegény srác, nem szívesen lennék a helyében, eléggé kellemetlen hangja van a nénikémnek, ha felemeli a hangját.
- Itt is volnánk - vezetett az egyik szobához az üres szinten. – Gondoltam itt rakatom neked rendbe a szobádat, múltkor mondta a bácsikád, hogy panaszkodtál a zajokra, amiket a szolgálók okoztak.
- Igen sajnos így volt, de emiatt nem kellet volna külön nekem rendbe rakni ez a fenti szobát.
- De igen, mert azért voltál olyan fancsali tavaly, mert nem tudtad magadat kialudni, szóval igen is szükséges volt, és most már, csitt. A bőröndjeid is pillanatokon belül megérkeznek, amint felhordja a fenekét ez a vézna srác.
- Na, de nénikém, azok a bőröndök egyenként nyomnak csak 30 kg-t, ha ne többet ő meg hármat is hoz, ne várjatok lehetetlent tőle.
- Aj, te jány - csóválta meg a fejét a nénikém.
- Most mi az?- kérdeztem
- Semmi... – mondta sejtelmesen. - Végre ideértél, vidd be a szobába az ágy mellé a bőröndöket – parancsolt rá szegény srácra a nénikém
- Igen is asszonyom - mondta a sofőr engedelmesen, és bevitte a bőröndjeimet az ágyam mellé.
- Akkor most magadra is hagylak, később majd kipakolnak a szobalányok, addig is aludj jól!
- Köszi, nénikém, szia - mondtam majd az ágyra ültem és eldőltem hanyatt.

Annyira jól esett már egy röpke kis magány. Főleg ezen a helyen, nem is tudom, de a hideg kiver ettől a helytől, de mindig. A bácsikámat pedig nem tudom, mi lelte, 2 napja eljött hozzánk, hogy el akar hozni a birtokára. Azzal az ürüggyel, hogy látni akarnak a családtagjaim, meg, hogy úgy is jó kikapcsolódás lesz, miközben én éppen azon gondolkodtam, hogy nem is jövök ebben az évben. De a bácsikám pont jókor állított be. Csak az vígasztal, hogy ma este telihold lesz, és pont ebből a szobából csodás kilátás az égre, így a holdra is gyönyörű lesz.

Pihiztem, nem akartam leöltözni, de a fűző miatt nem tudnék elaludni, ezért azt levettem és átvettem egy vörös és fekete színekben pompázó ruhát, nem volt giccses. Alvó ruhának éppen meg felelt. Így gyorsan vissza is feküdtem miután magamra kaptam.
Azonban mikor a szél fújni kezdett hirtelen megremegette a függönyöket és mintha valaki ott állt volna. De ezt csak egy pillanatra véltem felfedezni.

Kimásztam a takaró alól és az erkélyhez sétáltam, azonban amint kiléptem valaki elkapott. A számat befogta és lefogott, egy kézzel a kezeimet lefogta elöl. Majd elkezdet a szobámba hurcolni, közben valamit az arcomban tartott és ennek hatására rohamosan csökkent az ellenálló képességem, kezdtem elgyengülni, végül mély álom ragadott magával, melyből nem volt szabadulásom, de ez nem volt normális ugyan is valaki szándékosan erőltette rám ezt az álmot. Éreztem, hogy valaki a karjaiban tart és befektet az ágyamba. Kábán még annyit láttam a támadómból, hogy sötét haja van, és hogy éppen rám próbál térdelni, ennél többet sajnos nem tudtam kivenni az arcából, azt pedig nem értetem mit akar a rám mászós dologgal, mivel már összefolytak a képek és megállíthatatlanul csökkent az energiám. Már csak annyit éreztem, hogy a nyakamnál iszonyatos fájdalom nyilall belém, és hogy csordogál valami melegség a kulcscsontomon keresztül, le a mellemig. Innentől kezdve megszakadt a kép, a hang, a külső érzékelés.








2 fejezet : Sei un sogno realtà?- Álom vagy valóság?




