Jégbe fagyott szerelem

Fagyott szépség. Amerre a szem ellát, mindenütt hó. A fák vastag, puha takaró alatt alszanak, dermedt csöndbe burkolózva. Néha egy –egy varjú károgása töri meg a mozdulatlan csendet, apró nesz hallatszik, ahogy az erdei állatok a hóréteg alatt élelmet keresnek, itt-ott egy kósza puffanás, amikor az ágakról lecsúszik a fehér lepel, aztán újra némaság borul a tájra.

Messze a város zajától egy fiú rója kitartóan az útját, léptei alatt hangosan ropog a hó, megtörve a mozdulatlanságot. Szánkót húz maga után, a szánkón vastagon bebugyolálva egy lány ül. Morcos. A fiú azt mondta, meglepetést szerez neki, olyat, amilyet még senkitől sem kapott, és hogy el lesz ájulva tőle. Na jó, talán nem ezekkel a szavakkal mondta, a srác nagyon szépen beszél. Kicsit túl nyálasan is a lány ízléséhez képest, de eddig azért annyira nem rossz. Valahogy más, mint a többiek. Nem foglalkozik azzal, ki mit gondol róla, nem követi a divatot az öltözködésében, és a haja is olyan, mintha múlt században látott volna utoljára fodrászt. És mégis, van benne valami, amitől megremeg a lány gyomra, és valahogy mintha kis pillangócskák repkednének a fejében, amikor a fiú ránéz azokkal a csodaszép szemekkel.

Na persze, most ez sem hatja meg. Fázik, egyre jobban fázik, és mintha órák óta jönnének. A fiú azt mondta, üljön a szánkóra, gondosan betakarta egy puha pléddel, és az egész annyira jó bulinak tűnt. Aztán elindultak, egyre csak távolodva a várostól. A lány már sokadszorra harap az ajkába, hogy visszafogja a kérést: cseréljenek egy kicsit, ő is húzná a szánkót, talán felmelegedne tőle. Teljesen elgémberedtek a tagjai, az ujjait már alig érzi. Egy jó nagy bögre forró teára vágyik, szobája melegére, gyűlöli a hideget. A fiú néha visszanéz rá, és ő ilyenkor dacosan félrefordítja a fejét. Legszívesebben rákiáltana, hogy elege van ebből az egészből, és vigye végre haza, de a büszkesége és a kíváncsisága nem engedi, hogy szóljon. Így hát fagyos hallgatásba burkolózik, dölyfössége miatt nem hat rá a téli táj hihetetlen szépsége sem, orrát mélyen a takaróba dugja, csak szeme villan ki a vékony résen.

A fiú tudja, hogy a lány most dühös rá. Hátában érzi mérges pillantását, a néma harag szinte lyukat éget a bőrébe. Nem így akarta. Valahogy mégis minden rosszul sült el. Emellett a lány mellett nem tud önmaga lenni, mintha mindig többet várna tőle, olyasmit, amit ő nem tud, és ha tudna sem akarna megadni. Egy romantikus délutánt szeretett volna együtt tölteni vele, de elszámította magát. A tegnap esett friss porhó megnehezíti az amúgy is térdig érő puha földtakaróban a járást. Sokkal hosszabb ideig tart most eljutni a tóig, és lassan fáradni is kezd. Sajnos semmi meleg italt nem hozott, pedig a lány biztosan fázik. Neki viszont melege van, csorog a hátán az izzadtság, nem mintha nehéz lenne a súly, amit maga után kell húznia. Érzi, a meleg nem csak a fizikai megterhelés miatt tört rá, régi barátja már a láz, s most újra itt van vele. Mégsem hiszi, hogy hibát követett volna el, amikor vállalkozott erre az útra, de tudja, egyre fogy az ideje. Összeszorítja hát az állkapcsát, és nekidurálja magát az utolsó emelkedőnek. Tegnapelőtt, amikor kijött ide egyedül, hogy leellenőrizze a helyet, még nem volt ennyi hó, még nem volt ilyen szép a táj. Halkan sóhajt egyet, lélegzete fehér ködpamacsként oszlik szét a levegőben. Tüdejében érzi, mennyire hideg van, igyekszik hát az orrán venni a levegőt, óvni próbálja szervezetét, pedig tudja jól: felesleges az óvatosság.