Álmodtam valami furcsát. Arról szólt, hogy szaladok az erdőben. Valami kerget... Valami üldöz, nem ismerem a szándékait velem kapcsolatban. De még is egyszerre félek, és egyszerre akarok vele maradni, hagyni, hogy levadásszon, mint a vadász és az áldozat. Végül megbotlom, és elesek, egy farkas közeledik, vagy valami nagy állat, és a mellkasomra mászik. Nem merek a szemébe nézni, félek, ha belenézek, akkor szétmarcangol. Pár könnycsepp fut végig az arcomon, aztán egy éles fájdalmat érzek a jobb vállamban. És itt ér véget az álom, ami pedig valóságba megy át, ahogyan felriadok és zihálok. És miközben próbálok rájönni, hogy miért álmodom mindig ezt, mikor itt vagyok??? Mi van ebben az erdőben, ebben a házban???

Úgy döntöttem nem keresek válaszokat, felesleges időtöltés lenne, csak az idegrendszeremet terhelném meg nagyba. Úgy döntöttem kikelek az ágyból, végigszemléltem a szobát, hogy minden a régi-e. Minden a régi volt, kivéve a kinti fények. Este lehetett. A telihold pedig fényesen ragyogta be az éjszakát.

Kimásztam az erkélyhez nem érdekelt semmi sem, az a fájdalom a vállamnál se, csak a holdat akartam fürkészni. Leültem a földre, az ablaknak támasztottam a hátamat és csak bambultam a fényesen tündöklő égbolt csodálatos égi testét. Egy jó darabig bambulhattam az eget, nem tudom meddig, az időérzékemet elnyelte az éjszaka. További bambulásomból a lovak nyugtalansága zökkentett ki. Valaki volt az istállóban. Felálltam és az erkély széléhez léptem. Fények szöktek ki, morgást hallottam. Aztán egy ében fekete ló vágtázott ki az istállóból. Az én lovam volt az, a birtokon csak az enyém fekete a többi barna, fehér, tarka, de egyik sem fekete csak is az én Mi Nochém.

Spanyol telivér, a nevéről is lehet sejteni. Mi Noche – éjszakámat jelent a spanyol nyelvezetben. Mindennél jobban szeretem, kiakartam vele menni lovagolni, de ez nem valósulhat meg, ha most nem hozom vissza. Szaladtam valami lábbeliért. Egy alacsony talpas cipőt találtam gyorsan megkötöttem és csak rohantam le a lépcsőn, ahogy a lábam bírta. Nem akarom elveszíteni az egyetlenemet, akit szeretek, és aki viszonozza is ezt kedvességével. Aki nem tud beszélni még is többet mond mindenkinél és mindennél az életemben. Tudatlan, és vak az emberi hiúság és gonoszság leple alatt. Az állatok kedvesek és sokuk, többet érnek, mint több száz ember együttvéve. Ők önzetlenek nem úgy, mint mi emberek.

Szaladtam a sötét erdő felé. Ha ép ésszel gondolkodtam volna, vagy éppen a bácsikám fejével, akkor egészen biztos, hogy nem megyek utána. De a szív és az aggódás mindig is emberi örök gyengeségek voltak, és maradnak is. Hiába próbálunk mi nemesek áttörhetetlen maszkot vetni magunkra, nem megy. Mi is emberek vagyunk, nem vagyunk felsőbbrendűek. Buta maszlag. Csak az képes ezt az áttörhetetlen maszkot felvenni, aki nem is ember, és az kinek a szíve is megfagyott. Én nem bírnék ilyen állarcot magamra ölteni. Érző lény vagyok nem pedig egy hideg tárgy.

Nem bírnám elviselni, ha valami bántódása esne. Így hálóruhában vágtam neki szaladva az erdő felé, a vállam rettenetesen fájt. Éreztem tudtam, hogy az az árny a függönynél nem csak káprázat volt, elkapott és a nyakamba harapott, belém vájta az éles fogait.

Egyre távolodtam az oltalmazó kastély biztonságot nyújtó falaitól. De nem tudtam félni, egyelőre még az elszántság és az aggodalom érzése terjedt szét a testemben semmi más. Félelemnek a csírája sem hajtott ki bennem.

Baljóslatúan hajlott rám az erdő, mivel erdő tele van fákkal, sötét zugokkal, és olykor nehézkesen megmagyarázható zajokkal. Ezek a zajok melyek miatt sokszor a frász tör ki.

Még láttam nagy nehezen, hogy merre megy a lovam, de aztán egyre kevésbé. Az erdő is egyre csak sűrűsödött. És a sötét is sötétebb lett az erdőben. Jóformán semmit sem láttam. A lovam nyerítését vagy vágtájának zaját sem, ezek szerint már nagyon messze járhat. Egyedül maradtam a sötétben, helyesbítve a sötét erdőben. Egyedül és ez az egyedül szó rémített meg a leginkább. Kezdett bennem felszínre törni a félelem. A kétely. És a kérdések, hogy ki csoda volt az a függönyömnél. És hogy az ki volt, aki a lovamat kikergette az istállóból?
Lehet, egy csöppet paranoiás vagyok, de eléggé félelmetes hajnalban az erdőben csatangolni, főleg egy nem valami sokat takaró ruhában. Kicsit fáztam a bal kezemet a jobb vállamra tettem, mivel fájt. Fájt ugyan éreztem a helyét, de csak érzésileg. Tapintásban még csak egy heg sem volt, sem a vállamon, sem a nyakamon. Így pedig akkor csak is álom lehetett, de még is különös...

Nem tudtam mit kezdeni a kérdésekkel, a kételyekkel. Inkább arra próbáltam összpontosítani, hogy, ha azt sem tudom, hogy merről jöttem, akkor hogyan fogok kijutni az erdőből. Igen csak jó kérdésnek bizonyult mivel nagyjából fogalmam sem volt, hogy merről jöttem. A jelenlegi arckifejezésemről pedig sütött a bizonytalanság. Ami abból fakadt, hogy nem tudtam, hogyan fogok haza keveredni. Egyre inkább kezdtem félni.
- Jól van nyugalom, fordulj meg és menj vissza. Valamerről arról jöttél, csak hazafelé keveredhetsz - beszéltem magamnak. Próbáltam, bemesélni magamnak, hogy nem lesz semmi baj, és hogy nemsokára haza jutok. A kártyalapokból épített lepelváram azonnal széjjelfoszlott, amint egy bagoly hirtelen elrepült felettem. Kis híján nekem is repült. Most már büszkén állíthatom, hogy kissé sokkos állapotba kerültem. Féltem az árnyékoktól a gyanús gallyaktól. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban előjön valami a bokorból és megtámad. Egyre inkább csak növekedett bennem a félelem.

Lassan ismét neki indultam a vissza útnak. Már kemény tíz perce meneteltem, az éjszaka zajaiban. A lábam alatt az avar hangja, a tücskök ciripeltek, a baglyok itt-ott huhogtak egy félelmetest. Igazság szerint, ha a sötét erdőkben, mindig tudnánk, hogy melyik állat milyen zajt ad ki éppen akkor nem lenne okunk félni. A félelem oka, túlnyomó többségben a bizonytalanság lápos mocsara.

Kicsit fáztam, de nem törődtem vele, csak próbáltam az erdő rengetegéből kijutni. Mintha megzörrent volna a bokor, pontosan előttem 5 méteren belül. Megálltam nem mertem moccanni, amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy nem valami szörnyeteg van ott, de ha egy nyuszi tévedt volna abba a bokorba, akkor sem nevetnék rajza egy jót, ebben a kedélyállapotban.

Nem moccant meg ismét a bokor, pedig feszülte figyeltem. Pár perc elteltével tovább indultam volna, de a bokor mögül két vörösen izzó szempárral találtam magamat szembe. Az ütő majdnem meg állt bennem, sőt, ki is hagyott egy pillanatra, hogy legyen ideje újult erővel még gyorsabban verni, mint a megszokott tempója. A vér pedig igen csak megfagyott az ereimben. Nem mertem moccanni, levegőt is alig mertem magamba szívni. Alig láttam valamit, pedig a szemeim már régen megszokták a sötétséget, ezen az én szemem, alig ha tudott áthatolni. De ekkor a hold sugarai ismét világosságot hoztak, mivel a felhők percekre eltakarták a tüneményes égitestet. Meg világította az erdőt és a vörösen izzó szempár gazdáját is. Még inkább lesokkoltam, egy fekete farkas volt, de nem olyanok, mint ezek a kis csenevészek, amik az állatkertben vannak, hanem egy szépen megtermett farkassal találtam szemben magam. Gyönyörködtem volna benne, ha nem egyedül lennék ezzel az állattal menedék nélkül. Mindig is akartam farkast látni élőben, de ez még sosem adatott meg, azonban nem örülök, hogy pont most akadtam össze eggyel.