Még kell vagy tíz perc, mire felér az emelkedőre, megáll szusszanni egy kicsit. A lányra pillant, ő még mindig dacosan hallgat, a fiú látja, hogy a meleg takaró ellenére is reszket a hidegtől. Lenéz a lába alatt elterülő tájra, és mint eddig mindig, most is elönti a teljesség érzése. Látta már ezt a tájat buján zöldellőn, őszbe csavarodott aranyló sárgán, és most hófehéren, némán és fagyosan, és még mindig nem tud betelni vele. Bárcsak azt mondhatná, sohasem fog…
Megrázza a fejét, hogy elűzze a gondolatokat, amik mindig ott lesnek rá, valahol mélyen eltemetve. Mindig találnak egy kis rést, ahol kiszöknek és letámadják, de most sikerül felülemelkednie rajtuk. A szánkó orrát a megfelelő irányba fordítja, és a lány mögé ül. Szétterpesztett lábai közé húzza a dermedt testet, igyekszik átadni neki a testmelegéből amennyit csak tud, pár pillanat és már engedelmesebb a lány, helyezkedik, mocorog, míg végül mindketten kényelmesen ülnek a szánkón. A fiú szorosan fogja a kötelet, még szorosabban öleli a lányt, aztán lábával ellöki magát a dombtetőről, és megkezdődik halk surrogással kísért siklásuk, először lassan, majd egyre gyorsabb ütemben.

A lány meglepődik azon, amikor a fiú a háta mögé ül. Annyira határozottak a mozdulatai és a teste olyan hívogatóan meleg, hogy a lány teljesen megenyhül iránta. Hát mégsem olyan puhány, mint amilyennek mutatja magát. Tetszik neki a fiú eddig nem ismert oldala, könnyedén dől neki a testének, amikor a fiú két oldalról körbefonja hosszú karjaival, szinte a meleg is körbeöleli. Füle mellett érzi a fiú forró lélegzetét, érzi illatát, kábultan bizseregni kezd a bőre, és felsikolt, amikor hirtelen meglendülnek, és sebesen siklani kezdenek lefelé a domboldalon. A szánkó egyre nagyobb sebességgel csúszik le a lejtőn. A fiú érzi, nincs ereje megfékezni, ő már felkészül a borulásra. Szorosan magához öleli a lányt a derekánál fogva, nem foglalkozik sem a meglepődéssel, sem az enyhe ellenállással. A lejtő aljára érnek, a fiú hirtelen mozdulattal oldalra billenti a szánkót, ugyanazzal a lendülettel, ledől róla, magával húzva a lányt. Nagyot esnek, a fiú jóvoltából a lány mégsem sérül meg. Ő maga nem érzi a fájdalmat, olyan hűséges társa már jó ideje, hogy fel sem tűnik neki, ha más formában kapja.

Lassan tápászkodik fel, mozdulatai most rugalmatlanok, nehéz felkelnie a földről. A kezét nyújtja a lány felé, de az félrefordítja a fejét, és egyedül áll két lábra, dühösen söpri le a havat magáról, lerázza a takaróról is, és újra szorosan maga köré csavarja. Egész testtartásából elutasítás sugárzik, de a fiú még reménykedik. Reméli, ha megmutatja mit talált, a lány megenyhül majd. Körbenéz, próbálja behatárolni magát. Amikor szemével megtalálja, amit keres, lassan elindul, finoman nehezedik csak a tó jegére. Tudja jól: elég vastag a jég, és mégsem tudja sutba dobni az óvatosságot. Mikor megteszi az első néhány lépést, hátrafordul, és újra kezet nyújt a lánynak. Az megrázza a fejét, nem akarja elengedni a meleget adó takarót, segítség nélkül követi a fiút. A srác újra előre fordul és folytatja megkezdett útját.

Egy láthatóan nemrég letisztított területre érnek, a kicsi sugarú kört csak a frissen hulló porhó takarja. A fiú térdre rogy, kezével elsöpri a havat, láthatóvá téve a tó befagyott jegét. Most is belesajdul a szíve, amikor meglátja azt, amit eddig a hó elrejtett. Egy kinyílt tavirózsa van a jégbe fagyva, rejtély, hogy hogyan maradt így, hogy került ide, és hogyan látszódhat ennyire élettelinek és csodálatosnak. A fiú pár pillanatig mozdulatlanul csodálja, aztán közel hajol hozzá, és forró levegőt lehel a jégre. A felület egy kicsit áttetszőbbé válik láztól fűtött leheletétől, éppen csak annyira, hogy a rózsa még élesebben látszódjon tőle. A fiú újra végigsimít rajta, kesztyűbe rejtett ujjaival próbálja érezni a szirmok bársonyosságát. Nagyot sóhajt, és a sarkára ül. Félrehúzódik, hogy a lány is odaférjen a kincséhez, felnéz rá, és lemutat a rózsára. A lány szemében végre csillan némi érdeklődés, borzasztóan kíváncsi, mit találhatott a fiú a jég alatt. Amikor meglátja, megdöbben a lehetetlen látványtól. Egy tavirózsa, a tó közepén, jégbe fagyva, nyílt virágának teljes pompájában. Ez egyszerűen lehetetlen. Egy pillanatra megfeledkezik arról, hogy fázik, hogy haragszik a srácra, csak gyönyörködik a valószerűtlen látványban. A fiúnak igaza volt: ilyen ajándékot még senki sem adott neki. A fiú elmosolyodik az arckifejezésén, ezt várta, ezt az arcot szerette volna látni.