Elmélkedésem közben eltelhetett egy–két perc. A farkas még mindig engem nézett. Közben a szél feltámadt mögöttem. A farkas mordult egyet, egyre gyilkosabb tekintettel miközben az enyém egyre inkább félelemmel telítődött meg. A farkas ugrásra készült, én nem tétlenkedhettem, ha életben akarok maradni. Megfordultam és elkezdtem szaladni, amennyire csak a lábaim bírták, itt most mindent vagy semmit a tét. Szaladtam árkon-bokron át. De rohamosan fáradtam, és egyre inkább szúrt az oldalam, a levegőt annyira szaporán vettem, mint még talán soha sem. Elkezdtem gondolkodni, hogy mire is megyek a futással, nem igen sokra, a farkasok kilométereken keresztül kergetik az áldozatukat, én pedig már egy kilométert lefuthattam, körülbelül, a farkas kb. nyolcszor ennyit elbírna. Én nem, nekem ennyi is a képességeimen túltettek. És ha tovább is futok, semmire sem megyek, nincsen semmi féle támpont, sajnos miközben ezen elmélkedtem, nem arra összpontosítottam, hogy hogyan meneküljek meg és nem néztem a lábam elé. Végzetes hibát követtem el és megbotlottam.

Rettenetesen ziháltam, mintha a szívem ki akarna törni a mellkasomból. Fájt a levegővétel is, szúrt az oldalam. Meg próbáltam felállni, és tovább menni azonban erre képtelen voltam, így inkább át fordultam a hátamra. Továbbra is szaporán emelkedett és süllyedt a mellkasom. A farkas pedig már nem futott csupán sétált felém, a hangokból ítélve, hiszen tudta, hogy hamarosan ez lesz a fogócska vége. A lelkem mélyén én is tudtam, de ha egy hajszálnyi remény is van a túlélésre, akkor azt minden élőlény megragadja, mert az élet a legfontosabb. Én is megragadtam, majd mikor a remény teljesen tovaszállt tőlem, kicsit a békesség töltötte be a szívemet. De csak egy pillanatra, ezek után megint féltem. A farkas nem kezdett el marcangolni. Fel akartam ülni, de erre a mozdulatsorra rám ugrott. Egyenesen a mellkasomon áll. Nem bírtam a súlyát, így visszahulltam a földre.
Deja vu. Ismerős ez a szituáció az álmommal, de ez van, én szaladtam a lovam után az erdőbe, és ez lett a következménye pedig a lelkem mélyén éreztem is, hogy valami balul fog elsülni, és ez az egész életemre hatással lesz.
Még mindig vörösesen izzottak a szemei. De nem tűnt vérszomjasnak, hanem egyenesen kiszámíthatatlannak, és meglepő módon értelmesnek. Más farkasok, már neki kezdtek volna a marcangolásomnak. Ez viszont nem, ő nem marcangolásba kezdett, az arcomat tanulmányozta. Nem harapta ki a torkomat, semmit sem csinált csak figyelt. Nem mertem ismét a szemébe nézni. Így oldalra fordítottam a fejemet. Néhány könnycsepp futott végig az arcomon. Nem igen tudom megmagyarázni a konkrét okát, de talán a tehetetlenség okozta, a reménytelen és a mély kétségbe esésem okozta azt a két könnycseppet.

Hirtelen felvonyított a farkas, de olyan hirtelen hogy rá kaptam a tekintetemet. A bal vállamba mélyesztette a karmait. Felsikoltottam, rettenetesen fájt. De még most sem támad rám. Mintha várna valamire. Nos ha az eszméletvesztésre várt, akkor már csak pár pillanatot kell várnia és be is következik. Eszméletvesztés, meg volt.

Kellemes forróságra ébredtem, azonban a fekvőhelyem kemény volt. Lassacskán kinyitottam a szemeimet. Valami barlangféleségben lehettem vagy nem is tudom, hogy mire véljem ezt a helyet.

Megpróbáltam felülni, azonban ez a próbálkozásom kudarcba fulladt. A vállam rettenetesen sajgott. Hangot is adtam a fájdalmamnak egy nyikkanás kíséretében. Reflexből a nyilalló vállamhoz kaptam. Kis meg lepetés ért, be volt kötözve a sebem. Foltok jelentek meg a szemem előtt, hányingerem lett. Bizton állíthatom, hogy ennél vacakabbul még nem igen voltam, pedig már meg éltem egyest, mást, de ez túltett az összesen. Visszahullottam a földre. Kicsikét szaporábban vettem a levegőt, mint ahogy egyébként szoktam.

Lépteket hallottam, valaki közeledett.
- Ne erőlködj, ha nem akarod, hogy kiújuljon a sérülésed - szólalt meg egy férfi hang, mely egyre közeledett hozzám. Majd pedig letérdelt mellém.
- Ki vagy, és miért vagyok itt??? - kérdeztem.
- Nem akarod tudni, hogy kivagyok, annyit viszont elárulok, hogy egy barlangban - mondta a fiatal, fekete hajú srác. Arany barna szemei voltak, nem izompacsirta, de nem vézna testalkattal, az a pont jó típus.
- De igen tudni akarom! - Meg fagyott tekintettel nézett rám.
- Ennyire érdekel?
- Igen ennyire, és a nevedre is kíváncsi vagyok - mondtam elszántan.
- Vérfarkas, a nevem pedig Raul - mondta a szemembe. Miközben a kötést szedte le a vállamról. Gyógyfűkeverékkel jöhetett az illatokból ítélve. Nem szóltam vissza, erre nem igen volt mit mondani.
- Nem kérdezel valamit? - csodálkozott.
- Nem, tudom mi vagy, és tudom, hogy te voltál az a farkas az. Tudom mi a gyengéd, és, hogy a vacsi szerepét szánod nekem, mert te támadtál meg az erdőben.
- Kicsit ostoba feltételezés, ha már meg akartam volna, kegyedet enne vacsorára, akkor azt már régen megtehettem volna, amíg kegyed aludt téli medvéhez hasonlóan. De jó, észrevétel, tényleg én voltam az a farkas - mondta, majd az egyik tálba nyúlt, valami zöld kenőcsös számomra beazonosíthatatlan valamivel kezdte el kenegetni a vállamat. Amitől, akkorát visítottam, hogy csoda, hogy a barlang nem szakadt ránk. Rettenetesen égetett és csípett.
- Ááááá, mi az isten átka ez??? – visítottam fájdalmam közepette.
- Ez kérlek szépen egy kenőcs, mert nem akarod, hogy lekeljen faragni belőled, ahhoz hogy ne fertőződjön el.
- Miért segítesz?- tettem fel ezt az igen csak költői kérdést.
- Mert én sebesítettelek meg.
- De akkor miért sebesítettél meg és miért támadtál rám, válaszolj egyenesen - kezdtem kikelni a sodromból. Mivel ugyan az az érzés kerítet a hatalmába, mint minden nyáron mikor itt voltam „mintha valaki figyelne” és az ő közelébe érzem ugyan azt az erőt, és itt hazudozik.
- Aludj! - hangzott a tömör válasz, majd ezzel ott is hagyott. A fene se tuja, hogy hová ment. Nem hallottam a barlangban a lépteit, vagy a levegő vételét, vagy bármiféle életjelet. El akartam menni, keresni egy utat, ami haza visz, de nem voltam képes felkelni. Ha megpróbálkoztam a felüléssel, akkor elkezdtek felszakadozni a sebeim. Így maradt a bambula.

Magányomban kezdtem egyre inkább elálmosodni. Nem is kellet sok idő, és már el is ragadt az álomvilág.








Fejezethez tartozó megjegyzések:
És itt van az utolsó fejezet, és emiatt a fejezet miatt van kiírva a 18-as karika, szóval lelkiekben erre készülj!
És még most szólok, aki gyenge idegzetű az ne olvassa végig XD
Írás közben mikor a végét írtam , pityeregtem egy sort, nem happy and-es történet.

Jó olvasást^^
3 Fejezet : Quando le passioni divampare, insieme a l’eternità - Mikor a szenvedélyek lobbannak, együtt a öröklétben





Mintha valaki simogatná a nyakamat, erre kezdtem felébredni. Majd lassan kinyitottam a szemeimet. Raul volt az, nem értem, hogy mi történhetett vele, de eléggé érdekes most a tekintette.