Az apró mosoly kibillenti a lányt a csodálatos érzésből. Dölyfössége visszatér, nem mer őszintének lenni, túl korai még. Jól bevált női praktikát alkalmaz, érdektelenséget színlel.
- Ennyi? – kérdezi, s a hangjában lenézés csendül. – Ez minden? Ezért kellett idecipelned?
A fiú, ha lehet, még jobban elsápad, a lánynak most tűnik csak fel, mennyire vértelen az arca. Bűntudat érzése szorítja össze a gyomrát, amikor észreveszi az átsuhanó fájdalmat azokban a szép szemekben. A fiú pár pillanat alatt éveket öregszik, arca megtörtté válik, lehajtja a fejét, újra a rózsára néz.
- Igazad van – suttogja.
Fáradt, borzalmasan fáradt. A lány könyörtelen szavai az utolsó erőtartalékaitól fosztják meg, tudja, hogy a szánkóig sem tud elmenni. Nehézkes mozdulattal mobiltelefont kotor elő a zsebéből, fogaival húzza le a kesztyűjét, remegő kézzel tárcsáz. Talán ha kettőt cseng ki a vonal, és máris felkapják a másik oldalon.
- A tónál vagyunk, kérlek, gyere értünk – a fiú hangja éppoly színtelen, mint a bőre. A megerőltetéstől forró teste lassan hűlni kezd, nem tudja korlátozni fogai összekoccanását, ahogy előveszi a reszketés. Nem néz a lányra, nincs ereje hozzá.

A lány megijed, komolyan megijed a tettének következményétől. A fiú mellé térdel, a hátára teríti a takarót, összefüggéstelenül beszél hozzá, a szavak válogatás nélkül buknak ki belőle.
A fiú nagyot nyel, és végre ráemeli a tekintetét. Szemei könnyben úsznak, hangja rekedten cseng.
- Olyan vagy, mint ez a tavirózsa. Gyönyörű, de jégpáncéllal veszed körbe a szíved, nehogy valaki elérjen hozzád. Reméltem, hogy én leszek az, aki miatt felengedsz, de nem így lett. Kifutottam az időből…
A lány nem tudja visszatartani kibuggyanó könnyeit, átöleli a fiút, suttogva kérleli, bocsásson meg neki, hogy nem úgy gondolta, az ajándéka tökéletes.

A fiú lassan elveszti tudatát, a fájdalomcsillapítók hatása elmúlt, és az agya óvni próbálja a sokktól. A lány zokogni kezd, amikor megérzi testének elernyedését, a fiú a karjába omlik, és nem mozdul, levegőt is alig vesz. A lány idegei majdnem felmondják a szolgálatot, mire a fiú apja odaér hozzájuk. Az autót a domb tetején hagyta, félig futva, félig csúszva siet a fiához. Határozottan tolja félre a hisztérikussá váló lányt, gyengéden veszi karjaiba a pehelysúlyú testet. A napok óta érlelt aggodalom most betetőződni látszik. Nem akart hozzájárulni ehhez a naphoz, és mégis engedett a kérésnek, hiszen nem tudhatták, mennyi kérést teljesíthetnek még. A ruhákon keresztül is érzi, szinte ég a fiú teste a láztól. Belémar a bizonyosság érzése, hogy az utolsó órákhoz értek. Némán sikolt, még ne! Még nem lehet vége! Remegő hangon szól a még mindig térdeplő lányhoz:
- A fiam nagyon beteg, ágyba kell vinnem. Gyere!
A lány szinte transzban bólint, egyszerűen nem tudja felfogni, hogy alig ismerte meg, máris elveszítheti. Buta női praktikák miatt elveszíti őt! Feláll, és az apa után indul.

Alig pár perc kell csak, hogy hazaérjenek, a fiú szüleinek házához. Az anyukája már az ajtóban állva várja őket, megtört arcán mélységes aggodalom, nehezen visszafojtott könnyei újra hullani kezdenek, ahogy az apa lemondóan megrázza a fejét. A fiút vetett ágy várja, az ágy mellett az orvos, aki már évek óta kezeli.
Hiába az infúzió, hiába a modern orvostudomány, a fiú nem tér többé magához. Alig pár órát tölt még az élők sorában, utoljára még sóhajt egy mélyet, azután nem lélegzik többé. Szülei zokogva hanyatlanak halálos ágyára, egyszerűen nem tudtak felkészülni a felkészülhetetlenre.
A lány az ablaknál áll, szótlanul, arcán könnyek peregnek. Odakinn lassan hullani kezd a hó, hatalmas pelyhekben, nem kell sok, hogy vastaggá váljon, elfedve mindent, az utakat, a földet, a jégbe fagyott tavirózsát.