- Mit csinálsz? - kérdeztem kábán
- Semmit... - mondta majd hirtelen meg csókolt. És még véletlenül sem akart abbahagyni a tiltakozásom ellenére. Próbáltam a kezemmel eltaszítani, de erre ez övéivel a földre tapasztott az enyémeket, és rám mászott. Nagyon nem akart elengedni. Jaj, nekem most túl megerőszakol. Basszus, segítség!! Mikor végre hagyott levegőhöz jutni megszólaltam.
- Engedj már el! - kezdtem kissé kifakadni. Nem válaszolt. Ismét nekem esett, de ezúttal már a ruhám felső részéhez kezdett el nyúlkálni, és sajnos meg is találta, amit akart. Elkezdte puszilgatni meg nyalogatni. És a legnagyobb sajnálatomra élveztem, de ezt akkor se.
- Engedj, már el.
- Nem - mondta és lekevert egy jókora pofont. Ha kicsit nagyobbat ad akkor a fejem is leszakadt volna a helyéről. Elkezdett fájni a fejem, és kicsit szédültem is. Kiterültem, innentől kezdve pedig azt csinálhatott, amit akart, ennyi volt az ellenállás. Elkezdett vetkőzni. Tovább csókolt masszírozott, puszilt, vetkőztetett...

Az volt a legnagyobb baj, hogy én is kívántam őt, de valami még is visszatartott. Viszont azt sem akarom, hogy megerőszakoljanak.
- Hagyd abba, kérlek!- kezdtem sírásba. - Én is kívánlak... De így nem megy... - Úgy tűnik ezen a mondatomon ledöbbent akárcsak én. Egy ideig hallgatott és engem nézett.
- Nem hittem volna, hogy ezt mondod, de örülök, ne aggódj nem lesz ezen túl olyan, amit te ne akarnál - mondta majd érdekes mód egy puszit adott a homlokomra. Ami még inkább meglepett, hogy kedvesen mellém bujt, betakart és magához ölelt. Kicsit remegni kezdtem az előző incidens után. Nem mertem elaludni vele. Meg érezte a félelmemet
- Ne félj, nem kell remegned, itt vagyok, esküszöm, nem csinálok semmi ellenedre valót. Aludj csak nyugodtan. - Suttogta a fülembe és még jobban magához ölelt. Nem tudom, hogy lehet, de tényleg megnyugodtam.

Hamar eljött a reggel, már nem feküdt mellettem. Meg próbáltam felülni, és juppi sikerült, még hozzá fájdalommentesen. Odakaptam a kezemet a kötéshez, helyesbítve, oda ahol a kötés volt, de mostanra sem kötés, sem pedig seb vagy egyáltalán heg nem maradt. Kimásztam az ágyból, ahova fogalmam sincsen, hogyan kerültem és megpróbáltam körülnézni, hogy tulajdonképpen merre is lehetek.

Egy barlangban voltam, a barlang közepén pedig, tűz nyomaira leltem. Biztosan az volt az a melegség, amit éreztem a múltkor. Raul sehol sem volt, furcsa érzés kezdett gyökereket verni bennem „hiány”. Hiányzik Raul, annak ellenére, amit tegnap készült művelni. Még is mintha éreznék iránta valamit. Azt hiszem, hogy tudom is hogy, mit...

Kimentem a barlangból, ekkor fedeztem fel, hogy egy hegy belsejében volt a barlang elhelyezkedve. A kilátás pedig egy véget nem érő erdő volt. Gyönyörű volt, friss eső illat volt. A fák leveli, lobjai pedig vizesek voltak. Erre csak akkor jöttem rá, mikor a meleg bőrömre egy hideg vízcsepp cseppent rá. Nem is nézelődtem tovább fordultam is vissza a barlanghoz.

- ááá - sikoltottam egy nagyot.
- Mi az? - kérdezte ártatlan tekintettel.
- Az hogy, ne ijesztgess feleslegesen!
- Jól van, na - mondta majd adott egy röpke csókot az ajkaimra. Meglepődésemre most visszacsókoltam. Mikor pedig pár perc után el akartam húzni a fejemet megfogta az államat így maradásra bíztatott.
- Szeretlek... - mondta hirtelen.
- Én is... - Akkor mi akadálya lett volna az ellenállásnak? Gondoltuk mindketten. Bár nem osztottuk meg a gondolatainkat. Elkezdett befele taszigálni vissza az ágyba. Ezúttal nem tanúsítottam ellenállást, hiszen én is akartam. Vágytam rá, a csókjaira, és minden másra, amit adhat. Lassan az ágyban is voltunk, bele lökött és rám mászott. Továbbra is csókhegyek voltak kilátásban. Aztán lassan lekerültek a ruhák is, aztán már csupaszon voltunk egymáson. Puszilgatta a melleimet, és masszírozta. Eljátszottunk egy darabig. Én is játszottam volna egy sort, de hát nem hagyta. Ültünkből hagyat döntött. Aztán óvatosan belém is csúszott, először fájt, hiszen még nem voltam előtte senkivel sem ilyen kapcsolatban, aztán egyre jobb és jobb lett. De mielőtt meg lett volna, elkezdte húzni a dolgot, pedig csak egy hajszálon múlott, hogy meglegyen.
- Ne már - nyöszörögtem szenvedő tekintettel.
- De igen - mondta az én kínzóm.

Állandóan nyöszörögtem, de még ekkor sem. Nem tudom, de eléggé szenvedő képet nyújthattam, így egy idő után, miután elegendőnek találta a kínzás módot. Elkezdet bökdösni, de olyan hirtelen, hogy mindennél jobb volt, és pár lökés után egyszerre mentünk el. Egymásmellé feküdtünk, és betakart aztán pedig hozzám bújt, én meg hozzá.

- Jól vagy? - kérdezte mikor már félálomban voltam.
- Ühm - nyöszörögtem.
- Akkor jó - mondta mosolyogva megpuszilt aztán együtt aludtunk el.

Mivel a seb begyógyult, és szeretkezés is volt azon az éjjelen én is vérfarkassá váltam. Mikor a farkas alakomban mászkáltam hófehér voltam a szemeim pedig mintha kék fényben világítottak volna. Bár jó ideig nem tudtam felvenni a mostani igazi valómat, a farkast. De Raul segített, mint kiderült utólag, amin nagyot csodálkoztam, hogy ő a fővezére az egyik klánnak. Én pedig a párjának számítottam, segítet, hogy a képességeimet tovább fejlesszem. Sok édes, kéjes éjszakánk volt. 100 évvel később születet két gyermekünk. Egy kisfiú Lionell, és egy kislány Agnella.

Sajnos nem sokkal később rossz idők jártak, véres háborúk. És az egyik csatában nekünk is részt kellet vennünk. Mint boszorkány én is részt vettem benne és Raulom is. De csapda volt. Minket kettőnket akartak megölni. Hogy átvehessék a hatalmat. De sikerült megfékeznünk őket.

Párnappal később zajokra ébredtünk. Azonnal kardot ragadtunk mindketten. Egy tucat szörny támadt ránk. Csak úgy özönlöttek a folyosókon. Jóval erősebbek voltunk, de nem bírtunk a túlerővel. Éreztük a végünket. Hiszen meg-megálmodtam, el is vitettem el innen a gyerekeket. Tudtuk, hogy végünk lesz. És már annak idején megígértük egymásnak, hogy egyikünk sem fogja a másikat holtan látni. Mindig ezzel a tudattal indultunk harcba. Tudván, hogy ha elbukunk, akkor a másikat is megöli. Én sehogy sem bírnám elviselni, ha látnom kéne őt holtan, és ő is hasonlóképpen van ezzel. Viszont, már itt volt a vég. Elmenekültünk előlük, de nem tarthatott sokáig a menekülési egérút. Nem tudtunk kijutnia házból. Körbevették.

- Itt az idő kicsim - mondtam Raulnak.
- Igen tudom - mondta s közben megfogta az arcomat és mélyen a szemembe nézve, fájdalmas tekintetével mondta a szavait. - És tudnod kell, örülök, hogy veled élhettem le ezt a több mint 400 évet. Csodálatos életem volt melletted, és két csodálatos gyermekünk is született. Szerelmünk gyümölcsei. - Kicsit mintha könnyesek lettek volna szemei. A tekintete hatalmas fájdalmat, és csekély félelmet tükrözött. Akárcsak az enyémek, a sírás küszöbén voltam.
- Igen, én is boldog vagyok, hogy veled élhettem. Mindig is szerettelek és szeretni is foglak. – Sírásba kezdtem, a könnycseppek maguktól, megindultak és csordogáltak le az arcomon. - De ne keseregjünk ennyit. A gyermekeinkre is kimondtam a varázsigét, emlékszel?
- Igen. Tudom, de ha nem kell keseregi, akkor miért könnyezel ennyire? - kérdezte jogosan.
- Mert még is csak félek, és látom a tekintetedben, hogy te is annyira félhetsz, mint én. És féltem a gyerekeket. Mi lesz velük nélkülünk?
- Erik majd vigyáz rájuk és a többiek is, és különben is, majd ha ismét visszatértünk az életbe, akkor fognak felébredni. A farkasok gyermekei, csak 100 év eltelte után ébrednek fel születésük után.
- Tudom – mondtam könnyes szemekkel, egy világnyi fájdalommal a szívemben. - Most ismét kimondom: Quando l’ora gira rotondo di vetro, per non parlare di morte venire su queste anime saggio, lasciarli calmare poi farli venire alla vita di nuovo. Poi l’eternità, abbi pietà di nuovo gli uni per gli altri. E che i due destini intrecciati diventare nuovamente. Se vuoi, dopo i nostri discendenti, però, è notte, la nostra madre che porta i giovani. - Miután végeztem az igével, még saccoltunk egymásnak 2-3 percet.


Mind a ketten tudtuk, hogy egyszer eljön a nap, mikor el kell távoznunk egy időre ebből a világból. Így kevertünk egy mérget, és a nyakunkban lévő fiolákba csepegettük a keserű halál ízű mérget. Mindketten leakasztottuk a fiolát a nyakunkból. Végig fürkésztem a fiolán, azokon a kék csíkokon, amik a fiolát díszítik, és a fekete alapon, ahogy kihangsúlyozzák a betűket, amiket csak én értek. Raulra néztem, láttam rajta hogy ő is fél, de még most se mutatná ki a félelmét. De megnyugtató volt, hogy tudtam, hogy ő is ugyan úgy érez, mint én.

Kinyitottuk a fiolát.
- Nos, akkor egészségünkre - mondta határozottan, de még is fájdalmas szemekkel. Először Raul kortyolt bele. Láttam az arcán, hogy megrémíti a méregkeserűsége. Pont, mint a halál, én is belekortyoltam. És tényleg elképesztően keserű volt. Ez egy méreg volt, ami elpusztítja a teste a halál beállta után. Száz évvel később pedig újra életre kelt.

A fiolát, bámultam, nem tudtam, megtenni, de aztán Raulra pillantottam, aki bólintott, jelezve hogy készen áll. Bár láttam, az a meginogást, és félelmet a szemében, ami az enyéimben is tükröződhetett. De tudtuk, hogy most egyikünk sem léphet vissza, meg kell tennünk.
Fájdalmasan kinyitottam a fiolát. Megvágtam az ujjamat és a fiolába csepegettem a vért. Majd Raul szájához emeltem, majd ő is így tett, megéreztem a méregnek azt a kesernyés ízét. Mint a halál... Hiszen a halál is keserű, sosem jó. Mindketten ittunk a fiolák kesernyés tartalmából.

Majd még az utolsó csókokkal búcsúztunk egymástól egy időre. Mert még visszatérünk. A földre rogytunk, de egymás karjaiban haltunk meg...

Ennél szebb halálnemet nem is választhattunk volna. Lassan kihunyt a szemünkben az élet és mindkettőnket elragadott a mélység. Majd mikor a testünket megölte a méreg, fénylettünk mindketten, majd már egymás szellemét láttuk, ahogyan egymásra mosolygunk. Tiszta őszinte, és reményteli mosoly volt, egy halovány boldogsággal is megszórva.

De még most is éreztük egymást. Jöhet pokol, jöhet meny, de mi együtt leszünk, míg lenem telik ez a 100 év, hogy ismét feléledjünk porainkból. Hiszen örök a mi szerelmünk...

(*A varázsige: Mikor a homokóra lepereg, jöjjön a halál e bölcs lelkekre, nyugodjanak meg majd ismét keljenek életre. Majd az öröklét, ismét szánjon egymásnak. S a két sors ismét fonódjon össze. Leszármazottjainkra pedig vigyázz, te sötét éj, szülő anyánk.)
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Itt a vége, remélem, nem kellet sok zsepit elpazarolni XD
Én sírtam rajta XD
Na mind egy nem mindenki egyforma,
Kritikákat várok *-*
Feltéve, ha akartok belőle sorozatot. *morci, és sértődött fejet vág*